Békássy Ferenc: Bacchus - 1915.

Békássy Ferenc: Bacchus - 1915.

2015. 12. 04., p - 07:58
0 hozzászólás

Békássy Ferenc Bacchus című költeménye a DRÓTon.

Bacchus

Békássy Ferenc

BACCHUS

(töredék)

1915.

1.

Tölts, fiú, isteni bort,
– Lángban köröttem az ég! –
Tűz aranyozza a port,
Fény a sok venyigét.
Ím a királyi bíbort
Felvette a lég;
A bús est hiába akar ülni tort
(Ránk szól: elég!)
Színes az ég boltja még.
Szőlő lomblevelet
Napsugár hadd aranyozza,
Örömök énekét
Méhe-szárnyain hozza!
Attól boruljon pírba
A messze napnyugat,
A temető száz sírja
Nekünk víg kedvet ad.
Kristály poharam vonja be
Tűzzel a szőlő istene,
Bacchus, te néked áldozom!
Tied a nevető álom mind
Melyet őriz borom.

2.

Akit örömre
Hívtak az istenek
Édes a könnye
Gyöngy ha pereg
Senki bánatát nem viselem
– Örüljön mind örökre velem.
Hozzám ne jöjjön a könnyeivel,
Övé a bánata, nem veszem el.
Ám hogy örömre bírja dalom
– Tán azért élek – azt akarom!
Jöjjön a nyavalyás, a rossz
Örömtelt lelkem nem haboz
A világot átöleli,
Merje kincsét, aki leli.

Aki örülni mer, örül
S aki örül, az üdvözül
Szép lángja önmagában ég,
Szívéből szívja életét
Napja örömteli nap, sírja gyönyörteli vég.

3.

Éld, amíg eltart, életedet,
S miért? – mit kérdezed?
Az élet önmagában cél,
S ki a jövendőben él, nem él.
Múlik a lét, víg forgatag,
Él ki a vágynak életet ad:
Szívéből szülve vágyakat.

A szenvedély erős tüzem
A képzelésé életem
Körülnézz, érezz, ez: Való
Az élet szép, és élni jó
Bús hogyha még más célja van
Ki félig él, boldogtalan.

Ó éltetem az életet!
Nagyobb mint minden képzelet,
Hatalmasabb mint minden cél,
Mit ember gondol és remél
És állna bárha mind a hit
Eltemetné isteneit!

Tölts fiú, isteni bort!
Lelkemből zúg már a dal,
Szeli az esti bíbort
Búgva csapongó szárnyaival.

4.

Bromios dala

Bacchus a tavasz istene!
– Fakad a tőke élete.
Érje nevelő napsugár,
Tied az élete szavadra vár
Tied a szerelme szenvedélye
Borban megérő szűz kedélye,
Iacchos, sarjadás istene
Tied ez énekes zene!

Bacchus az ősznek istene!
– Hervad a szőlő levele.
Piros és barna, száraz ha zöld,
Közte fehérlik a vulkáni föld.
Tapadó kacsban isteni kedv,
Ittas a tőke, álom a nedv.
Iacchos, mámorok istene,
Tied ez énekes zene!
 
Bacchus a bornak istene!
Kehelyben csillog a hegy leve;
Igyál! erő és gyönyör;
Igyál! vagy méreg mely letör.
Élet-halálnak egyazon nyitja,
Rejtett a törvény, fátyol borítja.
Iacchos, nagy titok istene,
Tied ez énekes zene!

Második rész

1-2.

A költőben új vágyak ébrednek, eleinte alig érti őket,
majd rájön, hogy valaki után vágyódik. Találkozás.

3.

Ne éledjen hő szívedben
Szenvedély, de szerelem,
Vágy ne üljön kék szemedben;
Ám ha hallod énekem

Jöjj, adj boldogságot annak
Szíved kivel összehoz;
Igaz örömeink vannak
Szenvedély ha nem kínoz.

Jöjj, e könnyed szerelemben
Láng a lánggal összeér;
Tüzed fellobog tüzemben –
Többet egyikünk se kér.

Lágy beszéded minden hangja,
Öröm minden mozdulat:
Minden pillantás kalandja
Édes boldogságot ad.

Éledjen hát hő szívedben
Pillanatnyi szerelem,
Kedv ragyogjon kék szemedben,
Hallgasd, édes, énekem!

4.

Két gyertyát gyújtott tiszta kék szemedben
Mit gondtalan tevénk, a szerelem,
S a láng körül, a boldog, telhetetlen,
Kört körbe ír le mámoros szívem.
A könnyű szívvel csókolt csók helyett
Vágyam vágyadnak szán egy életet!
Szerelmem! S oly erős szerelmet ad,
Mely, bár ha válni vágyunk,
Örökre megmarad.

5.

Vesszen szemed szemembe, látod ott
Az enyhe mélyben vezércsillagod!
Mondd: még tudod a könny mi, és a dal?
Játsszon szemed lelkem villámaival!
Mondd: még tudod mikor ébren vagyunk?
Egymást érezzük mikor álmodunk
A szerelemből él a szerelem –
Egy lélek lángja szemed és szemem!

6-14.

A költő hamar tehetetlennek érzi akaratát a szenvedély
viharával szemben, enged neki. Teljesülés.
A költő megérzi, hogy a vágy teljesülése megöli az égi
szenvedélyét. Kiábrándulás. Nem akar vágyainak
rabja lenni. Kénytelen elmélkedni és tapasztalja a 
gondolkodást. Menedékeket keres a hitben, majd 
a tudásban, és mindenütt csalódik. Idők múlnak.

Harmadik rész

1.

Borongó hűs szél rázza
A nagy fák ágait,
Úgy veti le az erdő
A föld szép fátylait;
Falevél hullása,
Lassú szél zúgása,
Eső suhogása
Éneklik az ősznek dalait:
Elfelejtett tavaszt,
Megdermedt szárnyat
Öröm fonnyadását
Halvány hideg árnyat,
Halvány hideg napok
Jönnek felém sorba:
– Látok a távolba:
Fehér nagy leplével
Közeleg a tél.
A lég ködös, néma,
A szívek is azok.
Félve alig vernek.
– Magam vagyok
És hallgatok. –
Már nincs sehol sem ének,
Halk visszhang sem felel,
S a fiatal hő vágyak
Többet nem keltik fel
A dermedt lelkeket.
Alszik a föld, borítják
A hervadozó hullák,
A hulló levelek.

2.

De egyszerre, halkan, remeg az ág,
Hegyi illatok szállnak a légben,
Valami érkező mámor szól,
Cseng és csillog a csöppenő fényben,
Suttog a földön az elalvó szélben.

Halk nevetés száll az erdőn
Ébredő est sugarával,
S megtölti a fáradt szellőt
Méz és mentha illatával.
Ködös felhők alja fénylik,
Tűzpiros a láthatár,
Az egész természet – vár.
S egyszerre gyorsan, lobogó hajjal,
Friss levegővel, üde sóhajjal,
Iacchos jő a hegyekből.

Az elhaló szónak, hangnak ura
Ki alvó tűzben a szikrát uralja,
Iacchos! a nap bármi felhős vala,
Az estet, az estet felgyújtod ím újra.

3.

Teljesedés bár itt a földön nincsen,
S a szárnyas szenvedély vagy teng bilincsben,
Vagy útját vesztve szörnyű véget ér,
S hallgatva nézik messze csillagok –
Költők, nekünk mégis biztos vezér,
S menjünk amerre égi tűz lobog.
A szenvedélyből dal fakad,
S nagyot teremt, kit elragad;
A szenvedély királya vagy,
Iacchos, ki jössz a hegyekből

Szépség, az ifjú díszes koronája
Míg a virágzó nyári berket járja,
– Most hervadoz az őszi réteken –
S vagy ölti ránk lappangó kígyó nyelvét,
Vagy átszökött a hosszú éveken,
S kacagva ott a ránc, a dér keservét.
Ó de a dalhoz hű marad,
Ó halld – hangolja lantodat!
A Szép dicső királya vagy
Iacchos ki jössz a hegyekből.

Szabadság álma, jaj hogy széjjel oszlik,
Az arany hímes fátyol ha lefoszlik,
S meztelen áll a földszülött való:
Bús, lomha rém; hívői mind rabok,
Zsarnok lelküknek súlyos járom jó;
De mi vagyunk, költők, a szabadok!
Bilincs hogy fogjon szárnyakat?
Gúzs, fék, teher: mind elmarad!
Szabadság nagy királya vagy,
Iacchos ki jössz a hegyekből!

És szerelem, te álmok napvirága
Mivé levél te szívek szent világa,
Melyben fogamzott ez a szó: örök?
A balga önzés jéghideg körében
Szegény levél: s már fogva tart a rög.
Ó de a költő lángoló szívében
Örök az érzés-áradat,
Körül ölel világokat
S mindent szeret a nap alatt,
A Szerelem királya vagy,
Iacchos ki jössz a hegyekből!

4.

Bevégeztem. Idők múlását látom,
Ha méla bú elfutná szívemet
Szelíden, mint az árnyék a dombháton,
Mindjárt a nap aranyboromra vet
Tüzes sugárt – s idéz emlékeket.
Van é ki téged, ifjúság, feled?

Fantáziák táncos ujjal
Emlékim húrjait
Aranydalok ködében
Mindegyre pengetik

S az élet maskarája
Ha bevégeztetett,
Még színezné tovább is
Álmát a képzelet.

De gyér a képzelt álom,
A festett fény mit ér,
Az élet s a halál hol
– Est-hajnal – összeér?

5.

Halálról kik beszéltek,
Ti nyughatatlanok,
Ti féltek míg csak éltek,
Én rá sem gondolok;
Az élet halhatatlan, s amíg élek.
Nem látok mást, és másra rá sem érek;
Míg adok és nem kérek,
Míg kincseket fecsérlek
Hogy tudjon nyílt kezem elvenni is?
Ha majd megszűntem egyszer lenni is
A hant ha eltemet
A szárnyas képzelet
Száll nélkülem tovább a messzeségbe
Nem veszhet el erő a semmiségbe
Ami csak egyszer élt is igazán
A föld szerelmes fényes nappalán!

6.

Ó szép az élet gyorsan forgó árja,
A pillanat hogy jő és elmerül:
Halk loccsanás, és gyorsan elvegyül
A mély érzések búgó dallamába,
Mely rezg az ár felett, örök kíséretül.

S nem hív a csábos túlvilági álom,
Mit annyi vágy szorongva megtalált;
A napsugár ím a folyamra szállt,
Ezer csillámló tükrözését látom,
Szívem fény- s hangfogó, rezgő lemezzé vált.

A hömpölygő hullámon égi jelzés:
– Aranyszálán a pára légbe száll –
„A Szépség az Igazság”, ím a szál,
A bölcsesség, mit megragad az érzés,
S melynek sugártüzén a messze menybe jár.

7.

Élő tüzek találkoznak…
Énekelnek csillagok,
A hang, a szín mind fellobog,
Tündökölve váltakoznak,
Messze mélyből játszva hoznak
Ezer képet, mindig mást.
Ne keresd az Igazságot,
– Ha keresed nem találod –
Hanem a Szépet: lásd.

Majd az azúr messzeségbe
Hullám körök gyöngyözése,
Végtelen határban,
Szivárvány színváltozása,
Örvény körbe-szétfutása
Gyorsfolyású árban.

Virágkelyhet ír az űrbe
Csillagok járása,
Virág rajzát, csillag útját
Gondolat futása.

Bú az öröm, fény az árnyék,
Egy pillantás az öröklét;
– Gyönyör látása. –
Minden rosszat elfeledtet,
Léthe-vízzel tölti kelyhed
Mély megérzés sejtelmes varázsa.

Élő tüzek találkoznak,
Összecsapnak, úgy lobognak:
Születik az eszme.
Szédületes villámperce
Egy a három – mindörökre
Rejtelmekbe veszve.
Bacchus titka, borulj rája,
Fátyolfelhők ködhomálya.

8.

Fáradtan már a nagy madár,
A szürke gém is hazaszáll –
Vagy csupán nékem bús a repülése?
Öreg vagyok, elmúltak az idők
A nap-hozók, s gyorsabban el-vivők,
S mind csöndesebb egy fáradt szív verése.
Nem lángol már a messze láthatár
Violaszín árnyak járnak az ég boltján,
S lappang alul a nagy homály,
A melybe szín és forma merül aztán:
Halkan, hívón az éjjel int.

De hajnallik más tájakon megint!
S mi az, mi múlik? A Szépség marad,
A csíra kihajt, az élet fakad;
Ó és dal is lesz más, amely zengve dagad,
Amely cseng a magasba, és hozzád ragad
Iacchos, sarjadás istene,
Tied ez énekes zene!