Az ember alapvetően homo poeticus

Az ember alapvetően homo poeticus

2021. 04. 14., sze - 12:18
0 hozzászólás
Mivel a művészet most kiszorult a színházakból, művészkávézókból, közösségi terekből, ezért inkább az otthon is élvezhető „verstárgyak” létrehozásában vagyok inspirált, ilyen például a verslámpa is, ami egyben lakberendezési eszköz is. Ez, a „home office” és „home art” helyzet majdnem olyan érzés, mintha kiszippantották volna a teret, a távolságot a mindennapjainkból. Illetve a szobáink most kissé egy színpadhoz is hasonlítanak, amit attól függően rendezünk át, hogy most éppen „munkásosdit” vagy „sportolósdit” vagy „könyvtárasdit” szeretnénk-e játszani.
Viola Szandra író, költő

Viola Szandra író, költő

Viola Szandra mesél új kötetéről, költészetéről, munkásságáról és Istenképéről.

A Használt fényforrások című kötetedben az első vers, a Hol van? az élet apró jelenségeiben találja meg a költészetet. Számodra mit jelent a költészet?

Azt hiszem, az ember alapvetően homo poeticus, nem hiába mondja Heidegger sem, hogy „költőien lakozik ”. Vagyis számomra a humánum egyik alapköve. Hogy mitől lesz valami vers, költészet? Hogy szavai kimondhatatlan dolgokat jelölnek, olyasvalamit, ami bonyolultabb, mint egy tárgy esetében a jelölt és jelölő viszonya. De nem csupán annyi történik, hogy az irodalmi szövegben egy szó jelentése elmozdul, kitágul, ez lehetne csupán ügyes nyelvhasználat vagy nyelvújítás is. A vers szavainak összessége valami olyasmit tesz egy pillanatra láthatóvá, érzékelhetővé, ami jelenlegi világunkon túlmutat, függetlenül attól, hogy a „túlmutatás” tárgyát kitalált világként vagy transzcendensként értelmezi az olvasó. A költészet gyökeret ver egy másik típusú létben, de mi ezeket a gyökereket nem láthatjuk, csak indáit, leveleit csodáljuk.

A használt fényforrások című köteted második része, A szentháromság kétharmada címet viseli, melyben vallási, istenkereső költemények vannak. Milyen a kapcsolatod az Istennel, vallással? Megtaláltad az Istenedet vagy még keresed?

Egészen biztos vagyok benne, hogy létezik egy emberfeletti erő, ezt nevezhetjük Abszolútumnak, tudatfelettinek vagy Istennek. Azt is el tudom képzelni, hogy valamelyest emberarcú és személyszerű, de azt is, hogy olyan „testetlen energia”, amelyet semmilyen, általunk jelenleg ismert fogalommal nem érdemes illetni. Nagyon sok mindent egyszerűen nem lehetséges megtudni. Épp ezért, szerintem a szeretet parancsán kívül minden más csak formaság, metafora, rítus, amely a megértést, megélést segíti persze, de annyira nem lenne szabad  komolyan venni, hogy vallási háborúk vagy romboló ellentétek származzanak belőle. Ráadásul egy isteni erő miért ne lenne képes egyszerre többféleképpen megnyilvánulni, leszületni, jelen lenni? A Szentírást szakrális művészetnek tekintem, érdemes forgatni, de nem ez a kizárólagos útja annak, hogy Isten megérinthessen. Jézus alakja nagyon izgalmas, számos kérdést felvet, sokan a létezését is kétségbe vonják. Elvi szinten sok minden mellett lehet érvelni, Jézus valóságosságában azonban biztos vagyok. Érzem. Olyan ez, mint a szerelem, az ember érzi és kész, és ez önmaga számára már mindenképpen valóság, még ha nehezen körülírható is. A verseimben sok keresztény motívumot használok, azt hiszem azért, mert ezek számomra és a magyar olvasók számára is érthető szimbólumok.

A kötetben számos versedben megjelenik a családod és a természet. Mik motiválnak a költészetedben? Az előbbiek fő motivációid közé tartoznak? Ha igen, miért?

Újra és újra próbálom megfejteni, hogy miért olyan csodálatos a természet; műalkotások, pszichológusok sem tudnak annyira megnyugtatni, mint egy erdei séta. Amikor az erdőbe lépek, változatlan öröklétbe lépek, az évszakok körforgását is ciklikus, körbeforgó, soha véget nem érő időként tudom elképzelni.

Úgy fogalmaztál, hogy „Az embernek a saját anyanyelvébe is meg kell érkeznie, hogy aztán otthonosan úton lehessen”. Hogy érzed, te megérkeztél? Milyen a kapcsolatod a magyar nyelvvel?

Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „otthonos útonlevés”, ebben az életben ugyanis megérkezni, amennyiben ez egyfajta statikusságot jelent, nem lehet. Legfeljebb újra és újra bejárni egy útszakaszt vagy egyszerűen nem az idegenség érzésével a szívünkben úton lenni. Így van ez a magyar nyelvvel is, melyben, mintha labirintus-meditáció volna, kerengek.

A most készülő, negyedik kötetedben egy új Psychét igyekszel megteremteni, PsychéAlteregónia alakját, amely egy „sajátos női miszticizmus”. Ki tudnád fejteni, hogy mi is ez a Psycé?

Azt hiszem, sosem volt még ennyire egységes lírai beszélőm, karakterem. Pyché Alteregónia élő személy. Nem abban az értelemben, hogy realisztikus volna, hiszen épp azt élvezem a legjobban, hogy elemelhetem őt a hétköznapiságtól, egy mesés-mítoszi alak felé, hanem abban az értelemben, hogy minden egyes leírt sorral nő az ereje, általa pedig az én képzelőerőm.

Műveid sokszor szürreális képeket és történetek jelenítenek meg, akár a Madárka vagy a Magyar monszun című novelláid akár a Nosztalgia című versed. Értelmezhetők ezek társadalomkritikaként? Mit gondolsz, van-e társadalmi felelőssége a kortárs íróknak, költőknek?

A Madárka elég egyértelműen beszél a női test (és lélek) társadalmi, egyéni kizsákmányolásáról, az említett másik két írásomat is olvashatjuk társadalomparódiaként (talán itt a kritika szó erős volna).  Igen, mindenképp, azt hiszem, hogy az írónak nem csak magánemberként, hanem írás közben is tisztának kell, hogy legyen a lelkiismerete. Nem nehéz ez ügyben eligazodni,világosan lehet érezni, hogy egy szöveg emel vagy a mélybe taszít, függetlenül attól, hogy miről szól.

Költőként hogyan éled meg a vírushelyzetet? Most, hogy több az otthon töltött idő, termékenyebb a költői éned vagy épp ellenkezőleg, megvisel költőként ez az időszak? Kulturális újságírói és rádiós munkásságodra hogyan hat a fennálló helyzet?

Szerencsére a munkámat meg tudtam tartani, itthonról is végezhető. Először lelkesített, hogy több időm van magamra és az alkotásra, néhány hónap után azonban elfogyott az erőm. Valószínűleg szükségem lenne már új, eleven impulzusokra. Ami viszont érdekes, hogy mennyire sokat tud az ember önmagán dolgozni, az önismeretből, önteremtésből, meditációból, elmélkedésből még akkor sem „elég”, ha az ember évekig él egyedül, remeteként. Ez a helyzet pedig rákényszerített, hogy a kívülről jövő impulzusok helyett sok mindent saját erőből oldjak meg, már ami a harmóniára való törekvést illeti.

Szerintem pozitívum lehet a járványhelyzetben, hogy sok mindent tényleg jobban megtanultunk értékelni, itt, elsősorban időtlen értékekre gondolok. Attól viszont félek, hogy ebben a helyzetben már nem tudunk figyelni a részletekre, a kimunkáltságra, a műveltségre, csak az „életben maradni” őskori parancsa marad.

Egyébként többször is, szinte szégyelltem magam, hogy amíg mások emberi életekért küzdenek, addig én „jól elolvasgatok” vidéki magányomban, sokszor haszontalannak éreztem magam. De aztán megnyugtatott valamelyest a gondolat, hogy még háborúban is szükség van versekre, sőt! Nem csak kórházakban lehet „emberéleteket menteni”.

Korábban említetted, hogy számodra a testverselés inkább csak egy időszakos önkifejezési forma volt, elsősorban költőnek tartod magad. Mégis, sok különböző művészeti ágat sűrítő projekten tevékenykedsz, akár a versdivatbemutató vagy a saját márkád, a Poeticum, amelynek keretein belül versékszereket és kiegészítőket készítesz, melyeket költők sorai díszítenek. Egy korábbi interjúban elárultad, hogy „mostanában nagyon izgat a performanszok világa is, biztos, hogy el fogok még jobban mélyülni a témában például avantgárd, akcionista elődöket tanulmányozva és lesznek még (meghökkentő) kísérleteim.” Hogy érzed, milyen művészi időszakban vagy most? Várható mostanában új kreatív projekt, a költészet és valamilyen más művészeti ág ötvözése?

Mivel a művészet most kiszorult a színházakból, művészkávézókból, közösségi terekből, ezért inkább az otthon is élvezhető „verstárgyak” létrehozásában vagyok inspirált, ilyen például a verslámpa is, ami egyben lakberendezési eszköz is. Ez, a „home office” és „home art” helyzet majdnem olyan érzés, mintha kiszippantották volna a teret, a távolságot a mindennapjainkból. Illetve a szobáink most kissé egy színpadhoz is hasonlítanak, amit attól függően rendezünk át, hogy most éppen „munkásosdit” vagy „sportolósdit” vagy „könyvtárasdit” szeretnénk-e játszani. Mikor kisgyerek voltam és valamiért még nem tudtam igazán értelmezni a különböző messzeségeket, pont így képzeltem el a világot, egyetlen színpadként, ahol nem mi megyünk máshová, hanem ugyanaz a tér változik egy helyben mássá.

Image
Verslámpa
Image
Versékszer
Image
Versékszer