Az utolsó dedikáció

Az utolsó dedikáció

2016. 07. 28., Csü - 08:44
0 hozzászólás

Elállt az eső, az árusok kiszabadítják könyveiket a nejlonok alól. Néhány vízcseppet maszatolok szét egy versesköteten, mintha a keménytáblán kiszökő könnyeket törölném le. Jóval előbb kellett volna ideérnem, biztosan lekéstem őt. A kiadó kisasztalánál nem ül senki, bár a műanyag pohárban otthagyott kávé amúgy sem vallana rá. Lehet, hogy nem tudott eljönni? Csalódottan kerülgetem a tócsákat, földön-égen felhők. - egy olvasó írása az író emlékezetére a DRÓTon.

Esterházy Péter

Esterházy Péter

In memoriam Esterházy Péter

A nagysátorban aztán meglátom. Mosolyogva néz fel a mellette álló férfira, figyelmesen olvassa le szájáról a nevet, aztán ír. Olvasó diktálta, fordított tollbamondás ez. Az ezüstszínű töltőtoll sebesen rója a sorokat. Kétértelműen. Sebesen, mint gyorsan, és sebesen, mert beteg, talán menthetetlenül. Ebbe bele se merek gondolni. Visszafelé indulok el, szinte körbeérek, mire rátalálok az emberlánc utolsó tagjára, és mint a kígyó, amely saját farkába harap, beállok a sor végére. Így, ebből a nézőpontból még nyüzsgőbb a könyvhetes tömeg. Utánam mindenkit elküldenek, én vagyok az utolsó, a zárókő. Nem biztatnak, hogy sikerrel járok, az író csak addig dedikál, amíg erővel bírja. Érzem, ki fog tartani. Szitál az eső, de nem nyitok ernyőt. Olvasnék, viszont sajnálnám, ha a könyv elázna, így az is a táskámban marad. Két óra múlva érek oda, azaz vissza, a sátor bejáratához.

Közvetlenül köszönt, mintha ismernénk egymást. És tényleg, többször találkoztunk már – felolvasóesteken, de főként a könyveiben, messzi közelségből. Bonyolult a családnevem, és bár neki bizonyosan nem okozna nehézséget, azért leírom egy cédulára. Meglepetten köszöni meg. Aztán meglendül az ezüst töltőtoll, és egy vékony fekete vonallal vág neki a Hasnyálmirigynapló alatti üres területnek. Hirtelen megtorpan. Lemaradt a keresztnév első betűje. Ne haragudjon, eltévesztettem. Pedig már túl voltam a nehezén. Nevet. Semmi gond, így még értékesebb lesz számomra, felelem. Nyom nélkül ki lehetne javítani, az A-ból könnyű M-met csinálni, két elérajzolt pálca kellene csupán, mégsem szólok. A töltőtoll vár, gondolkodik, majd háromszor finoman áthúzza a tévedést, amolyan jobb kézzel írt balkezes módra, a bal sarokból lefelé, és olyan díszes talpú M betűvel halad tovább, amilyet csak tanítani lehet. Az ajánlás és aláírás után a dátum: 2016. 06. 11.

Dedikáció

Dedikáció

Az internetről tudom meg a hírt. Két gyász egyszerre. Ő és Nizza. Megnézem a könyvbe írt ajánlást, a könyvheti utolsó dedikációt. Harminchárom nap, ennyi telt el mindössze. Nem akart még elmenni. „Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj. Nem lehet.” A könyvet a táskámba teszem, bár tudom, nem tömegközlekedésre való olvasmány. De mégis. Indulnom kell a temetőbe, apai nagynéném sírhelyét kell meghosszabbíttatnom. Ma valahogy nehezebben kapaszkodik fel a villamos a Kékgolyó utcához. Kéjgolyó, így mondta, ontológiai derűvel. Mindig játszott a szavakkal.

A temetőiroda előterében a mellettem lévő széken egy mobil töltődik, ez itt az egyetlen jövőbe kapaszkodó tárgy. A földön kaviccsal teli pléhvödör, rajta metamorf egyenlet: 1 adag = 3 vödör. Túlvilági mértékegység, sírgondozáshoz. A háromajtós irodából otrombán lökődnek ki azon szavak, amelyeket az épületen kívül kegyelettel hallgatunk el. Ha felszámoljuk a sírt, el akarja szóratni a halott hamvait? Hetven feletti néni jön ki megtörten, botjára támaszkodva, miután válaszolt valamit a nyers kérdésre. Itt nincs mellébeszélés. Hamar elintézzük mi is a formalitásokat, talán túl gyorsan. 10 év, adatok, az összeg kártyával lehúzva, épp a limit alatt. Zavar a miniszoknya, a mély dekoltázs, a színesre festett műkörmök. Zavar a részvéttelenség. Talán ma minden jobban zavar. A sírról leveszem a lejárat idejére figyelmeztető feliratot, megint megvásároltam néhány évre az örök nyugodalmat. Legközelebb nyesőollót is hoznom kell, a szomszéd helyekről átlóg a gaz.

A megállóban temetésről jövő, szürke öltönyös idős úr rezzen össze, amikor látja, hogy észreveszem, ringlót szed a fáról. Úgy fordul el, mint a gyerek, akit rajtakaptak. Hazafelé bemegyek még a piacra. A zebránál mellbe ver a mentébe öltözött srác népdalsora: Ha meghalok, temetőbe visznek, a síromra fakeresztet tesznek. Tele torokból énekli. Bemenekülök egy ruhaüzletbe, hogy visszatérhessek végre az élet plázás, napos oldalára. Hogy belevesszenek sötét gondolataim a leértékelt blúzok gyűrődéseibe. Hogy elfelejthessem a rákot, a szenvedést, az elmúlást. Hogy betömjem a hiányt. Vajon ki következik a sorban? Mert itt is sorban állunk.

Most ő megy be a Nagy Sátorba, előtte nyílik ki a Nagy Könyv. Ajánlás nélkül áll a név és a dátum. Ez már nem javítható, mélyen belevésték: 2016. 07. 14. Nincs mit tenni. Minden, az ezüstszínű töltőtoll is odaát maradt.

„Mintha szédülnék. Mintha gyönge volnék. Mintha remegnék. ...nem tudjuk, a lejtő szalad-e hátra, vagy mi előre. Előre, nem tudni, hová.”