Bíró Zsófia: Novákné és az örökkévalóság

Bíró Zsófia: Novákné és az örökkévalóság

2018. 05. 06., v - 06:04
0 hozzászólás

Novákné egy reggel ellenállhatatlan vágyat érzett. Ilyesmi még soha nem fordult vele elő. Jóval nyitás előtt leszaladt a sarki rövidáruboltba, idegesen topogott, amíg kinyitották, majd megvásárolta az összes nemzeti színű szalagot. Ami azt illeti, 17 méternyi nemzeti színű szalag volt a boltban, ami nem tűnik soknak, de nemzeti színű szalagból mégiscsak jelentős mennyiség. Ha kérdik, maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de hát akkoriban nem kérdezősködtek, csak vitték az embert. Miközben lélekszakadva vágtatott fölfelé a lépcsőn, olyan izgatottság vett rajta erőt, amilyen még soha.

Bíró Zsófia

Novákné és az örökkévalóság

Novákné egy reggel ellenállhatatlan vágyat érzett. Ilyesmi még soha nem fordult vele elő. Jóval nyitás előtt leszaladt a sarki rövidáruboltba, idegesen topogott, amíg kinyitották, majd megvásárolta az összes nemzeti színű szalagot. Ami azt illeti, 17 méternyi nemzeti színű szalag volt a boltban, ami nem tűnik soknak, de nemzeti színű szalagból mégiscsak jelentős mennyiség. Ha kérdik, maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de hát akkoriban nem kérdezősködtek, csak vitték az embert. Miközben lélekszakadva vágtatott fölfelé a lépcsőn, olyan izgatottság vett rajta erőt, amilyen még soha.
    Novákné aznap nem készített reggelit a családjának. Nem ágyazott be. Nem szólt senkihez, csak leült a konyhaasztalhoz és nekiállt kokárdákat varrni. Lázasan és rendíthetetlenül varrta a kokárdákat akkor is, amikor már rotyognia kellett volna a levesnek, sercegnie a sült húsnak (a tegnapelőtti almáspite megadóan várakozott a porcukor alatt). Szép kokárdákat varrt. Nem olyanokat, amilyeneket az aluljárókban árulnak, amikor eljön az ideje.
    – De hát te nem is tudsz varrni! – mondta neki Novák atlétatrikóban és alsónadrágban, mert meztelenül megfázna.
    – Hát nem. – felelte Novákné és elpirult, gyöngéden öltögette tovább a kis szalagokat. A 73. darabnál tartott, és mindegyik egyformán kedves volt a szívének. Nem tudta, mi történt vele és miért, de legalább nem emésztette magát a váratlan fordulaton. Életében először boldog volt és önfeledt. Aznap hideget ebédeltek.
    Novákné csinálhatott volna aranyhalakat vagy dobozokat is, de az ő sorsa a kokárda volt. Célja nem volt velük. Csak gyönyörködött, ahogy óráról órára, napról napra (mert másnapra sem lohadt a szenvedély) szaporodnak a kis nemzetiszínű virágok a keze közül. ,,Biztos bedolgozik egy GMK-nak, nemsokára itt van márc. 15.” – gondolta rövidítve a férje. ,,Csak nem lépett be valami ellenzéki tömörülésbe?” – kezdett aggódni néhány nap múltán Novák, de rögtön el is vetette, mert meg volt a véleménye a feleségéről is, meg arról az ellenzéki tömörülésről is, amelyik igényt tartana a felesége közreműködésére. Ám ebéd aznap sem volt.
    Novákné megnyugodott. Nem mintha eddig nyugtalan lett volna, bár azt sem állíthatnánk, hogy különösebben kiegyensúlyozott személyiség lett volna. Sokkal többet most, a fordulat beállta után sem mondhatnánk Nováknéról, ugyanaz volt, mint két hónappal ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy most boldog volt. Ha megkérdezte volna valaki, mit csinál majd ennyi temérdek kokárdával, nem tudott volna mit mondani. Az első napok lázassága után Nováknéban föléledtek az anyai ösztönök, melyekről eddig sem ő, sem a családja nem tudott, és igyekezett ellátni legalapvetőbb családanyai és háziasszonyi kötelezettségeit, miután hazatért a munkából, de most valahogy minden sokkal flottabbul és gyorsabban ment, mint annak előtte, annyira sietett, hogy a kis, nemzetiszín szalagokat az ujjai között kunkorgathassa. Éjjelenként, amikor mindenki aludt – ő is – hol ébren, hol alva fölkelt, hogy néhány órát önfeledten kokárdázhasson még, hogy aztán boldogan ébredjen.
    Novákné néhány hét alatt az összes környékbeli rövidárubolt teljes készletét fölélte. Ezek az üzletek természetesen folyamatosan újratöltötték a készleteiket, de egy idő után gyanút fogtak ők is meg a Központi Rövidáruellátó (KRe) is. Ha akarták – de mért is akarták volna – se tudták volna titokban tartani, hogy valaki időről időre fölvásárolja a boltok teljes nemzetiszínszalag-készletét. A rejtélyes hír egyre följebb- és följebb szüremkedett a hivatalok útvesztőiben, és mivel nemzetiszínű szalagról volt szó, nem pedig lila taftról vagy csíkos danubiáról, egészen a Nemzetbiztonsági Minisztériumig jutott, ahol az illetékeseknek rögvest összeszűkült a szeme a hír hallatán.
    Nováknét nem volt nehéz lebuktatni. Észre sem vette. Sem azt, hogy megfigyelik, sem azt, hogy lebukott. Persze nem is akart titkolni semmit. 12 méternyi nemzetiszínű szalaggal távozott éppen egy közeli boltból, amikor követni kezdték, hogy pontos jelentéseket készítsenek róla. Az apparátus működésbe lépett. És nem talált semmit. Novákné egész délután ült a konyhaasztal mellett (tegnapról maradt pörkölt) és varrogatta a kokárdákat repeső szívvel, de az nem hallatszott a lehallgatókészülékben. Amint hazaértek a gyerekei és a férje, egy teljesen szokványos család zajait produkálták a legcsekélyebb ellenzéki szervezkedésre utaló hang nélkül, amivel szintén nem lehetett mit kezdeni. Nem volt mit tenni, rajta kellett ütni Nováknén. A kommandósok (bár akkoriban még nem így hívták őket, hanem az is titok volt, hogy hogyan) szerdán délután fél négykor törték rá az ajtót a meglepett Nováknéra. Mivel rögtönítélő bíróságot is vittek magukkal a biztonság kedvéért, azonnali tárgyalás kezdődött. Nehéz ügy volt. Novákné semmit sem tagadott. Bevallotta, hogy ő vásárolja föl rendre az összes környékbeli – sőt, mostanában távolabbi – boltból a nemzetiszínű szalagot. Azt se tagadta, hogy kokárdát varr belőlük, mindből. Arra viszont már nem tudott válaszolni, hogy melyik forradalmi csoportosulás számára. Itt megakadt a tárgyalás, mert az informátorok, a nyomozók, a házbéli besúgók hiába törték a fejüket, tényleg semmiféle gyanús kapcsolattal nem tudták súlyosbítani Novákné helyzetét. Ettől persze még… Csakhogy Novákné azt kérdezte a jelenlévő feketeruhás, komoly férfiaktól:
    – Az a baj, hogy nem jutott másnak? Bocsánatot kérek. Nem tudok neki ellenállni. Nagy baj? – kérdezte ártatlanul, mert tényleg az volt.
    – Önmagában nem. – hozta meg a határozatot a rangidős tiszt, mert tényleg nem mondtak olyat az esti egyetemen, hogy kokárdát varrni nem szabad. A mértéktelenség azonban elbizonytalanította. – Hacsak nincs vele hátsó szándéka.
    – Nincs. – felelte Novákné. A rangidőst azonban nem mai rangidős volt:
    – Más színű szalagból is varrna kokárdát? Mondjuk kékből vagy zöldből, esetleg vörössből? Ha úgy adódna? – kérdezte, és összeszűkült a szeme.
    – De hát olyan színű kokárda nincs is! – csodálkozott Novákné.
    – Nem arról van szó! – csapott az asztalra a rangidős. – Hanem hogy mért nem olyant varrt?!
    – Mert én még csak ilyet láttam. Nem tudtam, hogy olyan is van. Elnézést kérek. – mondta Novákné szégyenkezve, hogy még csak egyféle kokárdát látott életében. S hogy kiengesztelje a feketeruhásokat, pironkodva mindegyiknek a mellére tűzött egyet. Tisztára olyan volt, mint amikor a felvonulások alkalmával kitüntetik az embert!
    – Az a szerencséje… hogy tényleg nincs olyan. – mondta a rangidős határozottan és kissé fenyegetően, de azért atyailag, amitől megfellebbezhetetlennek tűnt az igazsága. Most, hogy igazuk volt, és még ki is tüntették őket, távoztak. Kifejezetten örültek a kokárdáiknak, meg kell hagyni, igazán formás jószágok voltak. De hogy mi legyen Nováknéval, arról egyiküknek sem volt határozott állásfoglalása. Jobb híján aludtak rá egyet. Ez persze nem igaz, mert egyikük sem aludt, nem csak Novákné miatt, hanem azért, mert a két éve tetten ért bojtkészítő rehabilitációja és újratemetése a napokban vált esedékessé, és még rengeteg munka volt vele. Igaz, tőle nem kaptak bojtot.
    Az esetnek nem lettek következményei. Csak halogatták napról napra az eset tanulságait és a szükségszerű fejleményeket földolgozó értekezletet, meg aztán a feketekabátos férfiaknak nagyon tetszettek a kis kokárdák, ráadásul újabb és újabb gyanús, forradalmi, sőt ellenforradalmi tevékenységekről érkeztek hírek, melyeknek sűrűjében elfeledték Nováknét, ahogy mindenki más is, aki valaha megismerte.
    Novákné pedig tovább varrogatta a kokárdákat. Egy kokárda szerencsére egészen kis helyet foglal el. Átlagosan 2x4,5 centimétert. De nagyon sok kis kokárda elhelyezése igenis gondot okozhat egy idő után. Nem vádolhatjuk Nováknét rendetlenséggel, tudta mivel tartozik a családjának és a kokárdáknak is. Pedánsan elpakolta őket az erre rendszeresített dobozokba, a dobozokat pedig a gardróbba, később, mikor megtelt, a biciklitárolóba, végül pedig a pincébe. Csakhogy a kokárdák – nem tudunk rá jobb magyarázatot, mivel Novákné tényleg mindig bedobozolta őket – előmásztak! Márpedig a kokárda nem falovacska, amely mellett aránylag könnyű létezni, s az ember igen könnyen zavarba jön, ha kokárdát talál a zoknik között, a rakott krumpliban vagy a párnája alatt.
    – Nincs más hátra, el kell őket vetnem! – határozott Novákné. Hogy miért éppen a kokárdák elföldelésére avagy mezőgazdasági termelés céljából történő elvetésére gondolt (ez nézőpont kérdése), azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem ő sem. Tény, hogy ilyen mennyiségű kokárdával sok mindent lehet csinálni. Elhantolásuk valóban nem kézenfekvő megoldás, de tulajdonképpen nem is kizárható. Megpakolt hát Novákné egy hátizsákot és két bőröndöt kokárdákkal (a kabátzsebeibe is rakott), és nekivágott. Szerencsére éppen tavasz volt és a közelben egy szántóföld terült el. Micsoda véletlen! Novákné pedig nekilátott, és csak szórta, szórta a frissen szántott földbe a kokárdákat, miközben olyasmiket dünnyögött magában, hogy ,,szaporodjatok és sokasodjatok”, pedig ha kérdezik, engedelmesen rávágta volna, hogy világnézetét tekintve ő marxista.