Ardzsúna mennyegzője

Ardzsúna mennyegzője

2015. 02. 19., Csü - 16:48
0 hozzászólás

Magyarul elsőként a DRÓTon olvashatjátok Mpu Kanwa 1060 körül írott, kawi eposzának két énekét.

Ardzsúna mennyegzője
Két ének egy kawi költeményből magyarul

Mpu Kanwa 

Arjumawiwaha / Ardzsúna mennyegzője

Első ének

Bölcs kereső elme te, aki érted a legmagasabb igazságot
és kész vagy arra, hogy áthatolj ürességen és túlvilágon;
Te, kinek érzései nem inganak meg érzéki gyönyörök keltette
örvényektől, nem ragaszkodsz evilági örömök árnyaihoz;
és célod nem is csupán dicsőség, mely tettekből, hősiességből
fakad, hanem derű és öröm, mellyel a világban élhetsz.
Most is ezt akarod, midőn feltárod árnyak előtt a vásznat,
melyben az igazi formákat, színeket mozgató ok lakozik.

Porba hull koronám az ember lábai előtt, aki erre most
tényleg képes, aki meg tudja nekünk mutatni életben a létet.
Ő az áldás és ő a forrás, annak, aki írja, és azoknak, akik
hallják és értik, és tovább adják – Ardzsúna mennyei diadalát!
Mely akkor történt, midőn Indra le volt sújtva tanácstalanul,
mert hatalmas és rettentő veszély fenyegette az eget és földet,
az óriás miatt ki felemelkedett, kit úgy hívtak Niwatakawaca,
kit úgy rettegtek, úgy féltek: a Mindent-győző szörnyeteg.

Erődje a Méru-hegy déli lankáin volt, ahonnan kitörni készült,
hogy a földi rettegést kiterjessze, hogy Indra egét zúzza szét.
Szert tett arra a képességre, hogy isteni kéz nem érinthette,
sem félisten, sem démon, sem semmilyen égi lény le nem verte.
„De egyetlen igaz ember diadalt arathat vérengző gőgödön! 
Légy alázatos!” – szólt utoljára eképpen az Úr a Gonoszhoz,
és az Ég minden serege már készült is védeni a Mennyet,
melyet hiába a figyelmeztetés: hatalmas veszély fenyegetett.

Indra a helyzetet megértve döntött, isteni megfontoltsággal 
és semmiféle ellentmondást nem tűrő zengő hangon így szólt:
„Igaz embert kell most találnunk! Szövetségre nekünk kell
vele most lépni, hogy isten és ember közös ellenségét eltiporja.
Most kell róla meggyőzödnünk, hogy ő az, akiről hallottunk,
aki tudja mi a lemondás és mégis diadalmas a hadban.
Eléri, amit el szeretne érni. Legyőzi, amit le kell most győzni,
és megkapja jutalmát, ami méltó, amit megérdemel, ami jár.”

Az imák és a szent szimbólumok ereje meggyengült
a mentális sötétség súlyától, amit a földi elmékbe vetettek;
De a Síva-meditációkban az elhatározás megjelent,
hogy az Úr döntött – döntése teljesen világos volt és tiszta.
Az elme, melynek érzékei tiszták, melyet a földi örömök
nem befolyásolnak, csak és kizárólag a tiszta spiritualitás
szent szépsége gyönyörködtet, s a legfőbb jógát
igyekvőn gyakorolja: csak ő fog egyes-egyedül győzni!

És ez tette Indrát oly nyugtalanná, midőn azon tűnődött
vajon a kiválasztott harcos, Ardzsún elég erős lesz-e majd?
Hogy ezt kiderítse próbát eszelt ki, mert meg kellett látni,
hogy mi is van valóban az ifjúi szívben. És ehhez, tudta Indra,
egy isten is kevés. Még az istenek sem láthatják mi lakozik
az emberi szívben. S ha a hős szíve elbukik – nincs remény,
s elbukik vele együtt e földi világ és az az ég. De ha a kísértést
legyőzi, úgy teljes erővel virágba szökkenhet a boldog remény.

A Menny Szépségei készen álltak, hogy szolgáljanak Indrának
és megtartsák istennek tett ős esküjüket. A próbát végbe vigyék.
Hét volt a számuk a kiválasztottaknak, heten voltak a faragott
gyémánthoz hasonló, gyémántos szép kristály teremtések.
Ketten voltak a hétnek vezetője: Tilottama, a jó hírnevű
és Suprabha – majd őket követte a többi öt, hűen és alázattal
kik jók voltak, csodaszépek, isteni akarat által teremtett
mennyei nők, égi lakók, alig felfogható éteri lények.

Kezdetben, midőn formálták őket ők voltak azok, kik hordozták
lényük teljes valójában a szeretet, a tapintatot, a kedvességet,
hogy szétszórják a földön tiszta istenszerelemből ami lételemük:
az igaz és való kristálytiszta és áttetsző, nem szennyezett szépséget.
Brahma négy arcát ezzel is magyarázzák a bölcsek és Indra tízezer
szemére is úgy tartják csakis a hét szépéség léte lehet a válasz.
Őket követték tekintettükkel örökkön, róluk eszük ágában sem volt,
hogy levegyék valaha is őket mindenhová követő isteni szemüket.

Ezért érthető, hogy Indra a hét szépségért való
féktelen rajongással – így szólt:
„Hölgyek, nyissátok fényetekkel Ardzsúna
szívét előttem meg!
S nem csak hírnevet, szerelmet kaptok tőlem,
hanem igazi férjet.
És halhatatlan szépségeteket isteni erőmmel
megtízezerszerezem!

A virágok asanaja édes dicsőséget fog
teremni neketek!
Sem a Hold sugaras oszlopai, sem az Ég
nem terem oly bájt;
sem a frissen nyílő gadungvirág nem
áraszt oly édes illatot,
mint nektek lesz aztán bájotok és örökké
édes illatotok,
ha küldetéseteket most véghez viszitek,
mellyel megbízlak titeket.”

Ez volt, amit Indra isten az égi nimfáknak mondott,
s ami után ők ellentmodás nélkül, azonnal megindultak,
gyöngéden áramoltak és nemesen remegtek, hiszen
világossá vált előttük a cél, melyet el kell, hogy érjenek.
Az udvarhölgyek koszorúja remegve követte őket,
és mind mélységes tisztelettel hajoltak búcsúra meg,
mikor Indrakila hegyéről a hét mennyei szépség
egyre lejebb és lejebb – e földi világba – leereszkedett.

Pirkadt mire diadalmasan rátaláltak
az emberi világba vezető ösvényre.
Ott hol a kauzárfák szegélyezték
a hatalmas hegygerincet.
Ott hol fahéjfák illata kísérte
táncukat egyre csak előre.
Ott hol a reggel rajongva leste
ziháló mellüket, anyagba lépésüket.

Az erdő fái végül szemérmesen bújtak
bele a titokzatos ködbe,
s e tompa rejtélyből, csak árnyaik szépséges
íve tűnt át a szürke időbe.
Ha valaki nagyon figyelt talán a kuninvirágokat
még látta, de a méheket nem,
és mint a pávaszárnyak úgy susogtak le
Sandálfák mentén egyre előre.

Fehér kövekkel volt a Szent Hely jelezve;
a tiszta tudat titkos mosolyával.
E köveket követték bátran az égi szépségek
mostmár földi körvonalakba bújva.
Hatalmas banyanfa állott ott őrséget,
csak ezért a reggelért sercent ki a magból
és nőtt hatalmassá túlélve egy teljes
- embernek hosszú, istennek semmi - ezredévet.

Míg az ég szivárvánnyal festette
meg csodálatát, páva eső fátyla
gyöngéden hullott alá, s a sziklás
hegyek zord barlangjai is csillogtak
a mélység lényeit elijesztve. Míg a
vízesés énekelte be az egész völgyet.
A resres sikított, a sundari sírt,
a wruhfák remegtek. Mi élt: rezgett!

Tizenegyedik ének

Ahogy a Hold arca vízzel telt edényből visszadöbben
és minden mi tiszta és finom a Holdban mindig ott van,
úgy alkotod Te folyton újra önmagad a teremtésben.
Ki jógájában követ Téged látva-látja mi láthatatlan,

Tudva-tudja, hogy megtalálta mi megtalálhatatlan.
Elképzelt Téged - az el nem képzelhető képzeletet,
Érintett Téged - a meg nem fogható örök jelenséget,
A lét lényegét, a leges-legfőbb valós létet.

 

Kr. u. 1060, Jáva.

Fordította Weiner Sennyey Tibor