„Az alkotás szabadságába nem tud beleszólni a politika...” - Balázs Imre József az erdélyi magyar irodalomról

„Az alkotás szabadságába nem tud beleszólni a politika...” - Balázs Imre József az erdélyi magyar irodalomról

2015. 12. 12., szo - 15:36
0 hozzászólás

„...valószínűleg nem is akar. Az alkotók életkörülményeibe, támogatáspolitikába szól bele, így próbálja indirekt módon irányítgatni a fejleményeket." - Eltávolodtak-e egymástól és a világtól az erdélyi irodalom képviselői? Valóban csak fesztiválkultúra létezik, vagy van valami más is? Az erdélyi irodalom egyik legszimpatikusabb, csöndes és szorgalmas alkotójával Balázs Imre József - költővel Stenszky Cecília beszélgetett.

DRÓT: Kolozsvár a magyar kultúra és irodalom fellegvárának tűnik Erdélyben (noha voltak korábban más központok, iskolavárosok is, például Marosvásárhely). Hogyan alakult ki ez a centralizáltság - egyáltalán, jól látjuk-e innen Magyarországról, hogy majdnem minden a Nagyvárosban zajlik az erdélyi magyar irodalmi életben? Vagy van kulturális-irodalmi élet a kisebb városokban is?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: Nem csak voltak más központok, hanem vannak is. Egyáltalán, számomra nem szimpatikus a központokban való gondolkodás, már csak azért sem, mert a kortárs technikai feltételek között egyre könnyebb bármelyik centrumot kikerülni, relativizálni – úgy hálózatosodni, hogy a csomópontok a legkülönbözőbb helyeken legyenek. Önmagában az, hogy valamelyik városra centrumként gondolunk, nem mond róla semmit:

lehet, hogy Budapest például centrumként működik a magyar irodalom számára, de ez nem zárja ki, hogy a számomra épp legizgalmasabb irodalmi fejlemények mondjuk Debrecenben történjenek.

Ugyanez Erdélyre szűkítve is érvényes lehet: Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Aradon is vannak fontos irodalmi lapok, Székelyudvarhelyen irodalmi portál, Sepsiszentgyörgyön erős és stabil irodalmi rendezvénysorozatok. Kolozsvár valószínűleg az intézményhálózat sűrűsége, bejáratottsága miatt számíthat a relatív központ címkére. Folyton történik itt valami, ez tény. Folyóiratok, jó könyvkiadók, egyetem, írószervezetek – ezek jelentik az irodalmi élet hátterét, ezek az intézmények határozzák meg Kolozsvár kulturális profilját. És talán az is, amit Szilágyi István szokott mondani a városról: hogy

Kolozsvárnak sohasem volt legnagyobb írója, mert a Szamos túloldalán mindig lehetett találni egy másik legnagyobbat.

Nemcsak az intézmények fontosak tehát, hanem az emberek is. Az emberek, akik az intézményeket jelentik.

DRÓT: Rengeteg magyar fesztivál, kulturális programsorozat (filmhetek, színházi napok, irodalmi programok, magyar szakosok találkozója, magyar napok stb) van manapság. Mennyire befolyásolják ezek a létrejövő alkotásokat - vagy elsősorban a személyes találkozások helyei?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: A fesztiválok korát éljük, az a kultúra, amelyikben létezünk, egyre inkább fesztiválkultúra. Ez tény, akkor is, ha számomra nem feltétlenül szimpatikus. A kultúrafinanszírozásban is egyre inkább érződik ennek a szemléletnek az eluralkodása, pedig

azt, amit a fesztiválokon megmutatnak az alkotók, előbb szívós, hosszú távú energiabefektetéssel létre is kell hozni.

A személyes találkozásokra szükség van, hiszen inspirálóak lehetnek – a fesztiválokra is, hiszen általuk olyanokhoz juthat el egy-egy alkotás híre, akiket a kifejezetten irodalmi csatornákon keresztül nehezebb lenne elérni. De azt gondolom, az alkotások létrejöttét minimális arányban befolyásolják a fesztiválok és egyéb kulturális programsorozatok. 

DRÓT: Mennyire érzékelhető és meghatározó a mindennapokban és az ünnepekben, a programokban, a gondolkodásban a határon túli létnek", a székely, csángó, erdélyi identitásnak az érzése (vagy annak hiánya), - mennyire erős a reflexió erre a művészek, a költők, írók műveiben?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: Történik reflexió erre természetesen, abban a mértékben, amelyben ez jelen van a hétköznapokban. Az én tapasztalatom persze az, hogy a hétköznapokban az ember nem erdélyi magyar reggelit eszik, hanem reggelit, nem erdélyi magyar Opellel jár munkába, hanem Opellel, nem erdélyi magyar apa, hanem csak simán apa. A jelzők inkább olyankor kerülnek elő, ha valami zavar támad a gépezetben, és persze ilyenre is akad olykor példa.

A regionális identitások kortárs irodalmi reflexiója például szépen kimutatható olyan szerzők munkáiban, mint Székely Csaba, Muszka Sándor, Sántha Attila

– és valószínűleg azok, akik olvassák az erdélyi írók műveit, olyan szöveghelyeken is felfedezni vélnek majd regionális sajátosságokat, ahol maguk a szerzők egyáltalán nem is gondoltak ilyesmire. De ebben nincs is semmi rendellenes – az írók mindig azokról a problémákról írtak, amelyek őket éppen akkor és ott foglalkoztatták. Voltak az erdélyi irodalom utóbbi száz évében olyan időszakok, amikor erősebb volt az általad említett identitásreflexió (olyankor, amikor zavar volt a gépezetben), és voltak olyan évtizedek, amikor kevésbé. Én úgy érzem, mostanában a „kevésbé” a jellemző, de ezek hullámzó dolgok, az épp aktuális történelmi-politikai helyzetek függvényében.

DRÓT: Van-e valami közös fórum, ahol tudnak találkozni az irodalmárok, vagy fiatal tehetségek Erdély-szerte, vagy inkább folyóiratok (Helikon, Korunk, Látó stb) köré csoportosulnak a fiatal írók, költők? Találkoznak-e a művészeti ágak egymással?

Mennyire van találkozás a román irodalommal?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: A dilemma épp az, hogy mennyire tágasan gondolja el saját (irodalmi) világát az ember. Hogy melyik találkozások a legfontosabbak a számára. Ha mondjuk fiatal erdélyi magyar íróról van szó, akkor eljuthat-e egyazon évben a sárvári diákíró-táborba is, a JAK-táborba, FISZ-táborba, Tokaji Írótáborba, Szépírók Fesztiváljára, Romániai Írók Szövetsége rendezvényeire, Erdélyi Magyar Írók Ligájának éves táborába, gálaestjére, vagy a Szárhegyi Írótáborba? Az a jó, hogy mindezek az opciók adottak az erdélyi szerzők számára, élnek is a választás lehetőségével, és saját preferenciáik szerint rakják össze portfóliójukat: mindenképpen szelektálniuk kell.

Vannak slamklubok a különböző városokban, íróműhelyek, irodalmi körök, baráti asztaltársaságok, amelyek közös irodalmi projektként is működnek – a folyóiratok hozzáteszik mindehhez a nyilvánossá/tartóssá válás lehetőségét illetve egyfajta szakmai szűrőt.

A legátfogóbb irodalmi érdekvédelmi szervezet erdélyi magyar írók számára jelenleg az Erdélyi Magyar Írók Ligája, ennek Karácsonyi Zsolt az elnöke. A Romániai Írók Szövetsége, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány vagy az informálisabban szerveződő Szárhegyi Írótábor-sorozat mind afféle közös fórum, találkozási hely, a fizikai értelemben vett találkozások mellett azonban sokszor legalább annyira fontosak a lapokban, antológiákban, virtuális terekben történő találkozások.

Ez nem az a korszak, amikor bármelyik magyar irodalmi intézmény képes lenne átfogó, totális fórumként működni. Kicsit félnék is bármi effélétől.

A művészeti ágak találkozásával kapcsolatban több a hiányérzetem – vannak szép együttműködések például képzőművészeti kiállítások, illusztrált könyvek, megzenésített versek, kortárs színházi és felolvasószínházi produkciók, rövidfilmek kapcsán. Egyelőre ezek viszonylag kevéssé láthatóak – talán azoknak van nagyobb esélye, amelyek – leginkább az alternatív művészetek szférájából érkezve – valamiféle közös ökopolitikai, szociális vagy egyéb proteszt-célt tudnak megfogalmazni.

Ugyanez a román irodalommal való találkozásokra is érvényes – ott pattan szikra általában, ahol közös témák, közös problémák kerülnek terítékre. Például Dragomán György, Bartis Attila, Bodor Ádám könyvei reális érdeklődést váltottak ki a román szakmában, a kortárs írók figyelnek rájuk. A kolozsvári fiatal román írók rendszeres műhelybeszélgetéseit például Bréda Ferenc és Szántai János (is) moderálja. Szinte mindegyik erdélyi magyar író fordít román nyelvből, ezek a fordítások rendszeresen meg is jelennek a Helikonban, Székelyföldben, Korunkban, Látóban. Továbbra is létezik a kolozsvári Bölcsészkar kétnyelvű, román-magyar irodalmi folyóirata, az Echinox.

Az alapok tehát megvannak, a közös célokat viszont újra és újra meg kell keresni.

DRÓT: Mennyire szól bele a politika (akár magyar, akár román oldalon) az alkotás szabadságába?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: Az alkotás szabadságába nem tud beleszólni a politika, valószínűleg nem is akar. Az alkotók életkörülményeibe, támogatáspolitikába szól bele, így próbálja indirekt módon irányítgatni a fejleményeket. Az erdélyi magyar intézményrendszer egy olyan hálózatban működik, ahol a helyi önkormányzati, a kisebbségi magyar, a központi romániai, a magyarországi, az európai uniós finanszírozás felé egyaránt nyílnak útjai és ösvényei – egyik-másik helyen még magánszponzorokra is számíthat.

Olyan, mint az a bohóc, akitől ha elveszik a hangszerét, van neki másik. Vagy a pesszimistább forgatókönyv szerint, mivel nincs neki hangszere, és mégis muzsikál, hiába is próbálná tőle bárki elvenni a hangszerét, a zene akkor is szólni fog.

DRÓT: Van-e olyan irányzat vagy tendencia az egyébként folyton változó irodalomban, mely az eddigi klasszikus, (legismertebb) kortárs nagy öregek irányvonalait (Kányádi, Sütő, Székely János, Bodor Ádám) is megújítja - vagy elfordul tőlük?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: 2012-ben jelent meg egy tanulmánykötetem a szegedi Universitas Kiadónál, Az új közép címmel, annak az alcíme ez volt: Tendenciák a kortárs irodalomban. Lehetne tehát beszélni tendenciákról erdélyi szerzők művei kapcsán is, kétségtelenül. A felsoroltak közül a legerősebb hatást Bodor Ádám gyakorolja a fiatal és középnemzedékhez tartozó prózaírókra, Kányádi, Sütő vagy Székely János hatása gyakorlatilag kimutathatatlan. Annyira kinyílt a világ a nemzetközi tapasztalatszerzés irányába, hogy ebben a tekintetben is teljesen váratlan bontásban rakható össze egy-egy fiatal pályakezdő írói portfóliója, hogy ismét ezzel az analógiával éljek.

Az új középben megírt „magára találás”, „normalizálódás” látleletét ma leginkább az új technológiai platformok belakásával, a performatív irodalmi produkciók (slam poetry, zenei-irodalmi együttműködések) egyre szervesebb beépülésével, jelenlétével egészíteném ki.

A fiatal erdélyi szerzők egészen természetesen mozdulnak együtt magyarországi kollégák/barátok munkáinak lendületével, és ez persze már a rendszerváltás után aktív nemzedékek munkáiban is ugyanígy kimutatható volt, Visky András, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt korosztályától kezdődően egészen evidens módon. Szuverén alkotókról volt szó akkor is, most is – annak a lényege, amit mondani próbálok, csupán az, hogy

a kortárs magyar irodalom tendenciái egyre kevésbé vesznek figyelembe országhatárokat, és ez jó.

DRÓT: És a végére egy plusz személyesebb kérdés: Hogy találtad meg az avantgárdot mint fő kutatási témát, mennyire aktuális ez a mai irodalomban?

BALÁZS IMRE JÓZSEF: A performativitást és az új technológiákat emelném most ki ezzel kapcsolatban – az avantgárd ebben mindig is úttörő volt. Amikor foglalkozni kezdtem e témával, ez a rész még kevésbé tűnt hangsúlyosnak számomra, inkább a relatíve több humort és merészséget értékeltem az avantgárd művekben. Aztán egyre inkább ráéreztem arra, ahogy

az avantgárd képes volt mindig kikerülni a normatív, felülről szerveződő, merev intézményi struktúrákat, mozgékony volt, rugalmas, jól ráérzett a gerillastratégiák funkcionalitására. Ezek a jellegzetességek egyre aktuálisabbá teszik.