Az Úr neve

Az Úr neve

2020. 11. 14., szo - 06:08
0 hozzászólás
„Ketten maradtunk: én és az Úr. Az Úr és én. Én és Én. Egyszeriben képtelenné váltam arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Minden összezavarodott. Tehetetlenül sodródtam.”- Benyó Tamásnak új könyve jelent meg, amiből részleteket olvashattok a DRÓTon.
benyó
Részletek Benyó Tamás új könyvéből

 

Részlet az I. A kávé ideje fejezetből

….

Benyó Tamás

Image
benyó

1971-ben születtem Budapesten. Harmincévesen feleségemmel vidékre költöztünk, egy kastély szomszédságában lévő, elhagyatott cselédségi portára. Ebben az időben született meg kislányunk, akinek az első évei az érintetlen természetnek köszönhetően alig különböztek azoknak a meséknek a világától, amelyeket mindennap felolvastunk neki a kedvenc könyveiből. Négy évvel később újabb kis időre visszatértünk szülőhelyünkre, ahol megszületett második gyermekünk, majd folytatódott vándorlásunk egészen addig, míg le nem telepedtünk jelenlegi lakóhelyünkön. Az alkotó tevékenységek közül a vers- és prózaírás már gyermekkorom óta különösen fontos része volt az életemnek.

Baka Lajos 56 éves, nőtlen férfi. A kötelező sorkatonai szolgálatot követően, mikor is egy déli, határ menti laktanyában szolgált állandó mindenesként, elmebeli állapotára való tekintettel leszázalékolták, majd pár évvel később a társadalom életfogytiglani kiskorúságra ítélte. Attól fogva gondtalan életének napjait szebbnél szebb, pszichiátriai otthonoknak berendezett kastélyokban töltötte, távol a nagyvárosok, kisebb falvak és tanyák forgatagától, vagyis távol minden olyan helytől, ahol a független, szabad élet leghalványabb lehetősége is megkísérthette volna. Többnyire azt ette, amit elé raktak. Reggelenként azt a ruhát öltötte magára, amelyet az előző nap estéjén az éjjeliszekrény mellett álló kis székre kikészítettek neki. Soha senki nem látogatta. Általánosságban elmondható, hogy teljesen egyedül élte fordulatokban nem bővelkedő életét. Szüleit huszonkét évesen látta utoljára, amikor egy késő őszi délután egy köteg, az ő személyes adataival telegépelt pecsétes papírral a hónuk alatt váratlanul megjelentek nála a megyei kórház 6-os számú kórtermében. Megálltak az ágya mellett, majd miután ráborulva magukhoz ölelték, és egy-egy cuppanós, nedves csókot nyomtak a homlokára, csak ennyit mondtak: – Búcsúzni jöttünk.

Lajos kezét, lábát tíz centi vastag bőrszíjak szorították az ágy két széléhez, nyelvét pedig a többhetes kémiai kezelés következtében ugyanolyan erős, de láthatatlan ragasztóanyag tapasztotta a szájpadlásához. Szóhoz sem jutott meglepetésében. Üveges tekintete semmit sem árult el a fejében lassan kavargó gondolatokról. Lelkének mélysége és hosszúsága kikutathatatlan titkokat rejtegetett. Szülei most sem fordítottak túl sok időt fiuk társaságára. Amilyen váratlan érkeztek, pont olyan hirtelen távoztak. Semmit nem hagytak maguk után. Lajosra nem sokkal a szülőkkel való találkozást követően sűrű álom ereszkedett. Álmában kietlen pusztaságban járt. A pusztát középtájt kissé görbült vonalban egy sínpár vágta ketté. A nap meredeken tűzött, a föld pedig egyes helyeken aprócska lyukakból forró, sárgás gőzt lövellt ki magából. A közelben egy kiszáradt öreg tölgy árválkodott. A fa egyik ágán egy patyolattiszta köpeny volt átvetve, elérhető magasságban. Hirtelen egy addig ismeretlen mély hang szólalt meg a semmiből. –Vedd magadhoz a ruhát, és öltözz fel!

Lajos csak ekkor vette észre, hogy anyaszült meztelenül áll a puszta közepén. Amint magára öltötte a bokáig érő hófehér köpenyt, minden megváltozott körülötte. A lába alatt feneketlen, sötét mélység tátongott, a mélység felett pedig egy hatalmas lángoló vattaszerű képződmény lebegett. Csak a végtelen sínpár maradt ugyanaz. Amint Lajos az alatta elterülő mélységet kémlelte, egy lassan növekvő keskeny fénycsík tűnt fel előtte a horizonton. Úgy szilárdult egyre keményebbé a talaj az ember lába alatt, ahogy a világosság terjedt megállíthatatlanul a rengeteg sötétben. A távolból fémes csilingelés hallatszott. Lajos megfordult. Egy kopott, piros villamost látott messziről közeledni, tetején egy kivilágított 77-es jelzéssel. Egyenesen felé tartott, majd éles csikorgással megállt mellette. A villamos tömve volt fiatalokkal, idősekkel, férfiakkal és nőkkel, mind fehér gúnyába öltözötten. Az ajtók egyszerre vágódtak ki a szerelvény oldalán, de senki nem szállt ki belőle. Lajos tudta, vagy inkább csak érezte, hogy mindenki rá vár. Neki azonban sehogy sem tetszett az ötlet, hogy

szorosabb közösséget vállaljon a többiekkel s felszálljon a zsúfolt villamosra. Mindig is irtózott a tömegtől, ezért inkább azt választotta, hogy kimarad a váratlan és különös utazásból. A villamos még csengetett egyet-kettőt, majd miután ajtóit gondosan behúzta a magányosan álldogáló utas orra előtt, komótosan tovagurult. Lajos nem sokáig nézhetett a poros gépkígyó után, hirtelen ébredt rá a kórház falai által körülhatárolt földi valóságra. Ő volt az első a kávézók hosszú sorában, mert ő volt az, aki nemcsak kért, de adott is mindig valamit, többnyire önmagát. Egyszerűen jó volt hozzám ez a csúnya, nyomorékká görbült, magatehetetlen ember.

– Ááá, a kávécska megérkezett. Tökéletes időzítés, pont most gondoltam rá, és íme, itt is van – kiáltott fel derűsen, amint meglátott az ajtóban, remegő kezemben a teli poharakkal megrakott tálcával imbolyogva közeledni. – Vajon maga jön mindig éppen akkor, amikor arra

gondolok, hogy itt az ideje a reggeli kávé elfogyasztásának, vagy pont fordítva: mindig akkor gondolom, hogy itt az idő, amikor maga már az ajtóban áll teljes díszben, szolgálatra készen, kezében a frissen csapolt feketékkel? Na, mindegy. Akárhogy is van, magában eddig még sosem kellett csalódnom.

– Én pedig elképzelni sem tudom, hogy valaha is csalódott volna valakiben. Alig ismerek Lajos bácsinál szelídebb és türelmesebb embert, aki mindenki mást olyannak fogad el, amilyen – bókoltam vissza, mire ő hirtelen témát váltott.

– Másról akartam én magával beszélni. Üljön le, kérem, a szemközti ágy szélére, de óvatosan. A tálcát pedig tegye le egy kicsit az éjjeliszekrényre. Kérdezni akarok valamit.

– Tessék. Állok rendelkezésére, csak arra kérem, ne tartson túl sokáig, mert mások is várnak még a reggeli kávéjukra

– Vigyázzon! – kiáltott rám Lajos váratlanul. – Hát nem látja, hogy majdnem a fejére ült annak a szerencsétlennek?

– Mit beszél? – kérdeztem. – Kinek ültem én a fejére? Nem azt mondta az előbb, hogy foglaljak helyet az ágy szélén?

– Azt mondtam, a szélére. Na, mindegy! Az éjjel hozta be két tagbaszakadt középkorú sötét bőrű férfi – magyarázta. – Sosem láttam még őket ezelőtt. Bokáig érő szürke felöltőt viseltek, derekukon vastag bőrszíjjal, amelyet egy fémcsat fogott össze. Úgy lóbálták meg szerencsétlen beteget a levegőben, mint egy zsákot, aztán végül csak úgy elhajították. Még szerencse, hogy a fiú éppen az ágyra esett, és nem a hideg kőre. Kérdeztem tőle, hogy hívják, de nem válaszolt. Talán magának beszélne. Megpróbálja?

– Kiről van szó? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül. – Senkit sem látok az ágyon feküdni, akire veszélyt jelenthetnék.

– Nyugodjon meg, ápoló, ilyesmi bárkivel előfordulhat. Ne vegye a szívére. Máskor majd figyelmesebb lesz. Most csak próbálja meg szóra bírni – bátorított.

Tudtam, hogy mire megy ki a játék, nekem azonban egyáltalán nem volt kedvem játszani. Végül is Lajosnak joga, sőt talán kötelessége is megismerni a körülötte lévő valóságot. Ki segít neki ebben, ha én nem?

– Ne is figyeljen rá, ápoló, beszél ez összevissza mindenfélét – szólt közbe Iván a szoba másik végéből. –

            - Minket is ezzel az új beteggel fárasztott már kora reggel. Pedig mondtuk neki, hogy nem fekszik azon az ágyon még egy büdös hulla sem, nemhogy élő ember. Az öreg Józsi bácsi volt az utolsó, aki még ezen az ágyon aludt, de annak is már vagy egy fél éve, hogy végleg eltávozott közülünk.

              Ahogy Iván kifejtette véleményét az esetről, Lajos arcán a ráncok finoman megfeszültek, keze megremegett, majd fölkiáltott:

– Tehetek én róla, hogy süketekkel és vakokkal vagyok körülvéve? Nem látnak, nem hallanak semmit. Milyen világ ez? Hová kerültem, mondja meg! – fordult hozzám ismét. – Én csak arra kérem, mondjon neki pár jó szót, nyugtassa meg szegényt, olyan zaklatottnak látszik. Hiszen még csak most érkezett. Nem várhatjuk el tőle, hogy rögtön otthon érezze magát.

– Értse meg, Lajos, nem tehetem. Mit gondol, mit mondhatnék én neki, ha még magával, a szobatársával sem hajlandó szóba állni?

– De maga más. Maga itt dolgozik. Maga ápoló.

– Mondtam már magának…

– Hát, tényleg nem érti? Nem bírom nézni, ahogy szenved, nem bírom…

Egyre jobban eluralkodott rajta a kétségbeesés. Először csak a takarót rúgta le magáról, majd az enyhén remegő kezeit ökölbe szorítva, erőteljes, görcsös mozdulatokkal a saját fejét kezdte ütlegelni.

– Elééég volt, elééég, elééég… – üvöltötte, majd mint akit hátulról tarkón vágtak, hirtelen elhallgatott. Feltűnés nélkül, a megpakolt tálcát mindkét kezemmel magamhoz szorítva igyekeztem hátrálni a kijárat felé. Csak amikor már újra a folyosóhoz értem, jegyeztem meg halkan az ajtóból visszafordulva: – Nem vagyok ápoló.

 

Részlet a VI. Az Úr neve fejezetből

….

Benyó Tamás: az Úr neve

Image
benyó

Benyó Tamás: az Úr neve

Megrendelhető az interneten keresztül, illetve a Napkút Kiadónál.

Vajon mi vezetett idáig? – töprengtem, miközben az ünnepélyes pillanatra várva sorban álltam a bemerítő medence előtt. Talán a családban és az iskolában elszenvedett gyermekkori sérelmek, a labilis kamaszévek vagy a fiatal felnőtt énem bizonytalan szárnypróbálgatásai az égi s földi világ között? Képtelen voltam megnyugtató választ találni. Miközben csendben várakoztam, gyorsan számba vettem életem fontosabb állomásait.

Az első emlék ötéves koromból való, amikor vidám szaladgálás után a házunkkal szemben magasodó templom kitárt kapuja előtt megpihentem egy pillanatra. Az épületbelső kívülről, a szikrázó napsütés oldaláról sötét üregnek tűnt. Közelebb merészkedtem, majd leküzdve kezdeti bizonytalanságomat, átléptem az ismeretlen világ küszöbén. Ahogy haladtam előre, a tátongó ürességet gazdag szín- és formavilág, a gótikus üvegablakoknak köszönhetően pedig jótékony, színes félhomály váltotta fel. A mennyezetet tartó oszlopok tövében különféle homokkő- és fafaragványok álltak. Tátott szájjal meredtem a fölém magasodó szentek és szüzek áhítatos ábrázatára. Különösen magával ragadott a folyosón megbújó Mária-szobor. Jobb csuklóján egy rózsafüzér volt lazán átvetve, miközben bal keze mutatóujjával szelíden a saját, aranyozott szívére mutatott. Csak álltam előtte, majd lassan, valami ismeretlen külső erő hatására térdre ereszkedtem. Percekkel vagy órákkal később, amikor a szememet felnyitottam, észrevettem, hogy az egyik lábam meztelen. Hosszan kutattam a zoknim és a cipőm után.

A második emlék, ami hasonlóan az elsőhöz, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, korai kamaszkoromból való. Iskolás éveim csendes meg nem értésben teltek. Sem elfogadni, sem feldolgozni nem tudtam az örökös változás tüntető jegyeit magamon. Egy nap, mikor éppen hazafelé igyekeztem, bosszantó akadályba ütköztem. Házunk előtt fekete, lefüggönyözött furgon állta el az utat, olyan közel a falhoz, hogy csak oldalazva fértem el mellette. A liftre várakozva kemény, kopogó lépések zaja hallatszott. Két szürke munkaruhába öltözött, tányérsapkát viselő férfi igyekezett lefelé a lépcsőn. Egy két méter hosszú, lezárt bádogkoporsót cipeltek. Nagy körültekintéssel mozogtak, ügyelve egymás testi épségére. A félemelet fordulójához érkezve azonban váratlan nehézséggel szembesültek. Akárhogy próbálkoztak, sehogy sem tudtak átjutni a szűk járatrészen. Kezükben a ládával újra meg újra beszorultak a falak és a lépcsőt szegélyező korlát közé. Végül úgy döntöttek, függőleges irányba állítják terhüket, úgy araszolnak tovább vele a következő hosszabb, egyenes szakaszig. A felállítás pillanatában halk puffanás ütötte meg a fülemet. Szájtátva figyeltem a munkásokat, ahogy a magasból egyenesen felém tartanak, majd az utolsó pillanatban a kijárat felé fordulva elvonulnak előttem. Másnap arról faggattam az otthoniakat, ki halt meg a házban. Szüleim teljes értetlenséggel fogadták a kérdést, nekik ugyanis semmilyen halálesetről nem volt tudomásuk.

A harmadik és egyben utolsó emlék, amelyet még volt időm felidézni a sorra kerülésem előtti pillanatokban, fiatal felnőtt korom halálközeli élményéhez kapcsolódott. A gimnázium végéhez közeledve, érdeklődésem a tibeti misztériumok, azon belül is a bardo, a köztes lét felé fordult. Egy olyan ismeretlen létforma felé, amelyben az ember kaotikus érzései, szakítva végre a múlt szégyenteljes portfóliójával, új irányt vehetnek. A valódi változás, a kiugrás lehetősége felé. Esténként különféle ülő és fekvő meditációs gyakorlatokat végeztem. Technikámat keleti, főként indiai és tibeti szent iratok és ma is élő híres mesterek útmutatásai alapján emeltem magasabb és magasabb szintre. Az előírásoknak megfelelően figyelmemet általában a légzésre irányítottam. Lassan és egyenletesen vettem a levegőt. Ilyenkor a hasam és a mellkasom, hasonlóan a tenger hullámaihoz, felváltva süllyedt és emelkedett. Mélység és magasság, üresség és telítettség váltották egymást. Ahogy teltek a napok, úgy vártam egyre türelmetlenebbül a változást, egy másik, szabadabb tudatállapot megjelenését és térhódítását. Bár mindent elkövettem, hogy elrugaszkodjak fizikai valómtól, a tudatom mint bumerángot röpített vissza újra és újra a profán képzeletvilág területére. Bármennyi ideig is ültem vagy feküdtem egy helyben, az agyamban fészkelő apró méhek millióinak zümmögése csak nem akart alábbhagyni. Drasztikusabb eszközhöz kellett tehát folyamodnom. Úgy határoztam, egyszer s mindenkorra kifújok magamból minden levegőt. Bíztam benne, hogy amikor majd eljön az ideje, ellen tudok állni a légszomj minden mást háttérbe szorító parancsának, és képes leszek visszatartani lélegzetemet a végső megtapasztalásig. Odaát néma, csillagtalan űr, a semmi fogadott, és annak a furcsa állapotnak a megtapasztalása, hogy lassan már a nevemre sem emlékszem. Végül aztán mégis sikerült valahogy visszatérnem ebből a bizonytalan, rettegett állapotból. Így telt el az idő, s vele majdnem én magam is észrevétlen. Boldogan fürödtem a kimondhatatlan, az örök és a meghatározhatatlan hűvösében. Már azt sem tudtam, élek-e még, vagy rég meghaltam, mikor hirtelen egy rettenetes vadállat, egy éjfekete párduc pofája jelent meg a szemem előtt. Akkor már tudtam, hogy vége van, s hogy hiába várok egy újabb, légszomj formájában jelentkező rohamra, az már biztosan nem térít vissza a normális kerékvágásba. Bár a test belső kényszere önmagában már nem adott nekem több esélyt az életbe való visszatérésre, egy utolsó lehetőség még így is maradt számomra. A szabad akarat lehetősége. Hogy meggondolhatom magam, ha végül mégis a visszatérés mellett döntenék.

Benyó Tamás versei a DRÓTon

„Nincs hol

Nincs mikor

Nincs kivel

Nincs mit.”

Önkéntes karantén

Kulcsfontosságú emlékeim felelevenítése közben lassan megérett bennem a felismerés, hogy bármit is sikerült elérnem vagy megélnem az eltelt éveim során, egy jottányit sem haladtam előre. Csupán önmagam körül forogtam barokkos élményekkel gazdagítva a külső felszínt. Hangyányi lenyomataimat a szűkebb környezetemben nyom nélkül mosták el hiábavaló törekvéseim méteres hullámai. Kétségtelen szükségem van valamire, ami egyszerre van jelen kívül és belül, egyszerre tekinthető objektívnek és szubjektívnek, egyszóval abszolút, hogy segítsen kimásznom az ördögi slamasztikából – vontam le a végső következtetést a bemerítő medence széléhez érve. Egy igazabb, de még inkább valóságosabb életben reménykedtem, mérlegre téve a hitemet, vagy éppen az elmém józanságát. Fehér lepedőbe csavartan vártam a pillanatot, hogy gyarló testemet vízbe mártva hitelesítsék mennyei személyazonosságomat.

Remegő lábbal léptem a vízzel teli medencébe. Körülnéztem, de a mellettem álló két fennhangon imádkozó presbiteren kívül már senki nem tartózkodott a fürdőhelyiségben. Kényelmes, ülő pozícióba helyezkedtem. Alámerülni, majd felbukni egy pillanat műve volt. Nem éreztem örömet, sem megkönnyebbülést. Nem éreztem semmi emberit, semmit, ami megerősítette volna az életemben imént végbement gyökeres változást. Hittem is, meg nem is, hogy megtörtént, aminek meg kellett történnie. Ketten maradtunk: én és az Úr. Az Úr és én. Én és Én. Egyszeriben képtelenné váltam arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Minden összezavarodott. Tehetetlenül sodródtam.