Az Elégiára

Az Elégiára

2019. 05. 15., sze - 17:15
0 hozzászólás

A tartalom felvezetésének szövege...

Az Elégiára

 

Innen vagyok.

A pillévé dermedt kutyatej

ernyővel védem az arcomat,

mi a sárga füvek táptalaj

származéka lesz.

Odakinn szakad az eresz.

 

A tejbegríz bőrös tetején

sebeket tép a kanál, és

kiömlik a milliók elkevert bánata,

és felhígul, és olcsó tablettákba

visszaültetik.

Eladják, s tudatlan buzgón szedik.

A gyermeket is így szülik,

ami az arcom sárga láncfüvén

ülve meglesi ezt a nagy és száraz

szemgolyót,

ezt a szép, drága vén folyót.

 

A telep zsibong.

Egy sakálkutya

egy másik eb farát zabálja,

míg messze a város egy hálóba

küldött ötszöggolyóbist éltetve

felmorajlik.

Lesietek, és írok magamnak

trallalákat, írok neked lelkem

verbunkos világa, mi felkacag

egy pazarló zuhany mázának

forró luxusa alatt.

Ez a kosszal összeállt víz

a csatornalébe fut,

issza majd a nedűt a rózsa,

s a régi kerti kút, meg a falak.

Innen fogják a finom ünnepi halat.

 

Magunkat megismerem, de

engem már alig,

s a postára rohanva a csekken

a szívem rostokat hasít,

azon meg a számok kényesen

lefolynak. A nulla burzsuj teste hívja

őket úrnak - á, nem.

Én mindenre azt mondom: ámen,

csak hadd folyjon tovább a Duna.

Előre nézz, oda, csak a tégla

homlokokra,

figyeld a rétegek masszájának

megduzzadt grízszemcséit,

ezeket a fehér tetveket, s a lárváikat.

Nézd az apáim kantáros pántlikáikat.

A borotvált arcok elnyiszált

magvai tartanak mindig, s mindig itt,

mert a gyengülő, érdes pofákra

egy szép új, fekete szakáll borul,

s megköt rajta az éjszaka kovásza

örökre, konokul.

Könnyem is a Dunába hull.

Körmöm is elpattan a szőnyeg szélire.

A kerti rózsa szárát mindig leszedhetem.

Ez a hazám. Ó lélek, maradj velem.

 

(J. A.-nak)