Arany Zsuzsanna: Egy kis Velence, egy kis romantika

Arany Zsuzsanna: Egy kis Velence, egy kis romantika

2021. 08. 04., sze - 11:01
0 hozzászólás
Velencei díszletek, byroni utazások és sóhajok, rejtélyes múltú és tüzes szemű kalandornő, izmos testű és művelt férfiak, no meg a szintén kötelező „kellék”: a démoni vérszívó, aki szerelmével üldözi (mit üldözi, zsarolja és megnyomorítja) áldozatát. Mai szemmel olvasva inkább afféle romantikus paródiát idézhet Kemény Zsigmond 1851-ben megjelent regénye, A szív örvényei, ám az elbeszélésmód csavarjai és néhány örökérvényű lélektani-párkapcsolati probléma ábrázolása magyarázatot adhatnak arra, hogy a kliséhalmozás ellenére miért foglalkozik még mindig relatíve sokat vele az irodalomtörténet.
kl
KeményDRÓT No. 4.

Egy kis Velence, egy kis romantika

(Kemény Zsigmond: A szív örvényei)

Kemény Zsigmond(ról) a DRÓTon

2021 augusztusában Magyary Ágnes vendégszerkesztésében Kemény Zsigmond elfelejtett és elhanyagolt írásművészetére reflektáltak kortárs magyar írók a DRÓTon.

2021 szeptember másodikán, este héttől a Kettőspontban Budapesten „Kemény-DRÓT-estet” tartunk, ahol felolvasunk, beszélgetünk nem csak Kemény Zsigmondról, hanem arról, hogyan működik - vagy nem működik - a magyar irodalmi kánon, emlékezet és felejtés.

A teljes Kemény-antológia tartalma itt olvasható a DRÓTon.

 

Velencei díszletek, byroni utazások és sóhajok, rejtélyes múltú és tüzes szemű kalandornő, izmos testű és művelt férfiak, no meg a szintén kötelező „kellék”: a démoni vérszívó, aki szerelmével üldözi (mit üldözi, zsarolja és megnyomorítja) áldozatát. Mai szemmel olvasva inkább afféle romantikus paródiát idézhet Kemény Zsigmond 1851-ben megjelent regénye, A szív örvényei, ám az elbeszélésmód csavarjai és néhány örökérvényű lélektani-párkapcsolati probléma ábrázolása magyarázatot adhatnak arra, hogy a kliséhalmozás ellenére miért foglalkozik még mindig relatíve sokat vele az irodalomtörténet.

„A szív örvényei” egyesek szerint Kemény Zsigmond örvényei is egyben, az életrajzi olvasatok ugyanis nem feledkeznek meg a szerző ellentmondásos személyiségének hangsúlyozásáról sem. Mint többen írják, Keményt sokszor indulatos kitörések jellemezték, sőt elfojtások és gátlások is, mely reakciók természetesen feltételezik egymást. Németh László például tanulmánya háromnegyed részében Kemény lelkivilágáról értekezik, s a biográfiai tények alapján végez analízist. Az utolsó passzusban azért rátér a regényekre is, de – más elemzőkhöz hasonlóan – A szív örvényei fölött inkább csak átugrik, nem sorolván azt a jelentős munkák közé. „Kemény Zsigmond jelleme, amilyen örvényes, olyan jól érthető – jegyzi meg Németh. – Belül indulat; kifelé ügyetlenség. Befelé: a nagyság és boldogság vágya, szenvedélye; kifelé a közvetlen személyes érvényesülés képtelensége. […] Életírói szeretik őt mint bukott kérőt bemutatni, akit hol a körülmények utasítanak vissza, hol maga torpan meg boldogsága előtt. […] Kemény gyűlöletében Kossuth iránt is sok van a bukott kérőéből, aki elől egy szerinte hígabb és méltatlanabb ember ragadja el személyes varázsával, ami jog szerint őt illetné.”

Németh szavait részben Wranich Izidor jellemzéseként is olvashatjuk, aki A szív örvényei egyik főbb szereplője. Eleinte mintha a mester-tanítvány szerelem sztereotip leírása bontakozna ki előttünk, amikor Izidort a szépséges Agatha nevelőjeként és egyben jövendőbelijeként mutatja be a szöveg. A helyzet azonban változik, hisz megjelenik a délceg Devény gróf, aki elrabolja a lány szívét. Ha pszichologizálni akarnánk (és most akarunk), akár az apakép elleni lázadásként is olvashatnánk a hajadon választását, hisz Agatha nem az idősebb, szellemi atya, hanem a fiatalabb, első látszatra „komolytalanabb” férfi mellett döntene, ha módjában állna a saját sorsát kezébe venni.

Kényszerházassága ugyancsak apa-lánya felállást idéz: Albanoni gróf kifejezetten vénember már, mikor Agathát feleségül veszi, Izidor ördögi tervének eredményeként. A „démoni” (valójában kétségbeesett és reménytelenül szerelmes, lelkileg gyenge és érzelmileg függő, épp ezért birtokló) nevelő ugyanis – felismervén elutasítottságát – elhatározza, hogy ha már az övé nem lehet Agatha, másé se legyen, azaz: menjen inkább hozzá a fogatlan oroszlánhoz, akivel biztosan nem élheti meg az igazi (leginkább testi) szerelmet, tehát Izidor gyakorlatilag halálra ítéli és/vagy megöli Agathát. A fiatal lány annak rendje és módja szerint meg is kezdi hervadását a föltehetően impotens házastárs mellett, legalábbis a regényben többször is emlegetett buziási anekdota ezt igazolja. Kemény humorát mutatja, hogy amikor a betegeskedő fiatalasszonyhoz orvost hívnak, a doktor összetéveszti a férjet az apával (tán megbocsátható ez a kis freudi „eltévelyedés”), s azt tanácsolja a grófnak: házasítsa ki mihamarabb a kishölgyet.

Agatha akkor kezd újra virulni, miután megözvegyül, s ráragad a „kalandornő” szerep. Albanoni tetemes vagyont hagy rá (és e ponton akár a sugardaddy-, illetve az aranyásó-effektus is bekapcsolható az értelmezésbe), ami lehetővé teszi a még mindig fiatal és szép nő számára a szabad és fényűző életet. Velencébe megy, ahol legendás szalont tart fenn (kell-e ennél izgalmasabb pálya egy művészetkedvelő és jóízlésű „víg özvegy” számára?), s persze körbeudvaroltatja magát az előkelő férfiakkal. Mindennek tetejébe politizál is, méghozzá a radikálisabb vonal szimpatizánsait maga köré gyűjtve. (Valljuk be, meg is lepődnénk, ha mindezek után Agatha a konzervatív eszmék képviselőjeként lépne elénk. Nem mintha ez nem fordulhatna elő „az életben”, no de egy romantikus klisékben bővelkedő regény esetében szinte kötelező kellék a forradalmiság ilyen-olyan formájú megjelenítése. De azt sem illik elfelednünk, hogy Kemény épp a 48-as eseményeket követően írja meg művét, amivel kapcsolatos hallgatása ugyancsak „beszédes”.)

Mindeközben persze Agatha titkon még mindig Devénybe szerelmes, így aztán az összes cicoma, körítés, művészkedés, magakelletés és egyebek pótcselekvéssé válnak, s a magánéleti krízissel való szembenézés előli menekülésként értelmezhetők. Itt kell megjegyeznünk, hogy minden túlromantizálása ellenére a szalontulajdonos szépasszony alakjához életrajzi megfelelőt is társíthatunk (nem elég tehát például George Sand Consuelóját újraolvasnunk): a Kemény-filológiában ugyanis külön fejezetet kapott özvegy Tahy Károlyné (született Baranyay Ilona), aki a Margitszigeten működtetett hasonló vállalkozást, s kinek szépségét és műveltségét az 1850-es évek elején nagyban csodálta a pesti arisztokrácia.

A regény első fejezeteiben azonban nem Agatha életútjával, hanem gróf Szeredy Anselm és tudós barátja, Pongrác történetével ismerkedünk meg, így csak fokozatosan kerül előtérbe a kalandornő-motívum. A két férfi (elvakult szerelmes nézőpontjából megfogalmazott) narratívája szerinti titokzatos nőszemélyről csak A szív örvényei második felében hull le a lepel, amikor kiderül: a nő is ember (nem pedig földöntúli erőkkel bíró, delejező amazon vagy épp elveszejtő vamp), komoly lelki traumákkal és meg nem oldott konfliktushelyzetekkel. De Anselm is kezdetben büszke és délceg ifjúként mutatkozik be, hogy aztán idővel afféle balek szerepkörét öltse magára. Megszállottan nyomoz ugyanis Agatha múltja után, ideje nagyrészében a misztikussá idealizált szépasszony arckifejezését elemezgetve. Kissé már erőltetett a párhuzam, amikor a férfi a különböző olasz festményeken (Carlo Dolci, Tiziano) látható, valamint a svájci-osztrák Angelika Kauffmann képén ábrázolt bűnbánó Mária Magdolnához hasonlítja a lányt. E ponton a kép-tükörkép klisé is felbukkan, hiszen Anselm és Agatha első találkozásakor, a Palazzo Manfrin képtárában a fiatal nő épp magára ismer a bibliai alakban, zavartan szembesülvén azzal, hogy neki is szenvedéssel és szenvedéllyel telített a múltja.

Kemény szinte már élvezetét leli abban, amikor férfi főszereplőjével Agatha kettősségeit előszámláltatja, a szemek és az ajkak által sugalmazott bánat és kéjvágy paradox együttállását hangsúlyozva: „Szemében bánatos andalgás van; de ajkain, melyek szintén komolyak, még az élvezett kéjnek rezgései szikráznak; még vegyül beléjük valami édes, valami sóvár, még a klárizs-ajkak szögletein elröppen egy árnya e kérdésnek: vajon nem álom volt-e az egész múlt, s mert szép álom vala, kell-e miatta kétségbeesni? Azonban a komolyabb jelleg győz még az ajkon is; a szemnek határozott bánata által pedig uralkodik az arc fölött…”

De nem pusztán a Magdolna-képekkel kapcsolatban olvashatunk társművészeti utalásokat a regényben, hanem számos más irodalmi, képzőművészeti vagy épp zenei alkotásra is referál a munka, illetve a híres velencei palazzók ugyancsak felvonulnak (tudjuk azt is, hogy 1847-ben az író hosszabb időt töltött a városban). „Kemény Zsigmondban igen kevés volt a filológból, aki nem érezné hitelesnek művét, ha tele nem tűzdelné olvasmányaiból kiírt cédulákkal s majdnem semmi a szellemi piperkőcből, aki műveltsége kelméit úgy hordja, mint tündökleni akaró dáma szegényebb-gazdagabb garderobe-ját” – állapítja meg Németh László, miközben azt is leszögezi: „sokoldalúbb elme s nagyobb tanultság aligha nézett még szét a magyar globuson”. Mindennek ellenére néhol azért (mai szemmel) modorosnak hat nemcsak a műveltség túlhangsúlyozása, hanem az arisztokrata életmóddal járó szokások felvillantása is. Anselm és Pongrác például magától értetődő természetességgel kap a „legkijelöltebb helyen” páholyt a Teatro La Fenicében. De emellett Velence legrégibb kávéházában, a legendás (napjainkban is borsos árú) Caffé Florianban – ahol Byrontól kezdve Wagnerig mindenki megfordult, „aki számított” – kortyolgatják a feketéjüket, s még sorolhatnánk a kiváltságos életmódot jelölő voltaképpeni státuszszimbólumokat. Mindezzel összefüggésbe hozható Anselm nagyúri büszkesége (akár nárcisztikus vonásokról is beszélhetünk), kit még a szerelemben is a birtoklás, a szerzés vágya vezérel, mint ahogy azt őszintén (különösebb lélektani önreflexiók nélkül) be is vallja: „Mily élessé teszi az elmét… a szerelem. Igen, Pongrác! Én szeretem… vagy bírni akarom őt.”

Ebben a túlromantizált regényvilágban azon sem lepődünk meg, hogy a lagúna vizének „örvénylése”, a váratlan időjárásváltozás és a női princípiumhoz tartozó víz őselem egyéb megnyilvánulásai minden értelemben visszatükrözik a hősök lelkében dúló érzelmi viharokat, sőt előrejelzőivé válnak a szenvedélyes kitöréseknek, valamint az elfojtott indulatok közelgő leleplezésének. „Bármily szeretettel merült Kemény a velencei környezet tanulmányozásába, lelkét inkább izgatták a szív örvényei, mint a lagúnák rejtélyei. Regényének fő tárgya annak a szenvedélynek rajza, mely nőt és férfiút egymáshoz vonz s majd pusztító vésszé, majd erkölcsi hatalommá változik” – állapította meg Papp Ferenc 1923-ban, amit csak annyival egészíthetünk ki, hogy maguk a természeti leírások is fölfoghatók metaforákként, így a lagúnák még csak nem is díszletek, hanem belső kivetülések lesznek.

Sokak szerint azonban Kemény regénye már átmenet a realizmus felé, s Balzac művészetével (valamint az ő házasságtörő hősnőivel) hozható kapcsolatba. Laczkó Géza 1910-ben például egyenesen azt állította a Nyugat hasábjain (ifj. Dengi János meglátásaira alapozva), hogy Balzac „a francia Kemény”. Később aztán az irodalomtörténészek az elbeszéléstechnikára fókuszálva elemezték az erdélyi báró regényét, kiemelvén annak összetettségét, valamint a szereplők egymással való megfeleltethetőségének kérdése is fölmerült: ha Anselm Devény helyébe tud lépni (hiszen Agatha újra szerelmes lesz, Anselm epekedése tehát nem volt hiábavaló), akkor adódik, hogy Pongrác pedig a gonosz Izidornak lehet alakmása. Az elbeszélésmód ezt annyiban támasztja alá, hogy Anselm kétségtelenül Pongrác történetmondásain keresztül ismeri meg Agatha életútját, ekként barátja válik az elbeszélt események (sőt, Anselm döntéseinek) irányítójává. Z. Varga Zoltán és Szegedy-Maszák Mihály önmagát értelmező szövegről beszél, amikor A szív örvényeit elemzi, miután az elbeszélésmódok csavaros váltakozása irodalomelméleti kérdéseket is fölvet. Mindezt az is alátámaszthatja, hogy Kemény az 1850-es évek első felében valóban sokat foglalkozott a regény műfajának teoretikus megközelítésével.

Arany Zsuzsanna

Image

irodalomtörténész, az ELTE BTK-n doktorált, majd hosszú ideig Kosztolányi munkásságával foglalkozott. Jelentek meg könyvei, tanulmányai, szerkesztett kötetei. Jelenleg a Pannon Egyetem docenseként dolgozik.

Pongrác részbeni kulcsszerepének tézisét támasztja alá az a ládika is, melyet Agatha küld rajta keresztül Anselmnek, hogy a férfi előtt végre fölfedje múltját, s magyarázatot adjon a korábbi cserbenhagyásra (merthogy hirtelen eltűnt, mikor megtudta: Izidor lesz Anselm sógora). A gesztus – a barát mindentudó elbeszélői pozíciójával együtt – azonban megkérdőjeleződik, miután a kulcs az özvegyasszonynál marad. Anselm tehát csak úgy juthatna a megfejtéshez, ha feltörné a ládát. De nem teszi, helyette (Pongrác kérdésére válaszolva) inkább kijelenti: „Hozzá sietek, hogy bontatlanul adjam át a szekrényt. Mi közöm e titkokkal? Miért nyújtsak démonaimnak, a kétkedésnek és boncolgató elmeélnek fegyvert szívem ellen, melynek csalálmai ezerszer szebbek, mint amily hasznos lehet kiábrándulása… Imádom Agathát. Ő istennőm. Hinni akarok benne, s a hitnek nincs tudásra szüksége.”

Vajon mennyi ebben a zárlatban az irónia? A válasz rámutathatna Kemény esetleges lesújtó véleményére is a „csalfa női nemről”. És vajon mennyiben árulkodhatnak ezek a mondatok Anselm szerelemfelfogásának fejlődéséről, azaz a birtoklás és mindent-tudni-vágyás helyett a feltétel nélküli elfogadás felé fordulásról? Vagy épp mennyiben olvasható mindez inkább visszafejlődésként, tehát a korábbi illúzióhoz való menekülésként? Miután a teljes elfogadás a múlt ismeretét követelné meg, ezért inkább az álomkergetés hipotézise (hisz a „csalálmok ezerszer szebbek”) mellett kell voksolnunk, ha Kemény Zsigmond regényhősének magatartását megfejteni kívánjuk.


Ajánlott olvasmány:

A velencei életmód szerint még a Márk tér, meg a régi és új Procuratía korridorai a tündérileg világított boltokkal, kávéházakkal, fagylaldákkal és gyönyörű zenével magukhoz igézik a szépnemet s az udvarlók egész raját, kik a Fenice Színházból e kellemes találkozási helyre sietnek, és éjjeli egy óráig a márvány oszlopok alatt s a székesegyház vestibulumánál cserélik ki titkos érzeményeiket, melyek szívükre, vagy nyílt gondolataikat, melyek az első táncosnő lábhegyére és az első énekesnő hangmagasságára vonatkoznak.

De Anselm, kit a tömeg hamar untat, míg a bizalmas körben az idő telesét alig veszi észre, már egészen ki van fáradva a tenger hervatag mátkájának - kit egy portugáli kalandor, midőn a Jóremény fokot körülhajózta, dicsőségének diadémjaitól megfosztott - kacér örömei által, melyekkel a világ szemei elől kétségbeesését takarja el.

S Pongrác szintén haza vágyott, mert korán akar új ismerősének tudós mulatságaiban részt venni.

Az Albergo Italiano majdnem szomszédja a Márk térnek. A víz tükrében a komor márványépületek kísérteti árnyai... távolabb az álmodó lagúna s a szigetek határozatlan körvonalai... fönn az azúrkék ég szikrázó csillagszemeivel... az evezőlapát körül fényes habgyűrűzet s olvatag ezüstcseppek... az ablakerkélyek mögül méla lantpengés... a nyugvó halászcsónakokon egy megkezdett dal, melynek második rímét már a szomszéd matróz zengi, hogy tovább adhassa, míg ajakról ajakra költözvén, a végső refrén nesze a tenger habjai közül a lagúnán bágyadtan érkezik vissza... mindez egy perc benyomása és élve; mert Antonio gondolája már a mellékcsatornához lejt, s az Albergo Italiano ajtólépcsőjénél köt ki.

(A szív örvényei, részlet)