Inzultus

Inzultus

2014. 10. 14., k - 07:29
0 hozzászólás

Októberben jelenik meg az egyik legkiválóbb fiatal délalföldi prózaíró - Bene Zoltán - új novelláskötete. A DRÓTon most részletet olvashattok a kötetből, és a könyvbemutató ajánlóját és megtaláljátok nálunk.

Bene Zoltán: Kurta élet
Részlet Bene Zoltán új könyvéből

Zé, miután tizenkettedszer is találkozott a harcsabajszos szakival a Szaladi kocsmában, azon kezdett tűnődni, vajon több rend zöld melósruhával rendelkezik ez az ember − aki következetesen deci vodkákat iszik vörösboros kólával −, s ezeket váltogatja két-háromnaponta, vagy éppenséggel mindig ugyanabban az egy öltözékben jár, minden áldott nap. Hiába spekulált azonban, a megoldást sosem lelte meg. 

Zé egyébiránt fröccsöt ivott (ahogyan a nagyapja mondta volna: spriccert), mellé sörkorcsolyának kihelyezett sózott földimogyorót ropogtatott (a lófogú pultos új nője rakta ki kis hamutálakban, némelyiken poshadt hamuval keverve, némelyiken csak úgy natúr) és a zöld kezeslábast, alatta szürke pólót, fölötte zöld vászonkabátkát viselő férfiút fürkészte. Tetszett Zének, ahogyan a bajsza a mellére lóg, ám az állát és arcának oldalsó részeit simára borotválja. A fején zöld baseball-sapkát hordott, csak néhány kósza hajtincs kandikált ki alóla a füle körül meg a tarkójánál. A simli nem rejtette el az alacsony homlokot. Zé lopva, ám mélységes áhítattal leste a szakit. Az résnyire nyitotta a száját, hogy ajkai közé illessze a vörösboros kólát tartalmazó pohár csorba szélét, s közben megcsillant az aranyfoga; míg a poharat tartó jobb keze kisujján egy csinos kis pecsétgyűrű ragyogott sápatag fénnyel. Egyszer, miközben a pultnál mellé keveredett, azt is fölfedezte Zé, hogy a zöld ruhásnak zavaros-szürke szeme van, az írisze sárgás-véres tócsában úszik, és könnyek vonnak elé hályog-réteget. 

Ezután minden nap, ahogy táncolni kezdtek a szeme előtt a betűk és rezegni a monitor plazmafelülete, Zé fölkerekedett és elsétált a Szaladi kocsmába, fröccsözött és nyugtalanul várta a harcsabajszú szakit. Akkor nyugodott csak meg, mikor az ajtóban megjelent a zöld melósgúnya. A lófogú pultos olyankor már töltötte is a deci vodkát és keverte a kannás vörösbort a teszkós kólával. Zé úgy érezte, ez kell neki, ez a bizonyosság. Vizslatta egy keveset az emberét, meghallgatta azt a három mondatot, amit minden nap elmondott. Ezek közül egy a köszönést, egy az újabb körök rendelését, egy pedig ismeretlen célt szolgált. Miután mindhárom beleveszett a légtérbe, Zé indult vissza a fordítanivalóihoz, s olyan békesség szállta meg, amiben évtizedek óta nem volt része.

Egy délután, úgy tűnt, hiába várakozik. 

A hetedik fröccsét itta már, amikor elnyúlt mackónadrágban, a hozzá tartozó fölsőben és magas sarkú cipőben ittas asszony nőtt ki előtte a kocsma padlójából, és engedélyét kérte, hogy az asztalához ülhessen. Zé nem tagadta meg a kérését, annál is inkább, mert az asztal nem a saját, de a Szaladi kocsma tulajdonát képezte. A nő leült, üvegből itta a sörét, bámulta Zét. Zé visszabámult rá, szótalan. A nő kiszívta az ászokot sebesen, fölállt, megkérte Zét, vigyázzon a helyére, a pulthoz bizonytalankodott és újabb teli üveget kért. A lófogú pultos nője szemrehányó pillantást vetett az emberére, amiért adott neki. Csóválta a fejét és ciccegett, a lófogú pultos meg a vállát vonogatta. A nő ezalatt visszatért Zéhez, leült, hörpölte a sört, bámult Zé arcába. Zé visszabámult rá, szótalan. A nő két korty között végignyalta cserepes ajkait − kék a nyelve, mint a csau-csau kutyáknak, állapította meg Zé. 

Újra nyílt az ajtó, s a keretben megjelent a zöld melósruha és a harcsabajusz. Zé megkönnyebbülten fölsóhajtott, ám rögvest meg is szeppent, a szaki ugyanis egyenesen az asztalához lépett, a kezét a nő vállára tette (a pecsétgyűrű foszforeszkált a kisujján) és megsimogatta az asszonyt. 

− Nem inzultálta? − kérdezte Zét.

Zé csodálkozott, hogy efféle szót hall a szájából, s csodálkozásában elfelejtett válaszolni.

− Szóval? Igen vagy nem? − vonta föl a szemöldökét a harcsabajszos, azzal a nőhöz fordult:

− Hajtsd föl, aztán gyerünk a francba!

− Ó, nem, nem inzultált − szedte össze magát Zé.

A szürke szemek vészt jóslón szikráztak felé.

− Ajánlom is! − sziszegte a férfi, s mivel az asszony közben az utolsó csöppig kiürítette az üveget, fölemelte a székről és kitámogatta a helyiségből. 

Zé értetlenül nézett utánuk. Kisvártatva ő is távozott.

Másnap délután a második fröccsénél tartott, amikor belépett a harcsabajszú férfi. Először megitta az első vodkáját, utána három korty vörösborral kevert kólával leöblítette, s csak aztán lépett Zé elé. Egyik kezét csípőre téve, másikban a poharát tartva így szólt:

− Ha inzultált volna, levágom a farkadat.

Szavai úgy kopogtak Zé koponyáján, akár az ónos eső csöppjei. Tudomásul vette a hallottakat, ennek jeléül kurtán biccentett.

− No, azér’ − mondta még a másik, ledöntötte a maradék vörösboros kólát, újabb kört kért. 

Zé figyelte, ahogy iszik: állva, kissé görnyedten. Nyilvánvalóan fogalma sincs, mit jelent inzultálni valakit…  Illetőleg… Nagyon is jól tudja, számára mit jelent ez a kifejezés. 

A lófogú pultos nője megvető pillantásokat vetett Zére. Idővel Zé már-már attól tartott, előbb-utóbb inzultálni fogja….