Weiner Sennyey Tibor: Gyerekkorodban számított-e, hogy édesapád író?
Kemény Zsófi: Apukám költő-író (Kemény István), anyukám pedig szappanopera-dramaturg (a Barátok közt-ben dolgozik 16 éve). Az biztosan számított, hogy mind a ketten éjjel-nappal írtak (meg olvastak), és mi a nővéremmel (Kemény Lili, költő, filmrendező) folyton ezt láttuk. Ha állattenyésztéssel foglalkoznának, akkor nyilván a mi kiskori játékainkban is nagyobb szerepe lett volna az állattenyésztésnek, de így
mi játékból is folyton írtunk meg olvastunk.
Miben volt „más” a helyzeted, mint más gyerekeké?
Ilyenekre gondolsz, hogy például
sosem volt tévénk,
viszont menőzhettem azzal, hogy bármikor bújócskázhatok a Barátok közt díszletében, meg eljárok a stábbulikra? Ha az íróság a szempont, talán abban, hogy iszonyú gondosan válogatták meg, hogy mit mesélnek nekünk, és később milyen könyveket ajánlanak. Például a Márton-Adamik-féle Grimm-gyűjteményből olvastak fel esténként, úgyhogy kétévesen ilyen mondatokat mondtunk, hogy: „imhol közelg egy peshedtül vénséges asszonyság”. Komolyan így beszéltünk. Európa Kiadón meg Neuroticon nőttünk fel, de életemben nem hallottam például Halász Juditot és nem láttam a Padlást. Porcelánbabám volt és fa babakonyhám, cserép- és porcelánedényekkel. Nem a Tesz-Vesz Városban, hanem a Breughel-albumban mutogatták, hogy ez a kutya, ez a macska, ez pedig az akasztott ember.
Mikor döntöttél úgy, hogy te is írni fogsz?
Ez nem döntés kérdése. Egész életemben ezt csináltam, és ha nem megy szét az agyam valamitől, ezt is fogom csinálni.
Segített-e az, hogy apukád író?
Az segített leginkább, hogy olvasó. De nem akarom letagadni, hogy például mikor tizenegy évesen az első komoly regényemet írtam, akkor esténként, ha mindenki otthon volt, összegyűltünk a franciaágyon, és mindenki felolvasta, amit az előző felolvasás óta írt. Apukám épp akkor írta a Kedves Ismeretlen című regényét, úgyhogy ő is beszállt, ha volt új rész, de sokkal kevésbé volt gyors, mint a nővérem és én. Délutánonként pedig apukám gépbe vitte az új részeinket. Vagyis odaültünk a számítógépe mellé, felolvastuk az új részeket, ő pedig begépelte. És bizony minden mondatot átrágtunk. De mindig csak kérdezett. „Ezt akartad írni pontosan? Biztos, hogy jó ez a szórend? Kell szerinted ennyi jelző? Nem kéne ide valami pontosítás, hogy mégis hogy nézett ki? Ezt nem írtad már két oldallal ezelőtt?” Így visszagondolva,
módszeresen megtanított minket írni.
Irodalmi tevékenységedben, hogy érzed, számított-e, hogy kinek vagy a gyermeke?
Biztosan. Például mivel már apám is volt tizenhét éves korában Sárváron, utána pedig zsűritag volt ott tizenöt évig, így például tudtam róla, hogy ez a lehetőség létezik. Amikor a nővérem gimnazista lett, akkor apám mondta a szervezőknek (Mezey Kati néninek), hogy Lili pályázik, tehát ő lemond a zsűritagságáról. Lili álnéven küldte be a verseit, ahogy két évre rá én is. És az irodalmi tevékenységemben elsősorban Sárvár számított. Az ottani és a miskolci Deákpoézison való szereplésem alapján jelentem meg lapokban. Meg onnan vannak azok a barátaim, akiknek a figyelme és véleménye segít az írásban. Ha a slam poetry-t is az irodalmi tevékenység kalapja alá vesszük, akkor ott viszont nem számított. Vagyis gyerekkorom óta ismertem ugyan Simon Mártont, de amikor jelentkeztem a slam-szemináriumára a szigligeti JAK-táborban, akkor nem az ismeretség alapján vett fel, hanem mert befizettem a tábori részvételi díjat.
A slam-versenyeken pedig egyáltalán nem számít, hogy kinek vagy a gyereke.
Szerinted ért-e amiatt előny vagy hátrány, mert költő édesapád?
Biztosan ért mindkettő, de csak az előnyöket látom. A nővérem írta egyszer egy ilyen kérdésre, hogy ha valaki elé letesznek egy paksaméta verset, amit számára ismeretlen fiatal költők írtak, akkor nyilván a miénket olvassák el közülük először. De ha rosszak lennének, akkor legfeljebb sajnálkoznának, hogy szegény Keménynek ilyen fűzfapoéta lányai vannak. Viszont az a magabiztosság, amivel az irodalmi körökben azért tudunk mozogni, mert annyi írót-költőt ismerünk, és nincs bennünk elfogódottság (a szüleink hülye barátai), az nyilván számít. Meg hogy megtanították nekünk, hogy egy levélre vagy telefonhívásra mielőbb válaszolni kell, ha megígértél valamit, azt a magad legjobbját hozva teljesíteni, a határidőket betartani, a kedvességet megköszönni. És tenni a dolgunkat a magunk belső elvárásai szerint.
