Azóta van idő

Azóta van idő

2021. 10. 26., k - 07:57
0 hozzászólás
„Szóval ülünk ott a Norbival a fűben. A szakításra nem emlékszem, csak arra az eszmefuttatásra, amibe csomagoltam.” - Balogh Viktória fotóművész egy írását és egy fotóját közöljük a DRÓTon.
Balogh Viktória. Fotó Pamuki Krisztián.
Balogh Viktória írása és egy fotója

2006 nyara volt. Jól emlékszem, mert tábori naplót vezettünk az Arcook – igen: két o-val – csapatával a Nemzetközi Limes táborban. Szülőfalum, Dunaszekcső ad helyet a mai napig ennek a gyerektábornak. Az apropó, hogy Szekcső több mint 2000 éves, az ókori limes része volt. Itt találták meg Marcus Aurelius bronzból készült fejszobrát is. Érdemes ráguglizni, mert a régészetet igen kedvelő és aktívan művelő Szingler Józsi bácsi, aki a szobrot – és megannyi más kincset – megtalálta, pontosan a mása a szobornak. Ezt csak azét mesélem, hogy éreztessem, mindennapos itt az utcán a 2000 éves múlt: római légió, gladiátorok és a kelta harcosok, köztük természetesen jómagam. Csak akkor voltam még római nő, amikor általános iskolás csapattal indultam, de most már, hogy hatosztályosba járok Mohácsra, nekünk már csapatvezetőnk sincs. Csak mi vagyunk, az „Arcook”, a helyi menő gyerekek a táborban. Kedd vasárnapig tartó táborban vagy 15 állomást kell végig járni, teljesíteni feladatokat: menetelni légiósként, vívni a gladiátorokkal, római pék módjára sütni, régészkedni, üvölteni a keltákkal. Én legbelül kelta vagyok. Az életem fontos része is lesz a kelta hagyományőrzés – ami annyit tesz, hogy pesti srácokkal füstmérgezzük magunkat egy észak-nyugat-magyarországi kis faluban hideg őszi éjszakákon, éhségtől kimerülve egy vályogkunyhóban. Imádtam minden percét.

Tetszett akkor egy srác. Igazából több is, de volt egy, akivel csókolóztam is egyszer, na de ő nem tetszett. De jó volt, amikor kettesben voltunk, persze nyomorultul éreztem magam, amikor elvárta, hogy a kezét fogjam akkor is, ha nem vagyunk kettesben. Jut eszembe 2006-ban már 14 éves voltam, akkor ez már nem volt ciki, sőt igazi nagylánnyá tett belül…szóval valamikor 2006 előtt járunk ezek szerint.

A lényeg, hogy volt ez a fiú, akibe nem lett szerelmes: a Norbi. S. Norbi, ő volt akkor talán 14? Menő volt, mert rallyzott és azt írta egyszer sms-ben, hogy elvisz engem is és én leszek a VIP. Azt igen sokáig nem tudtam, mi az a VIP, de csak reméltem, hogy legális és valami olyan, amitől inkább a kezemet fogja titokban, mintsem nem. Aztán az egyik barátnőm mondta, hogy a VIP az „very important person”, én meg hogy, „ó vagy úgy” és azon kívül, hogy újfent ráébredtem az angol nyelvtudásom hiányára, beljebb nem kerültem.

Norbi az egyik nagy hétvégi felvonuláson is meg akarta fogni a kezem – tudtam, valahol a szüleim is nézik a felvonulást – ez már végképp túl sok volt nekem, szakítanom kellett. Így hát lehívtam a Duna partra beszélni, - mert minden fontos beszélgetésben ott a víz, ha rólam van szó –, tudtam, nem lesz ez olyan vészes menet, nem kell Dunának mennie, bár a lehetőség ugye adott, ami legtöbbször azért mégiscsak elrettenti az esetleges fenyegetőzőt.

Szóval ülünk ott a Norbival a fűben. A szakításra nem emlékszem, csak arra az eszmefuttatásra, amibe csomagoltam. Arra sem emlékszem, hogyan kötötte össze e két dolgot, de biztosan pozitív fényben tüntettem, kívántam feltüntetni az egész világot. Akkoriban ezt magasan űztem, minden csodálatos volt, virágillatú és napfényes szellős. Csak az az uszály ne jött volna. Ott ültünk az Alsó-Duna sor 3. szám előtt és délfelé nézve feltűnt az uszály. És akkor ő elhozta az időt, akkor megéreztem: kurvagyors és nagyon kevés van belőle. Ezt próbáltam elmagyarázni akkor Norbinak, közben mindkét kezemmel tépkedtem a füvet magam körül.

„Nézd meg Norbi, ott jön árral szemben ez a hatalmas, telepakolt uszály, úgy érzed, mintha nem is moccanna, de jön! És mire én ezt végigmondom neked – meg hogy az élet szép is ennek ellenére, a legjobb, ami történhet velünk az az élet – az uszály még közebb fog érni. Látod? Már ott van a kövezésnél és mindjárt a cement iparihoz fog érni. Iszonyú gyors, mi pedig mindjárt fel fogunk nőni és akkor az uszály már kurva messze lesz, már sehol nem lesz, csak a gondolatainkban, hogy jött itt és aztán majd eltelik tíz év, mondom ezt most, de meg fogod látni, hogy így fog elmenni az a tíz év, ilyen gyorsan, mint ez az uszály.” Drámai csend. Az uszály előttünk halad el. Norbi szerintem nem érti, mi van, de már akkor tudtam, egyszer leírom, ha nagy leszek és elküldöm neki, megköszönöm, hogy végighallgatott csendben és ott ült mellettem, talán fogta is még a kezem, hogy ne féljek. Mert azért ez nagyon ijesztő volt. Közben az uszály, lassan, az árral szemben haladt felfelé.

 

S. Norbinak szeretettel, 2021. szeptember, Krapanj.

(A szerzőről a fotót Pamuki Krisztián készítette.)

 

Image

Balogh Viktória: UNKNOWN #1 (giclée print fa keretben, 104x77cm, 2019.)