Annak is, aki nem focirajongó

Annak is, aki nem focirajongó

2016. 06. 26., v - 10:56
0 hozzászólás

Ebben a barbarizálódott közéletben, ami magyar, a foci sem tudta megőrizni szüzességét, bár lehet, hogy soha nem is volt érintetlen. Eredendő bűnben fogant. Gazdag József Egy futballfüggő naplójából című könyvéről Kántor Zsolt írt a DRÓTra.

Könyv
Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából

Végre bejutottak a mieink a labdarúgó Európa Bajnokság franciaországi csoportkörébe, Gera azt mondta a reklámfilmben, hogy mi, szurkolók vagyunk a tizenkettedik játékos. (És akkor megvan a 12 apostol.) Sőt már tudjuk, hogy első meccsünket 2:0-ra abszolváltuk a „monarchia” ellen. A másodikat ikszre hoztuk Izlanddal. Azután a gyönyörű portugál döntetlen. És várjuk a belgákat. Úgyhogy itt az ideje az olvasásnak. Vegyük kézbe Gazdag József naplóját.

„A futball valósága mögött az ideát, a szenvedélyt, a világ egyik lehetséges (játék)rendjét keresi.” Írta róla Tarján Tamás.  És ha már itt tartunk, mindjárt az elején a tágabb kontextus lehetőségénél, folytassuk ugyancsak Tarján másik alapvető és kapitális felfedezésével, a könyvben elhelyezett, gondosan szerkesztett névmutatóval, ami valóban egy tulajdonnév-szabadverssel ér fel. 

Első ránézésre zavarban vagyunk, 

mi akar ez lenni? Mintha egy tudományos munka lapjaira tévedt volna a gyanútlan focikönyv-rajongó. 

Mándy Iván és Madonna, a hírhedt énekesnő egy lapon? Cannavaro, a veretes-nemes cseleiről ismert focista és Canterburyi Szent Anzelm egy névsor regiszterei között? Mindjárt fölkelti az érdeklődést. Hiszen ez az élettel, a napi praxis partikuláris esetlegességével, a hírek ömlésében együvé sodródó szent és profán témák egyívásúvá trancsírozódásával örvendeztet meg bennünket. S igaz, amit Tarján észrevesz: „S mindjárt bonyolultabbá válik, hogy a foci a kelme és minden egyéb a mintázat, vagy fordítva.” Szerintem a foci a mintázat. (De folyton fordul egyet, mint Henry James szőnyegén a rejtélyes „kifejeződés”. Attól függően, honnan nézzük, miként fogjuk fel?)

Persze, könnyű így írni a könyvről. Tarján Tamás recenzióját olvasva-integrálva. De van jogalapom. „Érvényeset” szeretnék mondani. Valami elementáris erejűt, ami kifejezi a Gazdag József által megírt korpusz monumentalitását. Egyedülálló voltát, amihez képest volna a többi? Nem. Esterházy, Darvasi, Sajó, Egressy és Kőrösi Zoli is hasonlóan eredeti, de egyvalamiben teljesen más. 

A hozzáállás vehemenciája, modalitása olyan hőfokon marad végig, ami az olvasót is beleviszi. 

Élvezni lehet az olvasást. Annak is, aki nem focirajongó.

Érdekes, hogy, amikor egy kortárs író a fociról kezd írni, megtáltosodik és rögtön olyan sikereket könyvelhet el, amilyen más tárgyban aligha. (Végh Antal hajdani kasszasikert arató könyve kezdte a sort. Miért beteg a magyar futball?) 

S ez a „fellángolás”, nemcsak azért van, mert a téma magával ragadja a delikvenst, s maga az ügy garantálná az írásmű elsöprő erejét, hanem a titok a két entitás összeszikrázásában rejlik. A foci és az irodalom szinte fizikailag kompatibilis. Egymásnak teremtette őket a Jó Isten. 

Csak szeretve lehet erről a sportágról, ilyen módon írni. S ez egy lírai, érzelmi-szellemi viszonyulás, ami tényleg hasonlít kicsit a vallási liturgiák extatikus, valóságon kívüli, realitásokon túli szenvedélyességéhez. A foci mégsem kábítószer és nem isten. Csak olyan finoman, árnyaltan szűnteti meg az emberek közötti genealógiai különbségeket és olyan sima felületű, és annyira egyértelmű „demokráciát” teremt pályán, tribünön egyaránt, hogy másutt ezt nem tapasztaljuk. S ezt a részét, ennek a megmutatását csinálja a legjobban Gazdag József, mert megmutatja több színtéren is, hogy ahova beengedjük a focit, mint rítust, ott esélyegyenlőség (nem pacifista összeborulás!) fog honolni egy idő után. Akár a család, akár a munkahely, akár az utca vagy az agora a vizsgált populáció, a foci-felekezet összefésüli a lelkeket.

„Abban a híres Reálban Puskás volt az egyetlen, aki a zuhanyzóban a lábfején állította meg a feldobott szappant.” Az ilyen tények ismerete, megfogalmazása máris kiüti az olvasót. (S én magam is, a könyv elolvasása után, megpróbáltam legalább a szappantartót megállítani a lábfejemen. Zokniban. Még gyakorolni kell.)

Gazdag ismeri a valóságot. Tájékozott a világban. Nemcsak a focit látja, hanem a korrupt, elkurvult kontextust. (A helyesírási program eldurvultra akarja javítani.)

Ott van például David Beckham feleségének a jó kis mondása, mely szerint olyan híres akar lenni, mint a Persil mosópor. És ez valóban egy jelenség-kulcsmondat lett. Ezt is érezni kell. 

Hogy ez hozzá tartozik a labdarúgó ipar működési mechanizmusához. S az jön ki ebből, hogy sok jó tipp átjött az életbe a foci világából, de ugyanúgy a világ világából is átszüremlett sok ordító ellentmondás.

A futball nem pusztán labdával űzött atlétika, hanem élet és lét. „Költészet is egyben. Csupa kellem és báj, játékos rím az oldalvonalnál, trükk és furfang, csupa Rimbaud és Yehudi Menuhin s hozzá míves taktikai kompozíciók mintázata.” 

És nemcsak cizellált, szinte heideggeri gondolatfutamok, hanem morál (sic!). Nézzük csak! „S ahogy ide érek a szövegben, azon gondolkodom, vajon leírhatom-e új tulajdonosunkról, hogy „rossz hírű”? Lám, így működik az öncenzúra. Ilyen láthatatlanul. „A szerző új műfajt teremtett: írásai a rövidpróza, az egyperces novella, a filozófiai kisesszé, a lírai önvallomás és a napló határán mozgó sajátos szövegek, amelyek a futball jelenségét originális világszemléletté tágították." Írta Németh Zoltán. Esterházy még ezen is túltesz: „Ez egy tüneményes könyv. Már senki nem lesz futballszurkoló, amikor Gazdag József még mindig az marad."

Ebben a barbarizálódott közéletben, ami magyar, a foci sem tudta megőrizni szüzességét, bár lehet, hogy soha nem is volt érintetlen. Eredendő bűnben fogant.

 

Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából, Kalligram, 296 oldal