Bármilyen iszonyat után újra lehet kezdeni élni, akkor is, ha még az orvos is halálra ítél...

Bármilyen iszonyat után újra lehet kezdeni élni, akkor is, ha még az orvos is halálra ítél...

2016. 01. 28., cs - 17:53
0 hozzászólás

Gárdos Péter saját szüleinek a történetét írta és filmesítette meg, ami lehetett volna amerikai módra giccsbe hajló romantikus alkotás, lehetett volna a holokausztról szóló film - ehelyett valami teljesen más lett. Legutóbb - január 21-én - Veszprémben, a Művészetek Házában mutatták be a Hajnali lázat. A helyszínen jelen volt az alkotó és film zeneszerzője is, és a DRÓT szerkesztője, Stenszky Cecília, akinek írását olvashatjátok a filmről és a veszprémi bemutatóról.

A film értékét az adja meg, hogy a tárgya mennyire adekvát a formához, amit talált"

- mondta a rendező a veszprémi filmbemutatón, ahol a történetről, a kihagyott részekről, és a film készítésének történetéről meséltek a zeneszerzővel, Pacsay Attilával együtt.

A forma jelen esetben a negyvenes-ötvenes évekbeli svéd dokumentumfilm, a tárgy pedig két fiatal shakespeare-i viszontagságokon át győzedelmeskedő szerelme. Mindez olyannyira sikerült, hogy a filmbéli archív jelenetek alig-alig különböztethetők meg a kameramozgásban, a világosításban, az emberek mozgatásában a svéd dokumentum-játékfilmhez oly hasonlóvá vált forgatástól. Így már van értelme a fekete-fehérnek, mely nem időutazásra, hanem beleélésre hív.

„A film olyan, mint egy bányamunka, az ember szó szerint éveken át él-hal egy dologért" - mesélt Gárdos Péter - „emellett fontosnak gondolom azt is, hogy sírjon a néző. Elő kell kaparni a hatást, a film esetében zenével, ízléssel és szakmaisággal."  

Ezt a hatást erősíti meg a fekete-fehér forgatás (a színes, napjaink Izraeljében játszódó kerettörténettel szemben, melynek kevésbé sikerült beilleszkednie a történetbe), valamint hogy a zene belesimul a történetbe, s csak egy-két drámaibb résznél hangsúlyozza ki az eseményeket. Megerősítő ebben az esetben maga a hiány is: azok a könnyfacsaró részletek, melyeket nem tett be a filmbe, pedig sokkolóan hatásos lett volna - édesanyjának a bergen-belseni táborban való megtalálását, például. S bár a megtörtént esemény önmagában letompítja egy kicsit az érzelgősséget, könnyen lehetett volna giccses a film. A barátságok és szerelmek, a találkozás nehézsége, az otthoniakért való aggódás és az átélt traumák feldolgozhatatlanságából fakadó tettek azonban annyi érzelmet hozhatnak létre a nézőben, hogy önmagukban is elegek ahhoz, hogy olyan hatást gyakoroljanak a nézőre, amely nem leng ki semmilyen túlzó irányba, hanem pontosan olyan módon mozgat meg, ahogyan elvárjuk egy háborúban gyökerező szerelmes történettől. 

Több szálon, több rétegben mozog a történet. A levelezés útján egymásba szerető szerelmeseknek a halált is többszörösen túlélő élni akarása mellett az egyik legfontosabb kérdés a zsidóságból való kilépés problematikája, amellyel nem voltak egyedül a háború után a fiatalok, s amelyet végül felülír az egymás és az élet iránti vágyuk. De az abnormalitásig féltékeny barátnő vagy a saját férfiasságában kétkedő barát, a jószándékú orvosokkal való kapcsolatuk, vagy a naiv, hitlerbarát svéd protestáns házaspár; a lelkiismeretes, de a lényeget szem elől tévesztő rabbi is szépen színesítik a főszereplő pár sorsfordító évének filmjét.

El tudják képzelni harminckét fémfoggal? Vagy esetleg harminccal?

- merült föl a kérdés a főszereplőt játszó Schruff Milán maszkírozása kapcsán, hiszen az édesapának annak idején valamennyi fogát kiverték. A harminckettőből a filmhez maradt három, ennyi is bőven elég, hogy megértsük, miért akart Lili gyors visszavonulót fújni és felcserélni magát a barátnőjével a találkozási jelenetben. De a valóság elengedésének példája az is, hogy hiába fogytak a színészek a szerep kedvéért, 28 kilósra lefogyott emberekkel mégsem lehetett volna leforgatni ezt a filmet.

A szüleim egy árva szót nem írtak arról, amin keresztülmentek"

- mesélte Gárdos Péter, aki édesapja halála után találkozott szülei megismerkedésének történetével és a levelezésükkel, s hosszú éveket dolgozott előbb a regény, majd a film létrejöttén. Többek között ez az eltávolodás és a múltnak az elfogadása az, ami megmentette a túl sok és túlságosan a holokausztra koncentráló archív felvételektől a filmet, s tette az újrakezdés elképesztő erejű meséjévé ezt a történetet. Hogy átadja az üzenetet:

bármilyen iszonyat után újra lehet kezdeni élni, akkor is, ha még az orvos is halálra ítél.

Az élet és a halál közti vibráló feszültség a film végéig jelen van annak ellenére, hogy azért lehet tudni a végét - vajon boldogan élnek, míg meg nem halnak? Vajon minden embertelen és emberi körülmény ellenére túlélik ép ésszel és lélekkel a halállal és a reménytelenséggel vívott harcot? A szerelem és a szeretet, a bajtársiasság és a barátság számos példája elevenedik meg a vásznon, meg-megemlítve a nézőnek azt a rettenetet is, melyből a szereplők kiszabadultak, amelyet ki-ki máshogyan - hol életre, hol halálra vezető módon - dolgoz fel. 

A főszerepet játszó fiatal színészek mellett a többi szereplő választása is jól sikerült, s a kellő időben, kellő méltósággal szóló zene és a széles vásznon jól érvényesülő, alaposan megkomponált képek szintén a szakértő munkát jelzi. A Hajnali láz egyszerre mese és igaz történet egyszerre, mely az élet örök igenlését mutatja, a huszadik századot múltként, jelenként és jövőként egyszerre felölelő mivoltában.

A kép eltávolítva.

Gárdos Péter: Hajnali láz, magyar-svéd-izraeli játékfilm, 2014.

Hasonló témájú alkotások