Az andalúz lustaságról, a háztáji rebellizmusról és a gyászról

Az andalúz lustaságról, a háztáji rebellizmusról és a gyászról

2020. 10. 12., h - 09:22
0 hozzászólás

A járvány második hullámával újrakezdtük a naplót, ezúttal Jánosi-Mózes Tibor harmadik naplóját olvashatjátok.

Andalúz kutya
Járványnapló II/3. - második hullám

Az andalúz lustaság, nem restség

Azt szokták mondani, hogy az andalúzok lusták, de mi is a lustaság pontosan? Az andalúzok szerint hagyni a rosszat elhatalmasodni magunkban és a környezetünkben s hát mégis mi lehet rosszabb a szolgalelkű megfelelésnél, mások álmainak buzgó és kritikátlan megvalósításánál? A hét főbűn doktrínái sem tévesztik meg az ittenieket. A restség ugyanis nem lustaság, a kánonok szerint a jóravaló lustaság a restség, s jóravalóságból bizony itt nincs hiány...

Andalúzia lustaságát megkímélte a XXI. század. Itt a lustaságnak nincs izzadságszaga. A lustaság itt nem lett a kapitalizmus rabigájába lökve s megmaradt olyannak amilyennek, énidőnek.

A világegyetemben kódolt, hogy minden oda sodródjék, ahol kevesebb a tennivaló, a termodinamika törvényei, a molekulákon és sejteken át a hétköznapjainkig törve, talán a lustaságban ragadhatók tetten mindannyiunkban.

Nietzsche szerint az embert a halogatás képessége különíti el az állatoktól s a mañana mint ezeréves andalúz indok egy-egy feladat határidejére vonatkozóan, méltóképpen igazolja, hogy ez a nép, korát meghaladva lépett át a németalföldi filozófus felismerésein.

Ha a lustaság nem létezne, talán még mindig a fákon gubbasztanánk. Nem azért mert lusták lennénk két lábra állni, hanem mert nem lenne időnk lemászni onnan a sok tennivaló miatt. A lustaság nem lehet jellemhiba, épp ellenkezőleg, erény, mert időt ad az ember esszenciális értékeinek kiteljesedésére, így a gondolkodásra is.

Fiam mellet, egyik játszótéri sétálgatásunk közepette majdnem megvilágosodtam, amikor egy tompa és kellemetlen puffanás érte a fejem s rémült esetlenségemben ráeszméltem, hogy egy hulló gránátalma tisztelte meg a kobakomat. Miközben felbontottam az égi gyümölcsöt, a park pálmafái alá hanyagul odavetett matracon, addig mozdulatlanul fekvő férfi hangos felhorkanására lettünk figyelmesek. Felpattant s szaporán keresni kezdett valamit a fövenyen. Bármi is volt az, megtalálta és büszkén mutogatta a távolból nekünk az örömét.

Azt hiszem ekkor szembesültem a tapintható andalúz lustasággal, ami közel sem semmittevés, hanem inkább a tevés elleni jószándék, a méltatlanul semmibevett önmagunkért. Ehhez nem kell a boltba sietni segédeszközökért, mert épp a lényeg veszne el, miközben az elvesztegetett időddel fizetsz a kasszánál. Az énidőn nincs adó, olyan idő ez, amit nyugodt szívvel önmagadra tékozolhatsz s a legjobb az egészben, hogy ezt senki sem kéri itt számon. Azt hiszem ez az andalúz lustaság.

A múlt nyomora lehet a jelen gazdagsága?

Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem a sevillai híreket olvasva, amit a pationk falára lógó lampionok mögé bújó gekkó és egy vele azonos méretű imádkozó sáska találkozása szakított félbe. A két ragadozó egymásra tekintve, zokszó nélkül tovább sétált, pedig bevallom, harcra számítottam. Ez a két apró állat azonban bölcsebb volt képzelgéseimnél, a csallingózó lepkéből akad itt bőven, a harcnak így semmi értelme sem lett volna.

A hírek szerint, az Andalúz Történeti Intézet paleontológusai, középkori szeméttelepek átvizsgálása során újra felfedezték a spanyol viaszt, s megállapították azt is, hogy a világ kifordult önmagából. A környékünk 12. és 18. század közötti szeméttelepekben dúskál, elődjeink mocska pedig tökéletes betekintést nyújt a korabeli hétköznapokba.

A szeméttelepek maradékaiból kiderült, hogy napjaink gourmet eledelei a középkorban a szegények, s amit ma fogyaszt a pórnép, a gazdagok jussa volt. A nyomor máléja osztrigaként került az itteni asztalokra, s a kivagyiság étrendjét tette ki a sertéshús, nemcsak a keresztény, hanem a mór közösségekben is.

Mohamed doktrínái úgy tűnik a Hispán-félsziget tehetős muszlimjai körében okafogyottá váltak. Milyen szerencsések is vagyunk. Ha a Balkánon a Mórok hódítottak volna, lehet hogy se a bolgár se a magyar nép nem élte volna túl. Az oszmánok hitbuzgalma azonban nemcsak kurtafarkú falatkákat hagyott a szánkban, hanem adott is valamit, megteremtve a zsírban tocsogó helyi gasztronómiánkat. A török átok máig velünk él, többek között a fő halálozási statisztikáink summáiban.

Poszt-covid kiégés és háztáji rebellizmus

Az utcánkra nyíló park egyik padján egy öreg bácsi üldögélt állandóan. Ez a pad az övé lehetett, rajta kívül mást nem is láttam használni. A köztéri padokat azonban leragasztották, csoportos használatuk fertőzésveszélyére hivatkozva.

Az öreg minap feltépte padja bilincseit és újra birtokba vette a magányát.

Az értelmetlen intézkedést talán ő is megalázónak érezte, a parkvégi kávézó teraszán maszk nélkül vihogó emberek zaja ugyanis elég meggyőző érv a panel-forradalomra. Végül én sem bírtam ki és letéptem, pontosabban befejeztem valaki megkezdett munkáját s felszabadítottam egy egész játszóteret. A bácsi biccentett, én meg vissza, a gyerek pedig két napig újra csúszdázott, mígnem a piros-fehér szalagokat gyilkossági helyszínelést sejtető rendőrségi kordonok váltották fel.

A válasz sem maradt el, a környék gyerekei kiszuperált játékokat vittek a parkba és a fűben kezdtek játszani. Sokkal többen vannak, mint korábban és sokkal jobb is a hangulat nekik köszönhetően. Már szülőket se látni, úgy tűnik a nép feladta a vírus elleni harcot.

Drága Lucas, elhagytalak s te is engem

Szigorú katalán protokoll szerint fogadtuk örökbe Lucast a félig pincser, félig róka és félig őz kiskutyát, aki hamar a környékünk és barátaink kedvence lett Barcelonában.

Emlékszem, egyszer a kutyafuttatóból megszökött és egy egész városnegyed kereste és küldte az információkat arról, hogy éppen ki és hol látta őt. Megfogni senki sem tudta, de mindig tudtam merre menjek utána. Már épp elszállította volna a sintér amikor megtaláltam őt. A csipje még nem volt a mi címünkre átírva, így nagy bonyodalom lett volna ha a rossz címre szállítják haza. Barcelonában ugyanis így megy ez, ha elveszik a kutyád, rövid időn belül felhív a sintér, kis szerencsével az ajtód előtt állva.

Lucas hét év alatt, megjárta velünk Katalóniát, Portugáliát, Andalúziát és idén nyáron végre Magyarországra látogatott, de úgy néz ki hazám volt az utolsó állomása. Elgázolta valaki a szüleim telkére kanyarodó földúton, s tovább is hajtott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tettes talán fel se fogta, hogy micsoda kárt okozott ezzel.

Egyben rámutatott otthonom spártaiságára, ahol egy útra feltévedt kutyának halál a jussa, mint ahogy egy elkóborolt gondolatnak is az örök megvetés.

Kép
Lucas

A szüleim napok óta gyötrődnek, én meg még mindig félve nyitom az ajtót a szeretetostromaira készülve. A gyerek az ő szimatjait kéri számon tőlem, s most én próbálom utánozni Lucas szuszogását a fülébe. Csak ennyi maradt belőle, egy játékos szuszogás.