Csokorból való világok - Pinczés József képeiről

Csokorból való világok - Pinczés József képeiről

2020. 08. 25., k - 08:20
0 hozzászólás
Azt mondják, hogy aki a világokat szereti, rossz festő nem lehet.
Pinczés József festménye
Formanek Csaba megnyitója

VillART2020

Pinczés József: Csokorból való világok

Pinczés József különleges képi világa ezúttal egy művészeti fesztivál keretei között mutatja meg egyedülálló hangulatteremtő képességét, mellyel egyúttal hét színházi előadás díszleteként teremt különös atmoszférát Augusztus 24-30 között. A csokorból való világok cím akár a fesztivál jeligéje is lehetne, melyben a művészet különböző virágai láthatóak.

Helyszín: Lívia-villa, Költő u. 1/a. Devecser Gábor park, Városkút, Budapest, 1121

Megtekinthető: 2020. augusztus 23-tól szeptember 4-ig.

ESEMÉNY a FACEBOOKon.

Én persze nem tudom megmondani, hogy mitől lesz valaki jó festő, miután sem képzőművész nem vagyok, sem pedig művészettörténész. Bár, ha ilyesmi lennék, szerintem akkor se tudnám. Színházi alkotóként gyakorta magam tervezem az előadásaink látványát, és olyankor egyik legfontosabb eszközöm a fény. A fényt pedig úgy szeretem, hogy ha néha kevés van belőle, néha szinte alig látni valamit, és a legjobban azt szeretem, amikor azt sem tudjuk, látunk-e még valamit, vagy már csak a szemünk káprázik. Aztán a sötétségből lassan újra kiviláglik valami – mi lehet az? Egy színész, egy tárgy, egy ingó teáskanna? Van az a pillanat ebben az emelkedő fényerőben – valójában egy időszakasz (pillanatcsokor?) -, amikor már biztosan tudjuk, hogy látunk valamit, dereng valamilyen alak, figura, tárgy, valamiféle térélmény, megnyílik lassan egy világ, de akárcsak az álmainkban: még kicsusszan tapogatózó fogalmaink közül, már érzékelünk, de még nem értünk, még nem halom hasított fa a világ, mert még nincsenek szavaink, csak fény van, előbújás, létrejövés. Valami világlik. Most éppen annyira belső látás ez, mint külső. Képzeletünk falán látunk. A fény, az értelem erősödik, a világ látványként tárul elénk, s mégis, amit látunk, azon egyúttal keresztül is látunk, és egyszerre valahogyan a látvány, a látott dolog, a látomás eltűnik, visszahúzódik, rejtőzködik, mert valami más is szeretne előjönni, valami más is szeretne látszódni.

Kép

Néger álom, 2009, olaj, vászon, 30x40cm

Pinczés József képeit nézve ezt az általam különösen szeretett színházi élményt élem meg. Például ha a távoli kék zsiráfokra nézek, felismerem, hogy zsiráfok, de felismerő, fogalomalkotó tekintetem szigorúsága elől e rám kukkantó, előrebbenő kíváncsi lények egyszerre riadtan (vagy melankolikusan?) visszamenekülnek, visszamerülnek, visszaivódnak abba a hátulsó világba, amit nevezhetünk festővászonnak, de nevezhetünk akár tudattalannak is. Zsiráfok nyomát, vágyképét látjuk a Néger álomban. Milyen különös, hogy a világ szinte alig létezik. S mégis, színesebb minden nagyon szilárdan létezőnél.

Kép

Napkitörés, 2020, olaj, vászon, 30x40 cm

Rétegek játéka minden képen. Hol ködös, hol vízfátylas rétegek, mint kozmikus színházi fény- és vászonfüggönyök, melyeken keresztülpillantva (-gondolva, -álmodva), újabb színterekbe léphetünk. Minden szín: tér, és minden tér: szín, és minden szín, minden jelenet, és minden alak és szereplő mintha csak egy újabb fátyol lenne, különféle anyagokból szőtt világvásznak ezek, vászon a vásznon, függöny mögött függöny, minden mozdulatlan, csak a tekintetünk zuhan bele e festék, olaj, grafit, víz, kő alkotta bohém káoszba, omladozó romok rendjébe. A lepergő, lecsurgó festék, a sokszor átütő festővászon megzavarja érzékeinket, s bár az előbb meg azt hittük, éppen belépünk egy (csokorból való) világba, most hirtelen úgy érezzük, inkább e világ nyílik ránk, s árad be a mi létezésünkbe.

Kép

A jegesmedve terelése, 2020, olaj, vászon, 20x20cm

Formák nyüzsögnek elő, melyeket jól ismerünk, vagy azt hisszük, hogy ismerjük, alakok kontúrral, vastag körvonalakba zárva, máskor elmosódva, sőt, egyszerre is: bezárva és elmosódva, néha pedig csak sejtésszerűen (netán szégyenlősen?). De talán csak egy nagy festői huncutság áldozatai vagyunk! Képzeletünk úgy kap az alakok után, mint tóban úszkáló hal után a kezünk, a vizet markolásszuk. Megmossuk a kezünket a halban. Látunk is, meg nem is látunk. Például jegesmedvét, angyalt, szurdokot, zsiráfot. Állítólag csónakházat is látunk kellene, fúrófejet pedig nem kéne látnunk. Látva: nem látunk. Nem-látva: látunk. Nagy tréfamester ez a művészet...

Kép

Rabszolgák ünnepe Sorolla szigetén, 2015-17, olaj, vászon, 50x70cm

Manapság a moziban, a televízióban, és persze az interneten tűéles képek sokasága özönlik ránk. Tudjuk, mit látunk, és amit látunk, az majd kiszúrja a szemünket, mondhatjuk: a vak is látja, szánkba van rágva a látvány. A látványt magát látjuk, a látványosságot látjuk, mohón szívjuk szemeinkbe, és mint moziban a popcornt, úgy tömjük magunkba őket. Látjuk a sodródó világ képeit, és azt hisszük, hogy e sodródó képek leírják a világot, amiben élünk, azt hisszük, eszünk valamit, pedig csak rágcsálunk, azt hisszük, e pergő képek a világ nagy történései. Így aztán minden a világ ábrázolásáról kell szóljon, s lassan, ha nem vigyázunk, mi is a világ nagy ábrázatába épülünk, azzá leszünk, amit megeszünk, ábrává válunk, ábrázattá válunk, ábrázatunk nem lesz más, csak az ábrázolás maga, egy halmazábra, a tények és a dolgok, a hírek és a cukiságok, az adathalmazok és a megosztottságok tömegéből ki már nem világlunk.

De hogy is mondja a költő?

Rilke: Archaikus Apolló-torzó               

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot, s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző közepig nem intene.

Különben csak torzúlt és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,
s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Azt mondja hát a költő, pontosabban a mű, hogy „Változtasd meg élted!”

Pinczés József, a festő művei is ezt mondják nekem. Mielőtt elnyel a világ látványtára, mielőtt magad is popcornná válsz, válassz más utat, indulj el valamely belső tájakon, éld meg a saját képeidet, szállj ki a sodródó vizuálorgiából, ne legyél képfaló, ne legyél képmutató. Menj és szedjél magadnak egy csokor világot.

Mintha az olyan könnyű volna! Először is ki kell utaznod a városból, találnod kell egy megfelelő rétet, megküzdeni a bogarakkal, a szúnyogokkal, csalánnal, tócsával, az időjárás szeszélyeivel. Világot szedni, barátaim, nem komfortos tevékenység. Végképp nincs abban semmi szentimentalizmus. Ha mégis van, az csak a világ miatt lehet, hisz olykor egy-egy szentimentális világ is jól jöhet abba a csokorba. A világok máskor szúrnak. Egyesek hivalkodnak, mások csendesen megbújnak a gyomok között. Az ott kiabál: engem tépj le, engem fess meg, engem tegyél a csokrodba! A világok szépek, vagy csúfak, a világok mégis harcolnak, máskor megbékélnek. A világnak megtiltani nem lehet...

A világszedésben az első, hosszú út a festőé. Ő a felfedező, a kalandor, az előőrs, ő amolyan Kolumbusz, vagy ha tetszik Bolyai János, aki a semmiből új világot teremt. Vagyis… keres. És ha keres, akkor talál is, mint Van Gogh a maga sárgáját.

De mit kezdjünk mi, nézelődők ezekkel a kiállított világokkal? Csak élvezzük színeiket, illataikat? Merüljünk el bennünk, mint az első, nagy utazó követői? Próbáljuk megfejteni őket, mintha keresztrejtvények lennének? Ki tudja? Majd a világbejárás közben kiderül.

Látomásos, játékos, filozofikus festészet ez. Színházi festészet. Jól illik a következő napok színházi programsorozatának hátteréül is. Hiszen mindannyian ilyen világokból lépünk ki nap mint nap, amikor álmainkból a tudat felszínére érkezünk, s megkezdjük újabb körünket az úgynevezett valóságban. Akár az álmaink, hiszen ilyen szövetből vagyunk Shakespeare szerint, ez a festészet is grandiózus, teátrális, mégis egyszerű, már-már visszahúzódó. Teremtő és befogadó képzeletre van szüksége, így aztán szürreális és melankolikus, ott van benne a végtelen utáni vágy, s mégis, a végesség belátása – és ebben mégiscsak van valami végtelenül intim. Valami furcsa erotika gőzölög a levegőben, érzitek?, ahogyan öltözteti és vetkőzteti magát a kép a tekintetünk előtt. Olykor harsány, olykor csendes, érdemes fülelni, mert a világoknak bizony hangja is van! Öntörvényű, hiszen minden világ a maga törvényei szerint burkolózik a saját titkaiba. Őrült, de legalábbis bolondos, de leginkább bohém, mert saját komolysága súlyát józan ésszel nem viselné el. Szegényes és pompás egyszerre, ahogyan érett és gyerekes is, bájos infantilizmusban oldja fel megfejthetetlen, s olykor megnevezhetetlen szimbólumait.

Szóval azt mondják, hogy aki a világokat szereti…

Legyen hát világosság!

További Pinczés József képekért kattints a DRÓT-galériánkra és menj, nézd meg a kiállítást a Lívia-villában.