„Az elmúlt kilenc év csapatmunka volt” - interjú Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség leköszönő elnökével

„Az elmúlt kilenc év csapatmunka volt” - interjú Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség leköszönő elnökével

2019. 11. 24., v - 08:30
0 hozzászólás

Milyen munkát végzett Szentmártoni János az utóbbi kilenc évben a Magyar Írószövetség elnökeként és miért nem akar most elnök lenni? Mit gondol a Stádium-botrányról, a Magyar Művészeti Akadémiáról, az Írószövetség többi írószervezettel való kapcsolatáról, a JAK megszűnéséről, a KMTG létrejöttéről, a PIM új igazgatójáról, az írószövetség székházáról? Mi a véleménye a két új elnökjelöltről, Erős Kingáról és Madár Jánosról?

Kilenc év után nem indul újra Szentmártoni János a Magyar Írószövetség elnöki pozíciójáért. Két új jelölt van: Erős Kinga és Madár János. A tisztújító közgyűlés november végén lesz. Megkerestük mindhármukat, a leköszönő elnököt és a két jelöltet is, és feltettük nekik a fontosabb kérdéseket, programjukkal, terveikkel és a magyar irodalmi életet megosztó ügyekkel kapcsolatban. A DRÓTon most mindhárom nagy interjút olvashatjátok.

DRÓT: Kilenc évvel ezelőtt, amikor a Magyar Írószövetség elnöke lettél, az egyik első interjút készítettem veled az Irodalmi Jelen számára. Akkor azt mondtad, hogy az Írószövetségnek „A magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar író megnyirbált tekintélyének, egzisztenciális helyzetének, véleményformáló erejének,urambocsá szakmai becsületének helyreállításáért kell küzdenie.” Hogy értékeled, sikerült ezért küzdened az elmúlt kilenc évben?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Úgy érzem, hogy igen. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az eredményeket pusztán a Magyar Írószövetség nem lett volna képes elérni, főleg ami az írók egzisztenciális helyzetének javítását illeti. De

sokszor az is elég, ha valaki egy jó ügy mellé áll, és segíti azt kibontakoztatni tanácsokkal, észrevételekkel, építő kritikákkal.”

Gondolok itt például az állami díjak és az ifjabbaknak szóló ösztöndíjak pénzösszegének megemeléséről, amely még L. Simon László kulturális államtitkársága idején történt, vagy épp a középdíjak után járó művészjáradék bevezetésére a 65 év feletti alkotóknak, amelyet a Magyar Művészeti Akadémiának köszönhetünk. 

DRÓT: Konkrétan milyen eredményeket értél el szerinted kilenc év alatt?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Az elején szeretném leszögezni, hogy az elmúlt kilenc év csapatmunka volt. Ha több minden az én fejemből pattant is ki, a megvalósításukban ugyanúgy nagy szerepet játszottak a kollégáim, alkotótársaim, élükön Erős Kingával, aki az írószövetség elnökségi tagja és titkára volt, most pedig indul az elnöki posztért. Úgy gondolom, hogy annak idején azért választottak meg 35 évesen egy ilyen rangos intézmény vezetőjének, mert a tagság többsége azt szerette volna, ha fiatalodik a szervezet, és nem csupán átlagéletkorában, de szellemében is. Hogy versenyképes maradjon, haladjon a korral, készüljön fel a 21. századra is. Az elmúlt kilenc évben ehhez az első lépéseket megtettük.

Alapvető célom az volt, hogy lépjünk ki az elefántcsonttoronyból az utcára, az emberek közé, és mutassuk meg nekik, hogy nem csupán a tankönyvekben létezünk, ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak épp máshoz értünk.”

S hogy amit csinálunk, nem csupán öncélú, de értük is tesszük, helyettük is. Ennek érdekében szélesre tártuk a székház kapuit, kitelepültünk fesztiválokra, színházakba összművészeti programokkal, s hasonló rendezvényekkel csábítottuk be a nagyközönséget székházunkba a Múzeumok Éjszakáján. Honfoglaltunk a digitális térben, arculatot terveztünk, intenzívebb kommunikációba kezdtünk, aktívabb sajtójelenlétet kezdeményeztünk – hogy a Magyar Írószövetségről ne csupán botrányok idején, de békeidőben is lehessen hallani. Szorosabbra fűztük kapcsolatainkat külföldi írószervezetekkel, főleg a közép-európai és a balkáni régióban, és intenzívebb együttműködésre törekedtünk a vidéki és a határon túli írócsoportokkal, irodalmi intézményekkel is.  Legutóbbi nagy dobásunk a Magyar Széppróza Napjának kezdeményezése volt, amely 2018 februárjában megmozgatta az egész Kárpát-medencét. De látványos és tartalmas programokat bonyolítottunk az 1956-os és az Arany János emlékévben is. Több helyről hallottam vissza, hogy láthatóbbá vált a szervezet. Ezek az alapok. El lehet kezdeni építkezni.

DRÓT: Akkor arról beszéltél, hogy idézem: „A magyar irodalom legrégibb és legnagyobb szervezete húsz éve napról napra él, működési támogatottsága jelenleg a vegetáláshoz sem elég (…)” - változott ez 2019-re?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: 2012-ben költségvetési sorra került az intézmény évi 30 M Ft-os működési támogatással. Ez az alapfeladatok ellátására elég volt, fellélegezhettünk. Látványos fejlődésre azonban nem elegendő. Régóta szükségünk lenne például egy külügyi munkatársra, aki napi nyolc órában ápolja és mozgatja nemzetközi kapcsolatainkat. Sokáig székházunk okozta a legtöbb fejtörést, ez volt az átvett örökség legnagyobb terhe, s az ügy jóformán végighúzódott a kilenc éven. Már-már történelmi feladat volt a székház sorsának végleges elrendezése. 2012 elején lejárt a tíz évre előre kifizetett bérleti szerződésünk. Többször tárgyaltunk Terézváros vezetésével, a kulturális tárcával, az MNV Zrt. igazgatóságával. Eredményes tűzoltásokat végeztünk és elértünk részeredményeket. De mindig tudtuk, hogy ahol tartunk, csak átmeneti megoldás, tovább kell lépni. Be kellett látnom, hogy egy civil egyesületnek nemigen adnak tulajdonba ekkora műemlék épületet, nem beszélve arról, hogy jelentős anyagi forrás is kellett volna a felújításához és fenntartásához. Azt sikerült mindig elérnünk, hogy bérleti tartozásainkat a minisztérium magára vállalja. Később azt, hogy székházunkat (illetve a társasház besorolású és több tulajdonosú épület ránk eső részét) a magyar állam csereingatlan fejében átvegye Terézvárostól, majd egy 2015-ös kormányhatározatnak köszönhetően ingyenes használatba a rendelkezésünkre bocsássa. Ekkor

viszonylagos biztonságba kerültünk, de azt továbbra sem tudtuk, miből fogjuk fedezni például az újonnan jelentkező közös költség terhét, illetve hogy miből fogjuk korszerűsíteni az épületet, amely már több szempontból életveszélyes állapotban van.”

Ekkor kezdtünk tárgyalásokat a Petőfi Irodalmi Múzeum új utakat és feladatokat is kijelölő főigazgatójával, akinek felajánlottuk, hogy amennyiben mi megtarthatjuk az irodáinkat, átadnánk a PIM kezelésébe az épületet, egyrészt hogy ne kelljen kiköltöznünk, másrészt hogy közös erővel népesítsük be újra kihasználatlan területeit, és hogy különböző állami forrásokból vállaljon garanciát a felújítására. Így mi is és az épület is megmenekül. Nem beszélve az egyelőre felbecsülhetetlen értékű könyvtárállományunkról. Demeter Szilárd nyitott volt erre az ajánlatra, és azóta már meg is tettük a szükséges első lépéseket. Mindehhez természetesen a választmányunk felhatalmazását kértük, és meg is kaptuk. Itt tartunk most.

DRÓT: Felmerült ötletként, ahogy fogalmaztál kilenc esztendeje, hogy „meg kell találni és ki kell dolgozni azokat a lehetőségeket és konstrukciókat, amelyek rendszerében például az alkotói ösztöndíjak nemcsak méltányosabb apanázst fognak rendelni egy-egy mű megírásához, de adómentessé is válnak.” Mi lett ebből?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Ha nem is én intéztem el (hogyan is tudtam volna?), de az ösztöndíjak összege megemelkedett. Abban pedig aktív szerepet vállaltam több alkotótársammal, például az ötletgazda Kondor Péterrel, vagy Lezsák Sándorral, aki a maga tekintélyével rögtön az ügy mellé állt, hogy bevezetődjön az irodalmi rendszerbe egy új, hiánypótló ösztöndíj is, amely a pályakezdő irodalmárok szerkesztői tudás- és tapasztalatszerzését segíti. Ezt sokunk mentoráról, a Magyar Napló egykori főszerkesztőjéről, Oláh Jánosról neveztük el, aki egyszemélyes intézményként mindig különös figyelmet szentelt a fiatal alkotókra. Hogy hol tart ma az ösztöndíjak adómentessé tételének ügye, arról sajnos nincs információm.

DRÓT: Milyen az Írószövetség kapcsolata leköszönésedkor a többi írószervezettel?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Nem felhőtlen, de jó, konszolidált. A határon túli magyar írószervezetekkel pedig kifejezetten gyümölcsöző.

DRÓT: Mit gondolsz a József Attila Kör megszűnéséről?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Sajnálom. Egy nagy múltú szervezetről van szó, amely az irodalmi utánpótlás kinevelésében nagy szerepet játszott. Ha nem is azonosultam esztétikai irányával, elismertem a munkáját.

DRÓT: Mit gondolsz a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft-ről és a körülötte kibontakozó vitákról?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Ebben a kérdésben részletesen kifejtettem a véleményemet annak idején az ÉS hasábjain is. Örültem annak, hogy lesz egy olyan intézmény, amely szervezetten olyan fiatal tehetségeket is lehetőséghez, tudáshoz juttat, akik maguktól esetleg nem rúghatnának labdába a sajnos még mindig Budapest-centrikus irodalmi mainstream körében. Az elmúlt években lehetőségeimhez és időmhöz mérten igyekeztem is segíteni a céljai elérésében. 

DRÓT: Mit gondolsz a Magyar Művészeti Akadémiáról és működéséről?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Magam is tagja vagyok, amely nagy megtiszteltetés a számomra. Szükség van egy ilyen kiemelt szervezetre, ahogy más országokban is működnek régóta művészeti akadémiák. Utaltam arra is, hogy számos, művészeti életünk helyzetét jobbító intézkedéshez az akadémia lobbierejére volt szükség. Igen gazdag a repertoárja is a programok területén. Én csupán láthatóbbá tenném a szakmai működését és eredményeit. Úgy látszik, ez a mániám.

DRÓT: Nem kerülhetem meg a Stádium-botrányt, hiszen erről nyilvánosan is beszéltünk a DRÓTon anno, igaz számtalan botránytól volt hangos a sajtó, mégis ez érintett téged is, Kárpáti Kamil mestered volt. Akkor azt mondtad, hogy „Rendkívül fontosnak tartom, hogy a jövőben beszéljünk végre hasonló traumákról. De azt is, hogy az érintettek részvételével tegyük ezt, és olyan szinten, amely mindnyájunk számára elfogadható színvonalú.” - tett ezért valamit a Magyar Írószövetség az elnökséged alatt? Szerinted tehet-e egyáltalán egy szervezet valamit, vagy az ilyen helyzeteket egyéni szinten kellene kezelni? Mit gondolsz?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: A kérdés második felére a jelzett interjúban már megfeleltem. Szakmai vagy társadalmi vitát sajnos nem volt energiánk kezdeményezni, ilyen jellegű beszélgetésekre pedig, ha voltak, nem invitáltak bennünket.

DRÓT: Megjelent egy interjú nem oly rég veled, ahol azt mondtad „a kommunista diktatúra alatt jelentős életművek és szerzők maradtak ki legalább két nemzedék életéből” Ezt magam is így látom, éppen ezért foglalkoztam annyit Békássy Ferenccel, Hamvas Bélával, s legutóbb Weöres Sándorral, hiszen mindegyikőjüket csak az utóbbi években ismerhetjük, érthetjük teljes egészében meg. Szerinted mi lesz ennek a következménye? Változni fog a kánon, a tananyag, a nemzeti önkép? Illetve kiket sorolnál még fel, akiket érdemes lenne újra vagy máshogyan elővenni?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Békássy Ferencet voltaképpen te emelted vissza az irodalmi köztudatba, amelyért igazán hálás lehet az irodalomtörténészi szakma.

Igen, nagy szükség van irodalmi térképünk kikerekítésére, hogy jobban ismerjük magunkat, történelmünket, közelmúltunk eseményeit.”

Ebben egyik úttörő volt a Magyar Írószövetség is elnökségem elején, amikor konferenciát szerveztünk többek közt Bibó Istvánról, Illyés Gyuláról, Kovács Imréről, Nagy Lászlóról, Nemes Nagy Ágnesről, Nyirő Józsefről, Ottlik Gézáról, Tormay Cécilről, Várkonyi Nándorról. Az idén Kodolányi Jánosnak dupla évfordulóját ünnepeljük, hiszen 120 éve született és 50 éve hunyt el, s bár számos program zajlott a tiszteletére országszerte több intézmény jóvoltából, úgy érzem, hogy még több figyelmet érdemelne ez a jelentős életmű. Nagyon sok nevet említhetnék még, de nem akarok névsorolvasásba bocsátkozni. Akit esetleg érdekelnek 20. századi irodalmi vakfoltjaink, nézzen utána a Tokaji Írótábor 2012-től 2014-ig zajló augusztusi tanácskozásainak. Ott számos olyan alkotót, műhelyt, eseményt tárgyaltunk, amelyről nem lehetett beszélni negyven át. Ki is vertük a biztosítékot annak idején több kánonalakító irodalmi gurunál.  De ezt a munkát nem csupán visszafelé kell elvégeznünk az 1945 és 1989 közötti időszakra vonatkozóan, hanem a kortárs magyar irodalom területén is jócskán van teendőnk, mind külföldön, mind pedig az egész Kárpát-medencében. Ebben oroszlánrészt kell vállalnia a nemsokára felálló Petőfi Irodalmi Ügynökségnek.

DRÓT: Mivel fogsz foglalkozni most, hogy nem leszel a Magyar Írószövetség elnöke?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Van már új feladatom, amelyet tehetségemhez mérten igyekszek majd maximálisan ellátni. Egyelőre nem publikus, de nagy kihívás, és bízom abban, hogy jóval kevesebb protokollal fog járni, így felszabadulhatnak energiáim, hogy tovább építhessem költői-írói munkásságomat is. Emellett 2016 óta egyik ügyvezetője vagyok a Magyar Napló Kiadónak, 2017 óta pedig az Előretolt Helyőrség kárpát-medencei  lapcsalád főszerkesztői teendőit is ellátom. Szóval nem fogok unatkozni.

DRÓT: Mit gondolsz a két új jelentkezőről, Erős Kingáról és Madár Jánosról?

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Madár János egy jóravaló, nagy szorgalmú irodalomszervező és szerény képességű költő, akinek sok javaslata, terve van, de ezek többsége sajnos messze áll a realitásoktól. Erős Kinga nemzedékem egyik meghatározó kritikusa és irodalomszervezője, aki kilenc éven át a harcostársam is volt. Sok áldozatot hozott ő is a Magyar Írószövetség megreformálásáért, kívülről-belülről ismeri a szervezet gondjait és lehetőségeit egyaránt. Minden képessége és kapcsolatrendszere megvan ahhoz, hogy az intézményt tovább segítse azon az úton, amelyen együtt elindítottuk. Nem csupán kiváló irodalmár, de egyszerre szívós és empatikus, céltudatos és lelkiismeretes ember. S talán az sem mellékes, hogy Jókai Annán kívül ez idáig nem volt elnöknője a Magyar Írószövetségnek. Ha nem árulnám el, akkor is logikus, hogy én őt fogom támogatni.
 

Szentmártoni János (Budapest, 1975) Gérecz Attila- és József Attila-díjas költő. Az ELTE BTK magyar szakán szerzett bölcsészdiplomát 2000-ben. 1989-1996 között a Stádium Fiatal Írók Körének alapító tagja. 2000-től tíz éven át a Magyar Napló versrovatának és könyvkiadójának felelős szerkesztője.  2010 novemberétől a Magyar Írószövetség elnöke. 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia levelező, 2017-től rendes tagja. 2012-től a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke. 2016-tól a Magyar Napló Kiadó egyik ügyvezetője. 2018 júliusától az Előretol Helyőrség kárpát-medencei lapcsalád főszerkesztője. Eddig 11 könyve látott napvilágot.

 

Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor. Fotók: Vermes Tibor.