Az ember, akit harmincszor jelöltek irodalmi Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg

Az ember, akit harmincszor jelöltek irodalmi Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg

2020. 11. 23., Mon - 17:34
0 hozzászólás
Az irodalmi Nobel-díj körül sokszor föllángol a vita: milyen szempontok alapján ítélik vagy nem ítélik oda. Ha az ember végig olvassa a díjazottak listáját, jónéhány névről fogalma sincs, hogy ki fia borja.
drotborges
Magyary Ágnes írása

Vegyünk egy példát: José Echegaray. Ha az olvasó még életében nem hallott róla, szükségtelen kétségbe esnie, még a spanyol irodalomtörténet is szívesen elfeledkezne José Echegarayról, de mivel 1904-ben odaítélték neki eme jeles kitüntetést, kénytelennek íróként számon tartani, pedig nekik az pont elég lenne, ha csak matematikusként kellene emlékezni rá. Maga a szerző is csak azért kezdett el színdarabokat írni – vagy gyártani (ez megítélés kérdése) – mert a matematikusi fizetése nem bizonyult elegendőnek a család fenntartásához.   

Jorge Luis Borges olyan szerző akiről, ha ezer dolgot vetnénk papírra, nyilvánvalóan mind igaz lenne rá, mint ahogy ezek ellenkezője is. Közismert,

bár számos alkalommal jelölték Nobel-díjra, de egyszer sem nyerte el azt.

Állítólag 1967-ben állt a legközelebb ahhoz, hogy őt válassza a Svéd Akadémia, de végül Miguel Ángel Asturias guatemalai regényíró bizonyult szerencsésebbnek.

Carlos Fuentes, mexikói író, Borges: la plata del río (Borges: a folyó ezüstje – Argentína és Buenos Aires legfontosabb folyója a Río de la Plata) című esszéjében arról ír: az angol irodalomra jellemző a folytonosság, de a spanyol nyelven létrehozott literatúrában van egy nagy hiátus. Az utolsó nagy költője a spanyol nyelvnek Latin-Amerikában Sor Juana Inés de la Cruz, mexikói költőnő és apáca a XVII. századból és a következő jelentős poéta Rubén Darío a XX. század elejéről. (Rubén Darío akkora költő volt, hogy róla még Madridban is tudomást vettek, márpedig ott annyira finnyásak voltak a XIX. században, hogy a gyarmatlakókat nem tartották semmire.) És milyen szerzőket tudnánk felsorolni a Don Qujiote írója és a XIX. századi Pérez Galdós közti évszázadokból – teszi fel a költői kérdést Carlos Fuentes.

Szerinte Borges nem egy, hanem négy személy egyben (ügyes utalás Borges y yo című Borges műre). Ez a négy Borges a következők:

Borges az álmodozó, aki felébred és rájön: ő valójában valaki másnak az álma. Borges a filozófus, aki személyes metafizikát alkot, amelynek legfőbb jellemzője: sosem fog filozófiai rendszerré zülleni. Borges a költő, aki szüntelenül rácsodálkozik a világ misztériumára; habár, némi iróniát sem nélkülözve, a misztérium fonákja érdekli jobban (a kesztyű kifordítva, mit rejt a földgömb belseje); ez tökéletesen illik a quevedói hagyományba: „ Semmin nem lepődőm meg. A világ elvarázsolt.” Borges a szerző, aki a szerzője a művön belüli műnek a Pierre Menardnak, aki a szerzője a Don Quijoténak, aki a Cervantes szerzője, aki viszont a Borges szerzője, aki meg a szerzője a….”     

A Svéd Akadémia nyilván nem olvasta Carlos Fuentes esszéjét, mert ha olvasta volna, akkor végképp elborzadnak. Bár mentségükre legyen mondva,

kortársként sokszor nagyon nehéz meglátni kiből lesz klasszikus és ki felett fog eljárni az idő. (Mario Vargas Llosa szerint Borges már életében klasszikussá vált.)

José Echegaray korának legünnepeltebb színdarabírója volt, nemcsak Spanyolországban de egész Európában nagy sikerrel játszották darabjait még Magyarországon is. Az is igaz: a mai napig még egyetlen argentin szerző sem kapott irodalmi Nobelt. Ezért 2018-ban, amikor az akadémia háza táján kitört botrányok miatt nem osztották ki az irodalmi díjat, egy csapat író szimbolikusan Borgesnek ítélte oda a kitüntetést Buenos Airesben megtartott nemzetközi könyvvásáron.

Ennek az írásnak a szerzője

Magyary Ágnes

Image
ági

(Kolozsvár, 1975. november 8.–) magyar író, tanár. 1995 óta publikál, hazai és határon túli (erdélyi, romániai) lapokban, könyvkiadóknál.

„Bi­zarr, korlátta­la­nul áradó fantáziája, ötlet­ar­zenálja be­hoz­za a görög mi­tológiát, kortársunkká avanzsálja Homéroszt, Dantét, Cer­van­test, vak­merően lépdel Proust időt hágó lábnyo­ma­i­ban, be­lebújik Jor­ge Luis Bor­ges bőrébe (idéz a nagy ar­gen­tin híres képzelt lények kis­le­xi­konából), címadó írásában fel­sej­lik Bul­ga­kov, apok­rif történe­te­i­ben Jókai fölé ha­jol kacéran, mímeli, imitálja, pa­ro­dizálja a mo­dern kri­mit…" (Hegedűs Imre János, 2015)

Legutóbbi könyvei  és a Pertion, a Rövidzárlat az alvilágban, a Viziló a Szamosban.

Rengeteg teória született arról, hogy miért bánt vele ily mostohán a skandináv grémium. Ezek közül többségében politikai okokat keresnek, mint például Borges túl konzervatív lett volna az ítészek ízléséhez mérten. Másik népszerű elképzelés szerint az nem tetszett, hogy a chilei diktátortól, Pinochettől díjat fogadott el. Van olyan feltételezés, miszerint az argentin író beszólt volna a grémiumban helyet foglaló svéd írónak  ̶  Artur Lundkvistnak. Némi alapja lehet ennek is, mivel Borges idősebb korában szenvedélyes hódolt a szarkasztikus beszólások sportjának.

Spanyol nyelvű újságok pár éve kinyomozták, mi volt a hivatalos indoklása az elutasításnak.

E szerint Borges túl elitista és túl „művelt” szövegeket alkot. 2017-ben Alejandro Droznes nevű szerző egyenesen azzal állt elő, hogy maga Borges utasította vissza a díjat. Mégpedig azért, mert ez nem illett volna az életfilozófiájához, azaz egyéni szabadságát védte.

Borges azt mondta:

Minden teóriának van létjogosultsága, de egyiknek sincs jelentősége. Ami számít az, mit kezdünk ezekkel.”

Lehet a Svéd Akadémia is azon akadt fenn, hogy nem tudta eldönteni: a négy Borges közül melyiknek lenne a legjobb odaítélni a kitüntetést?