Bungee jumping a semmibe

Bungee jumping a semmibe

2020. 04. 26., v - 10:51
0 hozzászólás
Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről...
Szegedi napló világjárvány idején 10.

Szegedi napló

Szegedi napló világjárvány idején 10.

2020. április 20., hétfő

A rokonaim, akikről korábban már írtam, s akiknek a házán egy ideje kinn a piros nyomtatvány, atipikusan viselik a betegséget. Az életerős férfiember, az unokatestvérem férje, jobban megszenvedi, mint a hetven fölötti keresztanyám. Utóbbi is gyönge és lázas, de kevésbé szenved. Pedig alapbetegségei is vannak.

Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről.

2020. április 21., kedd

A hagyomány szerint ezen a napon alapították Rómát Krisztus előtt 753-ban, 2773 éve. És ezen a napon született II. Erzsébet királynő, aki hatvannyolc éve uralkodik, sőt megkezdte a hatvankilencediket. Hatvannyolc éve! II. Pepi egyiptomi fáraó a hagyomány szerint egy évszázadon keresztül ült Egyiptom trónján (a történészek szerint viszont csak kilencvennégy évig, és ez is vitatott) − erre Erzsébet királynőnek már nem sok esélye van, mert ahhoz 126 évig kellene élnie, mindenesetre Ferenc Józsefet már megelőzte. Az emblematikus Viktóriát is, aki szűk hatvannégy évig állt a Brit Birodalom élén. És ha már emblematikusnak aposztrofáltam Viktóriát, hát Erzsébetnek is jár ez a jelző. Nemigen változott annyit egy ország (és a világ) egy uralkodó regnálása alatt, mint az ő esetében. Hatvankilenc év (teszem azt) a tizenhatodik században is hosszú idő lett volna, de az ezredforduló idején − egyenesen beláthatatlan.

Egyébként a királynő is bőven veszélyeztetett korban van. Gondolom, karanténban is. Nagy-Britanniában közel húszezer áldozata van a Covid-19-nek ezidáig. Ez a lakosság nagyjából 0,03%-a. (Összehasonlításul: Magyarországon 213 halált okozott eddig a vírus, ez kb. 0,000213%; vagyis ha nálunk is − az össznépességre vetítve − a brit halálozási aránnyal szedné áldozatait a járvány, akkor mintegy 3000, azaz hármezer halottunk lenne.) Isten óvja a királynőt!

2020. április 22., szerda

Egészen véletlenül futottam bele az információba: ma van pontosan 150 éve annak, hogy megszületett Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin. Legott meg is néztem az 1970 április 22-i Délmagyarországot.

1970-ben április 22. szintén szerdára esett. A Délmagyar piros fejléccel jelent meg, címlapon idézi Brezsnyev moszkvai beszédét, Kádár János elvtárs felszólalását pedig teljes terjedelemben közli. „Lenin minden elvont elméletnél előbbre helyezte a valóságot – idézi a lap Kádárt −, a forradalmi tettet sohasem a megszokott szavak tiszteletben tartására, hanem mindig a gyakorlati helyzet követelményeire ügyelt. Műve él, hatékony, gondolkodásra ösztönöz ma ugyanúgy, mint keletkezése idején, mert a lenini elmélet nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala.” Az első mondat totálisan értelmetlen. Vélhetően kimaradt egy vessző. Kádár nyilván arra gondolt, hogy „Lenin minden elvont elméletnél előbbre helyezte a valóságot, a forradalmi tettet, [és] sohasem a megszokott szavak tiszteletben tartására, hanem mindig a gyakorlati helyzet követelményeire ügyelt” – és így legalább nyelvtani szempontból értelmezhető. Voltaképpen tartalmát tekintve is. Lenin gyakorlati ember volt. Skrupulusok nélkül. Hogy dogmák nélküli is – nos, ez már azért erős állításnak tűnik…

1970-ben biztosan nagy csinadrattával ünnepelték a 100. évfordulót. A Birodalom még erősnek és megtörhetetlennek tűnt. Pedig már elkezdődött a „brezsnyevi pangás”. Jól emlékszem 1982 végére, amikor kilenc és fél évesen néztem a tévében (Orion) Brezsnyev temetését. Senki nem gondolta, hogy azon az ágyútalpon a Birodalmat temetik. Mert az utána következő hét év már csak az agónia legvégső stádiuma. Pozsgay Imre mesélte egyszer, sokkal-sokkal később, hogy amikor a nyolcvanas évek második felében a Szovjetunióban járt, nem értette, miként képesek fönntartani az ország békéjét, miért nem tör ki éhséglázadás? Semmi sem volt, szinte semmi a polcokon. Aztán, amikor este bekapcsolta a tévét, megértett mindent. A Szovjetunió minden este megnyert egy világháborút. A birodalmi öntudat mozgatta a gigantikus hullát. Ezt az öntudatot vette el a népétől a Nyugat kedvence, Jelcin bohóc, és ezt adta vissza Putyin, ez az ő sikerének a titka. S talán esélye sem lett volna erre a sikerre, ha Jelcinnel nem zülleszttetik olyan mélyre Oroszországot, aminél már nem lehetett lejjebb. Csakhogy ezt tették. Olyan mélyre jutott erkölcsileg és minden más tekintetben is az a romos Birodalom, identitását olyan csúnyán megtépázták, hogy Putyinnak „könnyű” dolga volt. Csak emlékeztetnie kellett a megalázott, hangyányi sikerre, halvány reményre éhes népet arra, mire is képes, mire is volt képes egykor. És, gondolom, újfent minden este megnyertek egy világháborút…

Most kicsit megint olyan, mintha világháború lenne. A retorika szintjén mindenképpen. Egyébként… A fene tudja. Meglehet, egyébként is.

2020. április 23., csütörtök

Mostanra fordult a kocka a rokonaim tekintetében. Bár már mind a ketten jól vannak, a teszt a keresztanyámban még mindig kimutatja a fertőzést. Ha a következő tesztelésen is így lesz, annak ellenére, hogy sokkal jobban van, kórházba szállítják. Mert lesz még tesztelés. Az egy háztartásban élőket mind letesztelik, többször is. Legutóbb az unokatestvérem három gyermeke közül az egyik szintén pozitív eredményt produkált. Tüneteket viszont csak igen enyhéket. Ahogy az várható egy gyerek esetében. Ezúttal legalább nem borult a papírforma.

2020. április 24., péntek

Marci barátom küldött át egy angol nyelvű cikket, amelyből kiderül, hogy az oxfordi egyetem Női Tanulmányok Tanszékének professzora azon kesereg, hogy amennyiben az intézmény tudósai sikeres Covid-19 vakcinát fejlesztenek ki, abban az esetben a fehér megmentő hősi legendája megállíthatatlan lesz, ezáltal a fehér megmentő sztereotípiája tovább erősödik.

Na, ja.

2020. április 25, szombat

Ma van hat éve, hogy eltemettük Lacit. Gyerekkori barátomat. Azon a napon ugyanezen a felületen, a Dróton írtam róla, Közünk címmel.  Sokszor eszembe jut, hogy megbeszélhetnénk (például) ezt az egészet, amiben élünk lassan másfél hónapja, ehelyett azonban csak annyi telik, hogy idemásolom, amit hat éve írtam:

Van egy kép a számítógépemen (és valahol valóságosan is), van egy kép, négy alak rajta, három „klasszikus” fémkuka mögött, a Tömörkény Gimnázium udvarán, öltönyben. 1991 májusa, fekete-fehér világ.

Ballagás után álltunk be ahhoz a képhez, az érettségi előtt pár nappal. Négyen. Együtt nőttünk föl, a négyből hárman már az elemiben egy osztályba jártunk, s a közoktatáson kívül is többnyire egyfelé tartottunk. Az egyetemek, főiskolák mintha távolabbra löktek volna egymástól, ahogy az már lenni szokott – ám ez csak a látszat, semmi több. Mindig tudtam, hogy ha baj lesz, arra a három emberre számíthatok. Ők is rám. Akkor is, ha alkalmasint hónapokig nem beszéltünk egymással. Van ilyen. Ami igazi, azt nem kell nap nap után kényszeresen megerősíteni.

Aztán egy sötét éjjelen a négy figura egyike halványodni kezdett a képen, akár valami gyönge hollywoodi fantasyban, filléres balkáni ponyvában. Fokozatosan mosódott el, gyöngültek a körvonalai, az emberi alak komótosan oldódott bele a háttér rácsos ablakába, téglafalába. Miközben feszülten figyeltem az évszázadlassú fölszívódást, biztosan tudtam, hogy álmodom. Közhelyeset, rémeset. S miközben álmodtam, és tisztában voltam azzal, hogy éppen álmodom, tudtam azt is, valami köze kell legyen a valósághoz ennek az egésznek, mert bár ezen a képen örökre négyen maradunk, ma (vagy holnap) mégsem lehetne ismét összeállni, képtelenség volna elkészíteni ennek a fotónak a „huszonhárom év múlva, ugyanott” címkéjű változatát. Hiába áll az épület, hiába találnánk pontosan olyan kukákat, mint ezek, ha háromnál többen csak csalás által lehetnénk a huszonhárom évvel később elkattintott fényképen, nincs értelme.

Az eredetin viszont itt vagyunk. Mosolyogva, fiatalon. Így mosolyogni már régen nem bírunk, változott azóta eleget az arc- és agyberendezés, ilyesmi. A fiatalság meg… Relatív, ahogy mondani szokás. Minimum viszonylagos. Viszonylag nem vagyunk öregek. Már mi hárman, akik még összeállhatnánk egy remake-re. Laci, a negyedikünk azonban egyike a világ legöregebb embereinek. Ma temetjük.

Megrendelni a koszorút a barátod sírjára, koszorút rendelni annak az embernek a sírjára, akivel együtt nőttél föl: bungee jumping a semmibe, kipróbálatlan kötéllel. Semmitmondó szavakat íratni szalagokra, miközben több ezer oldalra rúgna mindaz, amit ráírathatnánk…

Nem tudom, mikor volt. Évekkel a kukás kép, s bizonyosan még ezerkilencszázkilencven előtt, azt hiszem. Lehetett úgy huszonöt-huszonhat éve. S már akkor is hat-hét esztendőnyi közös múlttal a hátunk mögött. Szóval, nem tudom, mikor volt, olyan sok a mindenféle, ami eszembe juthat. Jut is. Például ez. Ez a vonat (olyan piros, koszos, vizeletszagú, fölhasogatott műbőr ülésekkel, járhatna éppen most is – nyilván jár is), a távolodó város, a közeledő falu, hígítatlan citromlevet iszunk, meleg van, mert nyár. (Miért pont ez merül föl belőlem? Ki rendezi a gondolatokat a fejemben, és miféle megfontolásokkal?) Vagy a kollégium lépcsői, ahol semmi keresnivalónk, és már fogalmam sincs, mégis mit akartunk ott, csak arra emlékszem, Laci azt mondta, ezt majd megírom az öregkori emlékirataimban. Jót röhögünk majd rajta. Jót s jól.

Nem tudom, pontosan mikor voltak ezek, s még ezernyi más akad, amit hozzávetőlegesen is csak hozzávetőlegesen tudnék dátumhoz kötni. Mindegy. Nem érdekes a kronológia. Se szeri se száma az eseményeknek, amelyek megesnek velünk ezen a földön, talán ezért gondolják azt a legtöbben, ez az élet. Tömérdek történetben szerepelünk, s töredékére tudunk csak emlékezni, az agyunk, a tüdőnk, a májunk, a vesénk, a mirigyeink szelektálnak. Mert ami igazán lényeges, az nem ez, nem az esemény maga, nem a sztorik rekonstruálható pontossága, dokumentálhatósága. Ennél sokkal több, nagyon más. És köze van ehhez a nem múló keserűséghez: a veszteség ízéhez a szánkban, a tagjainkba telepedett súlyokhoz, a téglafalhoz a hátunk mögött, a kukákhoz előttünk, a csillagos éghez fölöttünk. Köze van ahhoz, hogy nekünk, négyünknek közünk van egymáshoz, amíg élünk. S közünk marad, miután meghalunk.

2020. április 26, vasárnap

Fene tudja, Laci, néha az az érzésem, igazából ez az egész nem más, mint bungee jumping a semmibe, kipróbálatlan kötéllel.