Auschwitz bárhol

Auschwitz bárhol

2016. 05. 16., h - 18:48
0 hozzászólás

Tudom, hogy kevesen fogják elsőre megérteni, hogy miért vettem rá magam olyan nehezen, hogy megnézzem a Saul fiát. Volt olyan, hogy már megvolt a mozijegy estére és képtelen voltam bemenni. Nem azért mert fáradt voltam, nem azért mert nem érdekelt, nem azért mert rossz a film. 

Saul fia

Saul fia

Nem voltam fáradt. Érdekelt. A film jó.

Egyszerűen azért tudtam olyan nehezen megnézni, mert érintve vagyok. Azért, mert tudtam, hogy miről fog szólni. Azért, mert azt is tudtam, hogy milyen érzelmeket fog kiváltani belőlem. Azért, mert tudtam, hogy mindezek ellenére előbb-utóbb össze kell szednem minden erőmet és meg kell néznem.

Érintve vagyok mindabban, amit a Saul fia, mint film, vagy éppen a Sorstalanság, mint könyv felvet, hordoz, amiről beszélni próbál. Nem csak azért, mert nagyapám Auschwitzban halt meg, és nem csak azért, mert nagyanyám és apám Wallenberg-zsidó volt. Azért mert

ebben mindenki érintett.

Mindenki, aki ezen a Földön él. Ahogy érintve vagyunk abban, ha valami jó történik a világon, ha remekművekkel, csodálatos találmányokkal, vagy csak egyszerűen a jósággal és a szépséggel találkozunk életünk során, éppen úgy érintve vagyunk ezek ellentettjével is. Érintve vagyunk, ha velünk vagy bárkivel szemben igazságtalanságot, kegyetlenséget követnek el. Érintve vagyunk a bűnben. Akkor is, ha nem mi követjük el, hanem valaki más. A mi bánatunk is, ha valakit megütnek, megaláznak, megerőszakolnak, megölnek. Akár a városunkban, akár az országunkban, akár a bolygónkon.

Mi tettük, emberek.

Mi ezt is meg tudjuk tenni.

Képesek vagyunk arra, hogy prosperáló társadalmakat hozzunk létre, képesek vagyunk arra, hogy ne hagyjuk elveszni a leggyengébbeket. Képesek vagyunk arra is, hogy igazságtalanságra, bűnre és őrületre építsünk rendszereket, hogy természetessé váljon a mindennapos erőszak és halál.

A Saul fiát éppen ezért kötelező megnézni mindazoknak, akik érzik, tudják, felfogják, hogy érintve vannak. Látni fogják, amit én.

És akkor fel kell tenni a kényelmetlen közkérdést, hogy mi van azokkal, akik úgy gondolják, hogy nincsenek érintve? Mi van azokkal, akiknek, ha a Saul fiáról, a Sorstalanságról, a holokausztról kezdek beszélni, rögtön azzal jönnek, hogy „és az indiánok? Őket is kiirtották. Nekik is elvették a földjüket.” Igen. Őket is. Nekik is. Abban is érintve vagyunk, de azért azt halkan szeretném jelezni, hogy ez nem licit. Nem arról szól, hogy kit kell jobban sajnálni. Ha az indiánokról, akarok beszélni, akkor arról beszélek, ha a Saul fiáról, akkor nyilván a film kapcsán a holokausztról is fogok beszélni. Mert arról is szól.

Nem arról van szó, hogy a német nácik, a magyar nácik vagy a román nácik küldtek több embert a haláltáborba. Egy is sok. És végképp nem arról van szó, hogy „a zsidóknak jó a marketingjük”, meg, hogy „jól dokumentálták”, és akkor még a „holokamuról”, és a hasonló teljesen közkeletű, ad-abszurdum nettó náci, ostoba és primitív kijelentésekről nem is beszéltünk.

Akik ilyeneket mondanak, azok sokkal jobban félnek, mint én.

Mert igen, én is félek. Félek megnézni egy ilyen filmet. Félek megélni újra és újra, hogy érintve vagyok. Félek elmenni Auschwitzba. Mert tudom, hogy mit fogok látni ott. Nem csak azt a helyet, ahol nagyapámat megölték. Nem csak azt a helyet, ahol több mint egymillió embert elpusztítottak. Hanem azt, amivel teljes létemmel szemben állok. Azt, amivé az emberi társadalmak bármikor vissza tudnak zülleni. Auschwitz annak a kifejeződése számomra, amivel egyszerűen lehetetlen azonosulni, amit lehetetlen elfogadni, lehetetlen megérteni. Auschwitz az, ami bármikor megtörténhet és meg is történik szerte a világban. Auschwitz az, amit meg kell jegyezni, hogy igen, álltunk ott, voltunk ott. És ez a borzalom, ez a rettenet.

A Saul fia zseniális film, ami

éppen azt mutatja meg, hogy mennyire közel van Auschwitz. Most és bármikor.

Megtörtént és megtörténhet. Így vagy úgy. Mindegy.

És azok, akik megpróbálták vagy megpróbálják ezt az egészet nem érteni, bagatellizálni, ezzel nem szembenézni, azok valójában még nálam is jobban félnek. Rettegnek attól, hogy az emberben ez is benne lakik. Mindazok, akik a Sorstalanság vagy a Saul fia „sikereit” nem értették, nem fogadták el, valójában féltek, rettegtek. Féltek megnézni a filmet, elolvasni a könyvet. Még jobban féltek megérteni ezeket az alkotásokat. Képtelenek voltak szembe nézni azzal, hogy az emberi nem rosszabbá tud lenni, mint az állatok. Igen, félelmetes, hogy ennyire közel van hozzánk a teljes őrület, a teljes pusztulás, a totális halál. Igen, ezért kell megjegyezni, elmondani, újra és újra. Ezért kell emlékezni. Nem csak a zsidóknak, nem csak a cigányoknak, nem csak az áldozatoknak, nem csak azoknak, akiket elpusztítottak. Mert valójában Auschwitzban elégett Európa is. Elégett az az eszme, amit akkor már eléggé kikezdett két világháború.

Most, amikor mindezzel szembenézünk és körbetekintünk magunk körül: vajon mit látunk?

Megértették-e az emberek, hogy mit jelent az, hogy egyáltalán volt olyan hely a földön, hogy Auschwitz?

Mit jelent az, hogy mindez megtörténhetett? Megértették-e, hogy mennyire könnyen és gyorsan kopik ki az emberiségből éppen az ember?

Végül pedig arra jutottam, hogy lehetséges hogy eljön az a pillanat, amikor a holtakért el kell hagyni az élőket. Saulnak mondják ezt a filmben egy kritikus pillanatban: „Elhagytad a holtakért az élőket.” Emberségünk mércéje pedig lehet, hogy éppen az, hogy felismerjük ezeket a pillanatokat. Ahogy Saul felismeri a film végén a szabadság tiszavirág pillanatát és elmosolyodik.

Él.

Mert élni kell, és az élet súlya, értéke, komolysága, tisztasága, éppen azzal is mérhető, hogy valaki képes-e legyőzni félelmét és képes-e szembe nézni azzal, amit Auschwitz jelent minden ember számára. Majd pedig ennek tükrében él és ezzel a tudással valamit kezd, például nem fél. Nem fél eltemetni a holtakat. Nem fél fellázadni az embertelenséggel szemben.

Nem fél élni.