Bernarda Alba háza és az új normalitás

Bernarda Alba háza és az új normalitás

2020. 05. 06., sze - 00:24
0 hozzászólás
Csend, ha mondom! Csend!
Barcelona
Karanténnapló Sevillából 7.

Egy majdnem igazi vasárnap

Hat hét után, ma mehettek ki először a gyerekek. Ma először ébredtem úgy, hogy tényleg fel is akarok kelni, hogy van miért, hogy ma boldogabb lesz Albert, hogy kíváncsi vagyok a kis arcára, amikor kinyitjuk előtte a bejárati ajtót. Mintha egy régóta megálmodott nyaralás indulás előtti reggele lett volna. A parkok és játszóterek persze zárva maradtak és csak egy szülő mehetett, de így is többmillió spanyol háztartásnak hozott a deeszkaláció nulladik fázisa jelentős megkönnyebbülést. Játszótér lett a rendőrség akadálymentes, rámpás bejárata, a szökőkutak kiemelését szolgáló lépcsők, a magányos utcai pad és így jutottam én is egy kis levegővételhez otthon, egyedül, egy órára. Ezalatt felmostam a lakást, anélkül, hogy Albert kisautókat, gyurmát vagy játékzongorát dobott volna a hipós-koszos felmosóvízbe és haladtam egy kicsit az MIT-n felvett kínkeserves üzleti biotechnológia kurzussal is, minden motivációs coach nagy örömére. (Micsoda produktivitás!) Este aztán Albert egybefüggő, reggel hétig tartó mély álomra hajtotta szőke fejecskéjét.

Az idill persze attól (is) idill, hogy ritka, nem adatik meg mindenkinek és nem tart örökké. Egy világjárvány, Európa legszigorúbb karanténja és a gyerek dackorszakának egybeesése az alábbi jelenetben csúcsosodott ki, amikor pár nappal később én voltam a sétafelelős. Egyedül tértem vissza a lakásba, leizzadva, az egyik fülemen lógó szájmaszkkal, egy csatát vesztett harcos poszttraumás tekintetével. Tibor felpattant, hogy hol a gyerek, mondom, a lépcsőházban összeszedheti, éppen hason fekszik a földön és minden szomszéd számára jól hallhatóan, a világ igazságtalanságán mereng. Anélkül, hogy részletezném a végeredményhez vezető drámai ívet, a háborút kirobbantó szarajevói merénylet, azt hiszem az egy órás sétakeret végessége és egy pad megnyalásának a tiltása volt. Harmincöt fokban cipelni egy toporzékoló tizenöt kilós testecskét, pont annyira fárasztó, hogy a lépcsőházba érve végleg feladtam a küzdelmet. Igen, 35 fok van. 

A nap, amikor eltűnt a tavasz

Május elsejével berobbant az andalúz nyár forró levegője kisvárosunkba, váratlanul szembesítve a ténnyel, hogy andalúz tavasz nem létezik, ellentétben a barcelonai, június közepéig tartó, hosszúra nyúlt átmeneti évszakkal, amely évekig elkényeztetett minket. Békeidőben, talán felültünk volna a Cádiz-i gyorsra és meg sem állunk az óceánig. Világjárvány idején azonban be kell érnünk az adott idősávokban engedélyezett sétákkal, s mert gyerekkel vagyunk, nem foglalhatjuk el az időseknek és a sportolóknak szánt kellemesebb klímájú reggeli, délelőtti órákat. Bár az andalúz vezetés a minap jelezte a spanyol kormánynak, hogy nem vagyunk se Galícia, se Madrid, ami az éghajlatot illeti, és egy kis rugalmasságot kérnek az Andalúziában élő gyerekek felé.  Amíg a kérést elemzik, marad a nagy flakon víz és az ötven faktoros naptej, ezek nélkül már veszélyes elhagyni a lakást, a sétáról viszont akkor sem mondanánk le, ha egy mágikus realista fordulattal a kisváros a nevadai sivatag közepébe kerülne.  Albertet egyébként annyira nem is zavarja a kánikula, az apja viszont egyre inkább meg van győződve róla, hogy az október végéig tartó nyár lesz az ő személyes apokalipszise, nem a vírus.

A nap, amikor az emberek először kimehettek napfelkeltét nézni

Barcelonában egy polgárháborús bunkereket rejtő, a helyiek által hegynek nevezett domb lábánál laktunk. A hegyet parti fenyők, leanderek és édes gyümölcsöt termő medvetalp kaktuszok összevisszasága növi be, a szanaszéjjel szóródott mindenféle építési törmelékből gazként burjánzik a rozmaring. A törmeléknek izgalmas és drámai története van, az 1990-ben megrendezett barcelonai Olimpia előtt nem sokkal rombolták le azokat az illegális házakat, amelyeket a háború utáni lakhatási krízis alatt építettek az új munkalehetőség reményében, főként Andalúziából ideérkező családok. A mai napig egész nagy felületeken maradt meg a mediterrán padlócsempe, de még guggolós vécélefolyót is találni. A hegy tetején még megvan a légvédelmi ágyúk helye, a gyomrában pedig a mára már restaurált bunkerek. Öt-hat évvel ezelőtt a hely még rejtve volt a tömegturizmus előtt, a növényzet rendezésével és a tisztaság fenntartásával sem nagyon törődött a városvezetés (persze, nem is voltak még turisták a szemetelő fajtából, legfeljebb iskolából lógó, füvező, olcsó bort ivó fiatalok, abban a biztonságos tudatban, hogy ide aztán senki nem mászik fel, hogy rajtuk üssön), a bunkereket meg lelkes történészek gondozták, és ha elcsípted valamelyiküket, akkor szívesen levittek és meséltek bombázásról, háborúról és nehéz sorsú bányászokról. És ezekhez a történetekhez, néha történész sem kellett, ha egy idősebb emberrel találkoztál odafent, aki az emlékeiből merítve arról is mesélt, hogyan hordták fel ide a mindennapokhoz szükséges vizet. A legfőbb varázs mégis, ami miatt szerettük gyakran megmászni ezt a hegyet, az Barcelona és a tenger látványa volt. Sehol a városban nincs egy olyan magaslat ami ebben a tökéletes perspektívában tárná eléd a várost, az Eixample negyed sakktábla szerkezetével, az azt keresztben és hosszában megtörő főutakkal, amelyek végül belegabalyodnak az óváros szabálytalanságába és a szabálytalan, véges kontúrok belesimulnak a végtelen kékségbe. A város szövetéből kiemelkedik a Sagrada Familia, a tengerparti két toronyként emlegetett irodaház épületek, a Barcelona és Sant Adria de Bésos partját elválasztó három régi gyárkémény, az ocsmány húszemeletes panel és a helyiek által csak pöcsnek nevezett Torre Agbar. A napfelkeltéről vagy, amikor éppenséggel ködbe borul a város, inkább nem is írok, mert elkerülhetetlenül közhelyes giccsbe torkollna. A hely nem sokkal az odaköltözésünk után változni, turisztikai és üzleti felfogással szemlélve, fejlődni kezdett, majd egy brit portálon 'Best Secret Places in Barcelona', vagy valami hasonló címmel megjelent egy írás (vagy több írás is, több blogon és portálon), s e különleges, zöld szigete a városnak, amiről azt hittük, csak a miénk elindult a konzumerista züllés és turisztikai fellendülés útján.

De miért mesélem el mindezt?

A napokban, az egyik barcelonai Facebook csoportban, valaki olyan képet tett közzé a bunkerek tetejéről, amilyennek még soha nem láttam odafentről a várost. Május 4-én, reggel 6 órától lépett életbe a karantén szabályok újabb lazítása, ekkortól lehetett kimenni sportolni vagy sétálni és akik olyan szerencsések, hogy a bunkereket rejtő, parti fenyős, medvetalp kaktuszos hegy lábánál élhetnek, ahol rozmaringok nőnek az építési törmelékből, felmehettek megcsodálni a bronz reggeli fényben fürdőző várost. A fényképen olyan tisztán látszottak a valódi színek és körvonalak, (pedig a poszt szerzője még csak minimális javításokat sem végzett a telefonjával lőtt pillanaton), amilyen csak teljesen tiszta időben és szmogmentes levegőben lehetséges. Meditáló, maguk elé bámuló, s a posztoló leírása alapján, könnyező emberek ültek egymástól kétméteres távolságban a légvédelmi ágyúk kilátójának peremén. Barcelona átszellemülve, megtisztulva a szmogtól és a csörtető, harsány turizmustól, csendesen lelassulva önmagává vált. 

Eközben pedig Cádizban tehenek fürdőznek a tengerben és heverésznek a parton, bár ismerősöm szerint ez a karantén előtt is jellemző volt, igaz, csak estefelé, amikor az emberek visszavonultak összecsukható napernyőikkel. 

Sevilla melletti kisvárosunkban zsibonganak a madarak, gekkók másznak a falakon és amikor épp nem klórszagúak az utcák a rendszeres fertőtlenítéstől és egy pillanatra leveszem a szájmaszkom, fürdőzni lehet a narancsvirág és rozmaring illatú, forró dél-spanyol levegőben. Talán, ha csak egy kicsit lassabban és tudatosabban élnénk, a városi élet sem feltétlenül jelentené a természettel való teljes szakítást. Ahogyan Milano most újratervezi az autókkal való viszonyát a felfrissült levegő és az emberbarátabbá vált utcák hatására, úgy bízom benne, hogy a Sanchez által egyre többet emlegetett, kissé ijesztő, nueva normalidad azt is jelenti majd, hogy valami jót viszünk tovább ebből az apokalipszisből. Hogy a produktivitás hajszolása, mind strukturális, mind pszichológiai értelemben elcsendesedik és elkezdjük felfedezni, hogyan tud a 21. századi civilizáció kevésbé agresszív módon együtt élni a bolygó többi élőlényével.

Anyák napja

Az hiszem, az utóbbi években elkényelmesedtem, hozzászoktam egy jóval szofisztikáltabb, 21. századibb szexizmushoz itt, a „hanyatló Nyugaton”, mert először azt hittem szarkazmus, amikor bizonyos magyar politikus arról nyilatkozott, hogy mi méltó és mi nem méltó egy családanyához, milyen arcmimikát nem ildomos használni az érzelmek, gondolatok kifejezésére, és szánni való, ha nem bír kussolni, főleg, mert pinával született. ¿Nueva normalidad? Úgy tűnik, Bernarda Alba házában élünk. S e házban a szükségállapot teljhatalmát is inkább ellenünk mint a járvány elleni küzdelemre fordítják. Az Isztambuli Egyezmény megsemmisítésére hozott törvény a vírust nem érinti, de a heti egy halott nő, havi egy halott gyermek és ismeretlen számú megnyomorított, küzdő vagy tűrő, hallgató vagy kiáltó nő a karantén után is a házban, Garcia Lorca drámájában marad, ahol a tragédia bekövetkezése sem hozza el a feloldást.

És nem akarok zokogást. Csend legyen! Akkor sírj, ha egyedül maradsz. Elmerülünk mindnyájan a gyász tengerében. Csend, ha mondom! Csend!

(És csend van és közöny. Közben mégis rozmaringokról álmodom, olyanokról, amik Bernarda Alba házának törmelékén nőnek. Függöny le.)

Sevilla, 2020. május 5.