Az ismeretlen Weöres Sándor

Az ismeretlen Weöres Sándor

2019. 10. 24., cs - 16:03
0 hozzászólás

„Mért falsz állathúst?

Rád száll a kés alatt

vergődés nyomorúsága.” -

Nagy port kavart, hogy közzé tettünk pár napja ezt, a nagyközönség számára ismeretlen verset Weöres Sándortól. De nem csak ezt az oldalát nem ismerték - mert nem ismerhették - a XX. század kiemelkedő magyar költőjének, éppen ezért tartott Weiner Sennyey Tibor előadást „az ismeretlen” költőről Nagymaroson október 22-én, a Piknik Manufaktúrában.

Az előadás esszé változatát itt olvashatják a DRÓTon.

1.

         Mielőtt rázúdítanám olvasóimra azt a szomorú tényt, hogy valójában senki sem ismerhette teljes egészében - nem csak Hamvas Bélát -, hanem tanítványát Weöres Sándort sem a közelmúltig, szeretném, ha három különös fogalompárt tisztáznánk, elkerülendő a félreértéseket.

         Az első a képzetek és az elképzelések.

         Az emberek feje teli van képzetekkel és elképzelésekkel. A képzetek nagyon sokszor válhatnak rögeszmékké, tehetik az embert boldogtalanná. Képzet lehet az, hogy a magyarok szerencsétlenek vagy hogy a legősibb nép, vagy akár az is, hogy én ilyen vagy olyan vagyok, s meg nem változhatok. A képzetek tehát olyan erős „tudati szennyeződések”, amelyek az emberi elmébe mélyen lerakódnak, s bár mindannyian változunk, mégsem engednek-e változásnak teret, így akadályozva a fejlődést, a tovább jutást. A képzeteinkhez hajlamosak vagyunk saját kárunkra is ragaszkodni, s e képzetek sok esetben konfliktust eredményezhetnek egymás között. Ezzel szemben lehetnek, sőt vannak is az elképzelések, melyek éppen ellenkezően hatnak, mint képzetek. Új tereket, új lehetőségeket nyithatnak ki előttünk. Egyszerű példával élve lehet az a képzetünk, hogy képesek vagyunk megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsát, de felkészületlenül, tájékozatlanul, csak erre a képzetre hagyatkozva nekiiramodunk, akkor könnyen belepusztulunk, ha megpróbáljuk. Ezzel szemben lehet egy olyan elképzelésünk, hogy szeretnénk eljutni a világ legmagasabb hegycsúcsácsára, ezért elkezdünk életünkben egyre több időt és energiát arra fordítani, hogy ez az elképzelés megvalósuljon. Ebben az esetben még az is lehet, hogy túléljük a kalandot. Az is lehet természetesen, hogy belátjuk, éppen elég nekünk a kisebb, ám szintén szép hegyre felmásznunk, de az eredeti nagyszabású elképzelés ez esetben a belátás bölcsességéhez, az önismeret felemelő tudásához, végső soron pedig a boldogsághoz visz közelebb. Kérem, amikor ezt az esszémet olvassák - vagy a többit - próbáljanak meg a képzeteik helyett az elképzeléseiknek teret engedni tudatukban. Nem könnyű, tudom, én magam is sok képzettel küzdök meg, de érdemes megpróbálni, s a magas rendű költészet tanulmányozása ebben igen sokat segíthet.

         Segíthet, ha túllépünk prekoncepcióinkon - előzetes-rögzült képzeteinken - és teret adunk ismereteink bővítésének, avagy tanulunk. Ez a második fogalompár, amit tisztáznunk kell magunkban. Az évek során az embereknek számtalan prekoncepciója alakul ki, például, hogy „Weöres Sándor a gyerekversek költője”, vagy „Hamvas Béla ezoterikus szerző”, s hasonlók, de ha az ember mélyebbre és nyitottan ereszkedik életműveik megismeréseben, különösen, ha párhuzamba állítja őket egymással, egymás mellett olvassa őket, akkor nagyon sokat tanulhat. Elvégre ők műveiket éppen azért (is) írták, hogy tanuljunk tőlük. Tanulni pedig minden korban érdemes. Hagyjuk tehát hátra prekoncepcióinkat és engedjük, hogy új ismereteink lehessenek.

         A harmadik fogalompár már nehezebb ügy. Arról van szó ugyanis, hogy az ember teremt magának - én ezt úgy nevezem, hogy - szent teheneket, amelyekről vagy csak jót, vagy semmi újat nem fogad el. Pláne, ha valaki máshogyan gondolkodik felőlük. Az meg aztán pláne nem fér bele a képbe, hogy ezek a „szent tehenek” is ugyanolyan szenvedő, alakuló, változó emberek voltak, mint bármelyikünk. Ezzel szemben áll az az igazság, amit még nehezebben fogadnak el napjainkban, hogy valóban voltak hősök, akik a kor, a környezet, a történelem nehézségei és saját hibáik ellenére tényleg meg tudtak valósítani olyan csodálatos dolgokat, melyekből generációk meríthetnek, melyek a közösséget felemelhetik, melyek tényleg egy jobb és élhetőbb világért tett, az emberiség szempontjából apró, az egyén szemszögéből nézve emberfeletti lépések. Ezért ezek hőstettek, amit hősök tettek meg.

         Hőstett például egy beteg ember meggyógyítása, de hőstett a találmány, amely segíthet és hőstett a művész alkotása. Ezekben a hőstettekben rengeteg idő és energia van, elképzelés és tanulás, amelyek szinte láthatatlanak a konkrét megvalósulás mögött. Amikor az orvos meggyógyította a beteget, csak azt látjuk, hogy meggyógyította, nem látjuk, hogy mennyit tanult, micsoda tapasztalat van mögötte, mennyi más beteggel tette ugyanezt, és nem látjuk kudarcait, saját vívódásait, csak azt, hogy most meggyógyította a beteget. Ezt a világ legtermészetesebb dolgának érezzük, mert az orvos dolga, hogy gyógyítson. Ha az ember a dolgát végzi, abban semmi különös nincs, pedig az az igazi hőstett. Ekkor helyére kerül a négy sarkából kimozdult világ. A hőstettek éppen ezért teljes valójukban sokszor láthatatlanok a jelenben.

         A költő verseket ír, mindenki hülyének nézi, a legtöbb embernek az a gondolata, hogy „ebből vajon hogyan lehet megélni”, de amikor az élet kritikus pontjaihoz érünk, például szerelmesek leszünk, ragyogó és fényes ünnepi pillanatokat élünk át, vagy a gyász borul reánk sötét lepellel, akkor verseket mondunk, verseket szavalunk, költeményekbe kapaszkodunk. Miért? Mert valahol mindenki tudja, hogy a költészet megemel, a költészet az égi szférákat köti össze a földivel, a költészetből meríthetünk és segíthet nekünk. Különösen ilyen költészetet művelt Weöres Sándor, akit én magam is nagyon szeretek és tisztelek, írásai és versei sokszor segítettek, amikor hülyének, magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Éppen ezért, amikor elhagyott verseit végigolvastam magam is nagyon csodálkoztam, hogy ennyi minden rejtve maradt az olvasók előtt, előttem is. Persze a jól ismert, három kötetes Weöres Sándor összes műve olvasásakor az emberben marad valami kétség és hiányérzet, mintha nem lenne ez a történet teljes.

2.

         1989-ben halt meg Weöres Sándor, az olvasók többsége jórészt a Bóbita és más valóban nagyszerű gyerekversek költőjeként ismerte, a felnőtt irodalmat szerető olvasók tudták, hogy kiemelkedő felnőtt-költő volt, és nem csak a Psyché miatt. Műfordításai - hallatlan mennyiségben és minőségben - legalább olyan fontos részei a magyar irodalomnak, mint saját művei.

         A rendszerváltás után újra ismertté és népszerűvé vált A teljesség felé című prózavers gyűjteménye, amely Hamvas Bélával való barátságának gyümölcse, s amelyet 1945-ben mesterének, Hamvas Bélának ajánlott. Nem olyan régen jelent meg A teljesség felé kínai kiadása, amelyhez engem kértek fel, hogy utószót írjak. Ennek az utószónak azt a címet adtam, hogy Kozmikus költészet, amely szókapcsolattal Várkonyi Nándor, Weöres pécsi, atyai jó barátja jellemezte Weöres írásművészetét a Pergő évek című visszaemlékezésében, és ezt végtelenül pontosnak találtam. Különösen, amikor a hagyatékban, kéziratban maradt, de A teljesség felével párhuzamosan íródott Én, a határtalan szellem című versciklust elolvastam, akkor azt javasoltam, hogy legalább a kínai kiadásba tegyük egymás mellé A teljesség felével, s a szerkesztő így is tett. Ezt a versciklust, (az Én, a határtalan szellemet) Weöres Sándor 1944-ben írta, 49 versből áll, és alighanem nem véletlenül nem adta ki, nem jelenhetett meg életében. Megírtam korábban, hogy Weöres Sándort elég sok kritika érte Hamvas Bélával való barátsága miatt, különösen A teljesség felé megjelenése után. Szentkuthy Miklós például azt írta, hogy Weöres „bekapta a Hamvas-féle ezoterikus legyet”, de ennél lényegesen komolyabb és veszélyesebb volt, hogy Hamvas Bélát - a kommunista hatalomátvétel idején - teljes fronton támadta Lukács György. Aki egy kicsit is ismeri Weöres Sándort, az könnyen beláthatja, hogy már alkatilag is alkalmatlan volt, hogy ilyesmiben pro vagy kontra részt vegyen, de azért elég sokat elárul, hogy 1956-ben jelent meg csak kötete, igen beszédes A hallgatás tornya címmel. Weöres Sándor, ellentétben Hamvassal, azonban nem ment el gyári munkásnak, hanem műfordításokból élt, amit Hamvas láthatóan elfogadhatatlan kompromisszumnak tartott, igaz a hatvanas években maga is erre az útra lépett, például lefordította a Gendzsi regényét. Hamvas és Weöres barátságáról írtam másutt, elég az hozzá, hogy Hamvas Béla halála előtt, megrázóan szép levelekben újra felvették a kapcsolatot egymással és kibékültek. Hősök voltak, és természetesen emberek. Van mit tanulnunk írásaikból is, életükből is.

         Weöresnek - akárcsak Hamvasnak - az utóbbi időkig azonban nem volt elérhető a teljes életműve, és akkor itt le is számolhatunk azzal a képzettel, hogy „a rendszerváltás előtt nem maradtak remekművek az asztalfiókban”. Dehogynem. Sőt, a rendszerváltás után is csak nagyon lassan kerültek elő ezek a dolgok, még nehezebben sikerült a köztudatba beépülniük, aminek sok oka lehet, de szerintem elsődlegesen a képzetek, a prekoncepciók, és a szent tehenekbe vetett (vak)hit. Persze oka lehetett ennek a mulasztásnak a támogatások, az érdeklődés és a szakmai felkészültség hiánya is, hogy ezek az életművek nem igazán voltak  sokáig rendesen elérhetőek a nagyközönség számára. Ezért lehet például az, hogy beszélhettem Weöres Sándor titkos világairól 2019-ben és talán újat tudtam mondani.

         Az ismeretlen Weöres Sándort az érdeklődő olvasó elkezdhette már megismerni a 2011-es Egybegyűjtött prózai írások című kötetből, különösen a fiatalkori elbeszélések olvasásakor tölthette el az az érzés, hogy a sci-fi író Weöres egy eleddig éppen csak megvillant alkotó. Az Egy magán mitológia töredékei gyűjtemény alatt szereplő írások, mint a Kuuami, a Gur birodalom leírása és a Tulipánföld egyenesen vezethettek a Mahruh veszése megírásához és a részben elveszett (és csak részleteiben kutatható) titkos világokhoz.

         A 2013-ban megjelent kiváló Elhagyott versek kötet azonban nagyon sokat ad az eddigi Weöres Sándor-képhez, különösen, ha el tudjuk helyezni az eddig ismeretlen műveket az életműben. Nem csak számos - más változatban, vagy folyóiratban itt-ott megjelent vers van a kötetben, hanem nagyon sok eddig ismeretlen vers, sőt versciklus is.

         Mi az, amit az elhagyott versek olvasása hozzáadhat a kialakult Weöres-képhez? Most csak három fontosabb és érdekesebb témakört emelnék ki.

         Az első az, hogy le kell számolni azzal a korábban hibásan kialakult képzettel, amely prekoncepcióvá keményedett, hogy Weöres Sándor „apolitikus költő” lett volna. Weöresnek nagyon határozott és politikai véleménye volt korának fontosabb eseményeiről, természetesen ezt hiba lenne a mai polarizált politikai élet felől olvasnunk. Az egyik hallatlanul fontos elhagyott vers címe Ima, így hangzik:

Úristen oltalmazd népünket attól,

hogy gyötörjék,

De méginkább oltalmazd attól,

hogy ő gyötörjön másokat

vagy övéit és önmagát.”

Weöres Sándor: Ima. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 14. o.

         Ugyanebbe a vonulatba tartozik a Magyarok című prózaverse, a Strófa című kis epigramma, vagy nagyon hasonló A teljesség felében megfogalmazott politikai-alapálláshoz az alábbi kis töredék:

A népért uralkodni:

kincs.

A népen uralkodni:

bilincs.”

Weöres Sándor: Töredékek. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 42. o.

Különösen fontos versek a Rákosi-korszak alatt írottak, melyek mind kéziratban maradtak, mint amilyen az 1951-ben írott Minden családban… kezdetű, amiből most csak röviden idéznék:

(…) Az égen vészterhes

üstökös söpör;

lenn ötágú szörny

tetüként gyötör.

Ki hiszi még

a tiszta eget,

a bimbós tavaszt,

az oszló ködöt?

Tízmillió magányos nyögés

az ajtók mögött.”

Weöres Sándor: Minden családban… Elhagyott versek. Helikon. 2013. 375. o.

De a legfontosabb - és október huszonharmadikán különösen aktuális lenne - a Rapszódia a kivívott szabadságról című, amely két variációban maradt fent a hagyatékban. Ezt a verset méltán lehetne a megemlékezéseken szavalni az 1956-os forradalom ünnepein, s mely versben ilyen kemény strófák vannak, hogy

(…) Itt lakájokat tenyésztettek

özönével tíz év alatt,

érdem volt a jellemtelenség:

hogy győzzük most a jó utat?”

és

E tíz év a javunkra válik,

ha kijártuk az iskolát:

zsarnokot többé ne növesszünk,

akármilyen ígérgetéssel

húzza nyakunkra az igát.”

Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 413-415. o.

3.

         Weöres Sándor elhagyott versei között találunk számos olyat, amely látható nyoma annak a gyümölcsöző mester-tanítványi viszonynak, amely Hamvas és Weöres között kialakult 1944-ben. Ilyen versek az Őskori sziklavésetek vagy a már említett, 49 versből álló Én, a határtalan szellem. Utóbbi így kezdődik:

Szólok, én, a határtalan szellem

a kicsiny emberen keresztül.

 

Szólok, én, Lao-ce,

más életen keresztül.

 

Én, a határtalan szellem,

ha ajkon sípot lelek, mindig megszólalok.

 

Én, Lao-ce, a templomban hallgatok

és a templom-romon megszólalok.”

Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 275. o.

         Ez a hosszú versciklus nem véletlenül maradhatott kéziratban, s nem vette fel a költő egyetlen életében megjelent kötetébe sem. Szerintem több, nagyon jó oka is lehetett. Az első, a már említett kritikák A teljesség felé után. A másik, hogy az egész versciklus merőlegesen szembe áll az ateista-materialista-kommunista világképpel. Átszellemült és „megmondó” versek ezek, amelyben Weöres Sándor teljesen átadta magát a „határtalan szellemnek”, nem bíbelődik formai bravúrokkal, nem akar tetszeni, sem megfelelni, hanem szinte kinyilatkoztat. Kritizálja a „gépkorszakot”, a „gépkorszak emberét”, de olyan keményen, hogy azt nagyon kevés olvasó tudja elfogadni. Fő oka lehetett ennek a versciklusnak a kéziratban maradásának a magyar olvasók felkészületlensége az ilyesmire. Annyira egyszerű és érthető, hogy lehetetlen elbújni előle, éppen ezért is okozott akkora felzúdulást (pro és kontra), amikor alábbi versét felmutattam:

Mért falsz állathúst?

Rád száll a kés alatt

vergődés nyomorúsága.

 

A városokat ellepi

a vágóhidak vérpárája.

Aki állathúst eszik,

dögöt eszik.

 

Aki állathúst eszik,

halálhörgést, kétségbeesést eszik.

Aki állathúst eszik,

rá embervért iszik.

 

Gyárban készítsenek

húspótló ételeket.

Egyre kevesebb húst egyenek.

 

Ne szánalom tiltson a húsevéstől,

vagy ha szánalom:

önmagad iránt.

 

Mert az állatnak kevésbé fáj,

mint amennyit neked árt.

 

A mészárosok egyszerű, kemény férfiak;

de akik miatt és helyett ölnek,

azok az igazi, sunyi gyilkosok.

 

Míg a ragadozó megöl egyet,

az ember letaglóz százezreket.

 

Az elegendőt keresed?

A százezerszeres-sem-elégben

ugyan meg nem leled.

 

A dögevők

egymáshoz is gyávák s kegyetlenek.

A dögöt nem evők

egymással erősek és szelídek.”

Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem. 26. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 293. o.

         Sokan nem hitték el, hogy ezt Weöres Sándor írta, volt, aki egyenesen azzal támadott, hogy én írtam az ő neve alatt, pedig ez csak egy a 49 versből, amely igen-igen elgondolkodtató az Én, a határtalan szellem versciklusban. Hogy ezek a versek kinek tetszenek, kinek nem, már más kérdés, sokkal fontosabb, hogy olyan helyeken „szúrnak”, amelyek érzékenyek, amelyek képzeteink meghaladására biztatnak, amelyek prekoncepcióink felülbírálását teszik lehetővé. Érdemes végigolvasni a ciklus összes versét és eltűnődni rajtuk.

4.

         Végül pedig le kell számolni azzal is, hogy Weöres Sándor „szent tehén” lett volna, nem véletlenül írta a Tűzkút című kötetének előszavában, hogy „(…) még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.” - és még ennél is keményebb, amikor ezt írja:

Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év életet, jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele. Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak.”

Weöres Sándor: Testamentum II. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2011. 373. o.

         Éppen ezért is kell azokról a verseiről beszélni, melyek feleségéről és öregségéről szólnak, s amelyek szintén kéziratban maradtak. Talán azért, mert ezekből a versekből könnyen úgy tűnik, hogy mindkettőt, az öregséget is, feleségét is, bizonyos pillanatokban igen nehezen viselte.

Fáradt, görcsös, vén vagyok,

egy-kettőre meghalok,

nem sajnálom magamat,

helyettem jobb is akad.

Mégis, hogyha bort iszom,

nekifiatalodom,

egy órára, két órára

megjön lelkem ifjúsága,

megjön térdem ifjúsága,

fölfutok a hegy csúcsára.

Csak nőt ne lássak soha,

se nappal, se éjszaka.

Ötven éven át kínoztak,

ló-igába szerszámoztak

(…)”

Weöres Sándor: Fáradt, görcsös, vén vagyok… Elhagyott versek. Helikon. 2013. 624. o.

és:

Szomorú élni. És asszonnyal élni: mind közt a legszomorúbb.

Ó, ha mégegyszer szabad lehetnék - bár érdemem nélkül,

a szabadság újra megadatnék nekem,

asszonyra rá se néznék többé (…)”

Weöres Sándor: Szomorú élni… Elhagyott versek. Helikon. 2013. 624. o.

Végezetül pedig egy rövid részlet az Elhagyott versek kötet egyik legjobb verséből:

Feleségem mindig nyelvel,

győzi szóval, győzi elvvel,

mint zubogó tüzes katlan,

szapul engem szakadatlan,

benne sülök, benne főlök,

mint málló rongy, vergölődök,

nem is tudom, mit tehettem,

élve pokolra vettettem,

azt se tudom, hol a fejem,

soha sehol nyugodt helyem,

csak az orromat lógatom

és fogamat csikorgatom,

ily bolondot, hogy tehetettem,

mikor feleségül vettem.

Hordom én a pénzt a házba,

nincsen kurvázás, se kártya,

s néha egy kicsit iszom,

pénzt arra se szórok bizony.

Mégis csöröl-pöröl-nyelvel,

soha meg nem álló nyelvvel,

csak tajtékzik, mint a szappan,

télen-nyáron, szakadatlan (…)”

Weöres Sándor: Feleségem. Elhagyott versek. Helikon. 2013. 622. o.

         Természetesen a posztmodern irodalomtudomány szerint nem szabad messzemenő következtetéseket levonni a szerző műve és élete között, pláne Weöres Sándornál lehet ez igaz, aki nagy alakváltó volt, sokféle szerepben meg tudott jelenni. Azért én mégis arra hajlok, hogy élet és életmű összefügg, s eltűnődtem, mikor ezeket a verseket olvastam, hogy vajon miért maradtak mégis kéziratban? A kérdést megválaszolatlanul hagyom, olvasóim is biztosan eltűnődnek ezek olvastán, s csak remélhetem, hogy kedvet kapnak nem csak az Elhagyott versek és az Egybegyűjtött prózai írások, de a teljes Weöres Sándor életmű újraolvasására.                       

         Megéri Weöres Sándort olvasni.

         Nagyon aktuális, ezt láthattuk, de különösen, ha arra gondolunk, hogy utolsó, életében megjelent verseskötetének azt a címet adta, hogy A sebzett föld éneke.

 

(Ez az esszé bővebb, előadás változatában elhangzott a Piknik Manufaktúrában, Nagymaroson 2019. október 22-én, ami hallható lesz a Buddha FM rádióban. Részletek a Buddha FM oldalán itt.)

 

 

HBk_lid


Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című könyvének 2019 novemberi bemutatói az alábbi oldalon érhetőek el.