A demokratikus gazdaság születéséről

A demokratikus gazdaság születéséről

2021. 12. 05., v - 06:46
0 hozzászólás
Speciális nézőpontból értékelem a könyvet, cégtulajdonosként: szeretném, hogy a tevékenységünk ne rombolja a környezetet, ne lehetetlenítse el a jövőt, ugyanakkor növekvő bevételre van szükségünk, vajon hogyan egyeztethető össze ez a két szempont? Cégtulajdonosként és magánemberként is zavar az emberek közötti túlzott, és főleg érdemtelen vagyoni különbség, vajon van a jelenleginél jobb elosztási módszer? Marjorie Kelly és Ted Howard „A demokratikus gazdaság születése” című könyvéről a DRÓTon két írást is közlünk. Ezt Békés Zoltán, a Mr Sale alapítója és az xForest társszerkesztője írta, míg a másikat Horváth Gábor (zöld) jegybankár.
Borító
Békés Zoltán a MrSale alapítója és az xForest társszerkesztőjének írása

A könyv éppen e két kérdésre ígér választ adni, azaz megmutatná, hogyan lehet a bolygó- és az emberek kizsákmányolása nélkül megszervezni a gazdasági életet.

Lássuk, mi sikerült ebből.

Örök élet, ingyen sör és demokratikus gazdaság

Image

„A demokratikus gazdaság kialakulásához ugyanis a lassan egészen globálissá váló fogyasztói kultúrának, vagyis az emberiség nagy részének ugyanúgy változnia kellene, amivel a kötet meglehetősen nagyvonalúan bánik.” - Horváth Gábor (zöld) jegybankár írása.

Gyakran előforduló, alapfogalmak a természeti és emberi kizsákmányolás. A természeti kizsákmányolást korrektül definiálják mint annak a határnak az átlépése, ahol már a gazdasági tevékenység a Föld fenntarthatóságát veszélyezteti, viszont az emberi kizsákmányolás homályos marad, nem kapunk rá megnyugtató definíciót.
Egyrészt van némi marxi beütése, ahol a dolgozót megfosztják az általa termelt, elvileg neki járó jussától, másrészt meg mintha a kizsákmányolásnak a lényege az lenne, hogy a munkaadó a lehető legalacsonyabbra akarná lenyomni a bérköltséget, mert nem tehet mást a tőke logikájából fakadóan, hiszen ezzel éri el a legtöbb profitot. Szerintem az emberi kizsákmányolás mindkét megközelítése vitatható, egyrészt a marxi kizsákmányolás megkérdőjeleződik például egy olyan esetben, amikor a tőkés, a vállalkozó a bevételéből éppen ki tudja termelni a bérköltséget, ő maga meg nem kap semmit, másrészt a piaci logikából kiindulva egy cégnek sokszor az az érdeke, hogy a lehető legtöbbet fizessen a dolgozóknak (tehát, pont az ellenkezője, annak amit a könyv feltételez), magához vonzva a legokosabb, legkreatívabb munkavállalókat, hiszen ma már elsősorban a tudás, az innováció az, ami profitot termel. Így tehát, homályos marad, mit értenek a szerzők az emberek kizsákmányolásán.

Nagyon kíváncsi és nyitott vagyok minden a kapitalizmustól eltérő gazdasági rendszerre, mert az biztos, hogy még egy ideális kapitalizmus sem igazságos. A könyvben többször előfordul, hogy a kapitalizmust úgy ahogy van rossznak tételezi (például a negyvenedik oldalon: „Legtöbbünk sokkal könnyebben el tudja képzelni a világvégét, mint a kapitalizmus bukását”) azaz a demokratikus gazdaságot a kapitalizmus alternatívájaként értelmezi, ugyanakkor az összes említett pozitív példa a kapitalizmuson belül valósult meg, egy csöppet sem megkérdőjelezve annak alapelveit.

Véleményem szerint

fontos a kapitalizmusról megemlíteni, mi is az előnye, és erről a könyv elfeledkezik: ez az a gazdasági rendszer, ami a sok-sok piaci szereplőt rákényszeríti arra, hogy olyan terméket, szolgáltatást állítson elő ott és akkor, amikor arra szükség van.

Aki erre nem képes, tönkremegy, kiesik a rendszerből (mellesleg az ilyen cégek „kizsákmányoló” tulajdonosai elvesztik az összes berakott pénzüket, akár a teljes vagyonukat vagy akár annál sokkal többet is, miközben a fennállása alatt a „kizsákmányoltak” minden hónapban megkapták a fizetésüket), így biztosítva, hogy legyen megfelelő ellátás. Hívhatjuk ezt úgy is, hogy az erőforrások optimális allokációja. Fontos lenne tudni, hogy egy más gazdasági rendszerben milyen mechanizmus fogja biztosítani ezt a fajta allokációt. Ehhez a témához érdemes elolvasni Lányi András, A kapitalizmus a hibás? című cikkét.

Az Evergreen munkavállalói tulajdonon alapuló szövetkezet is a kapitalizmuson belül létezik, a piacról él, ugyan magasabb fizetéseket adnak, ami annak köszönhető, hogy non-profit szervezetként alapvetően adómentes (ami első ránézésre fenntarthatatlannak tűnik, ha ez a vállalati forma lenne a mainstream, mert akkor nem lenne elég adóbevétele az államnak) valamint a városvezetés egyéb módokon is ösztönzi a helyi kórházat, hogy az Evergreen szövetkezeti mosodában mosassanak. A munkavállalói tulajdonlás mikéntje nincs részletesen kifejtve, amit sajnálok, de úgy tűnik, hogy inkább egy hangulati elem (ami persze, nem lebecsülendő), mivel a munkavállalók nem rendelkezhetnek szabadon a tulajdonukkal, és nincs közvetlen a tulajdonrész nagyságához igazított beleszólásuk a dolgozóknak a cég ügyeibe. Az 5 fős igazgatóságból két tagot választhatnak, ami azt jelenti, hogy az operatív vezetőség végül úgy dönt, ahogy akar, függetlenül attól, mit szeretnének a dolgozók. Bár erről nincs szó, azt sejtem, hogy ez nem is igazán érdekli a munkavállaókat, amíg jó a hangulat, tulajdonosnak érezhetik magukat, és az átlagosnál jobb fizetést kapnak. Több olyan céget is említ a könyv, ahol a dolgozók tulajdont kapnak és egy pici beleszólást vagy legalább véleményezési lehetőséget az üzletmenetbe, de ezt nem látom forradalminak, nem látom, hol van itt a demokratikus gazdaság. Ezek a cégek ugyanúgy a kapitalizmus keretein belül működnek, minél több bevételre törekszenek, és igen, felismerték, hogy a dolgozók jólléte egyrészt önérték, másrészt a sikeres működés feltétele, ezért sokat tesznek ezen a téren. Egy szakszervezet is el tudja érni ugyanezt vagy akár többet is.

A CHCA otthonápolási szövetkezet kapcsán elhangzik egy lényeges dolog, ami nekem úgy hangzik, hogy a dolgozói, szövetkezeti tulajdonlás lényegét tekintve nem különbözik a hagyományos munkavállalói szereptől, viszont ad egyfajta érzelmi plusz töltetet a tulajdonosi tudat, azzal együtt, hogy a tulajdon nem igazi tulajdon, mivel a szövetkezeti tagnak nincs semmilyen klasszikus tulajdonosi joga, nem adhatja el, nem rendelkezhet vele, nem szólhat bele a szövetkezet alapvető működésébe: „a dolgozók nem szavaznak minden döntésről, … szükség van kompetens vezetőkre, akiket képességeik alapján választanak ki, felhatalmaznak arra, hogy ellássák munkájukat. A CHCA zsenialitása láthatóan inkább a demokratikus szándékban, mint magában a munkavállalói szavazati jogban rejlik” (130. o)

Itt említendő a könyvben is gyakran előbukkanó szabályozás: az USÁ-ban létezik egy „B corporation” nevű minősítés, amely profitérdekelt vállalkozások kaphatnak meg, amennyiben vállalják, hogy a profit mellet társadalmilag hasznos célokat is kitűznek és megvalósítanak. Cserébe komoly adókedvezményt élveznek. Ez tetszik nekem, ugyanakkor inkább arra egy jó példa, hogy hogyan lehet a kapitalizmuson belül állami szabályozói eszközökkel elérni, hogy a cégek jobban figyelembe vegyék, mi a jó a környezetnek és a társadalomnak.

Szó esik az államosításról mint pozitív tulajdonlási formáról (48. oldal). Angol közvéleménykutatás szerint a többség támogatna államosítást (itt megvásárlást értenek alatta, nem elkobzást) sok területen, pl. közműveknél, bankoknál. Itt sem találtam konkrétumokat arra vonatkozóan, milyen a magántulajdonhoz képest más mechanizmusok biztosítanák, hogy az állami cégek jobban törődnének a természettel és dolgozóikkal, miközben nyereségesen vagy legalább nem veszteségesen működnek. Ugyanakkor nagyon jól ismerjük azt a mechanizmust, amit az okoz, hogy az állami tulajdonos képviselője, a politikus alapvetően nem abban érdekelt, hogy hatékonyan működjön a vállalat, hanem abban, hogy őt megválasszák, rosszabb esetben abban, hogy saját zsebre dolgozzon.

A könyv lefekteti a demokratikus gazdaság alapelveit:

Marjorie Kelly - Ted Howard: A demokratikus gazdaság születése

Olyan világban élünk, ahol kéttucatnyi milliárdosnak akkora a vagyona, mint az emberiség felének. Gazdaságunkat a felső 1 százalék tervezi - saját érdekeihez igazítva. Olyan világban élünk, ahol az extraktív gazdaság lehetővé teszi a pénzügyi elit számára, hogy a lehető...

Image
  • a közösség alapelve: a közjó az egyéni jó előtt
  • a befogadás alapelve: lehetőséget teremteni a kirekesztetteknek
  • a lokalitás alapelve: a helyben maradó közösségi vagyon gyarapítása
  • az önbecsülést adó munka alapelve: a munka előtérbe helyezése a tőkével szemben
  • a demokratikus tulajdonlás alapelve: a vállalatok megfelelő léptékűek, a döntéseket erkölcsi érzékkel felruházott és aszerint cselekvő egyének hozzák
  • a fenntarthatóság alapelve: megvédeni az élet alapját jelentő ökoszisztémát
  • az etikus pénzügyi rendszer alapelve: az emberek és a hely szükségletei szerint befektetni és kölcsönt adni

Messzemenően egyetértve ezen alapelvek fontosságával, egyik kifejtésénél sem láttam, hogy az óhajon kívül, mi az a módszer, mechanizmus, amin keresztül ezek egy demokratikusnak nevezett gazdaságban jobban működhetnének, mint a jelenlegi nem demokratikusnak nevezett gazdaságban.

Például az önbecsülést adó munka alapelvénél azt írják: „az élhető bérért végzett, önbecsülést adó munka legfontosabb, meg kell adni a dolgozók méltóságát és a munka tisztességét” (53. o). Mitől valósulna ez meg illetve a hagyományos gazdaságban miért nem lehetséges ez szerintük? Valószínűsítem, hogy sok millió hagyományos munkavállaló gondolja, érzi úgy, hogy méltósággal végzi tisztességes munkáját, és a béréből nagyon jól meg tud élni.

Vagy például a demokratikus tulajdon alapelvénél egyáltalán nincs kifejtve, hogy egy „demokratikus” tulajdonos mitől lenne erkölcsi érzékkel felruházva, és miért ne lehetne egy hagyományos tulajdonos erkölcsi érzékkel felruházva.  

A fenntarthatóság alapelvénél a szerzők bemutatnak egy érdekes elképzelést az USA-beli olaj- és gáztársaságok termelésének fokozatos visszafogására, egészen a kitermelés megszüntetéséig. Az ötlet lényege, hogy az állam vásárolja fel ezen vállalatok 51%-át, így irányítást szerez, majd fokozatosan megszünteti a kitermelést. Ez 700 millárd dollárba kerülne a tőzsdei árfolyamok alapján, ami nem több, mint amennyit az állam a 2008-as pénzügyi vállságban a szektor megmentésére költött. Ha akkor lehetett pénzt nyomtatni – mondják -, akkor egy ilyen nemes cél érdekében miért ne lehetne, hisz a könyv megírásáig ezek nem okoztak inflációt. Azóta ez már nem igaz, megérkezett az infláció. Nekem amúgy sem tűnik túl okos ötletnek. Egyrész állami szabályozással, és esetleg kompenzációval, ahol szükséges, ugyanezt sokkal olcsóbban el lehetne érni, másrészről, mi akadályozná meg a világ többi részét, hogy annyival több gázt és olajat termeljenek, mint amennyi az USÁ-ban kiesett?

A fenti kritikáim ellenére és azzal együtt, hogy a bevezetőben megfogalmazott kérdésekre nem kaptam választ, mégis olvasásra ajánlom a művet a téma iránt érdeklődőknek, hiszen sok ötletet vet fel, amin érdemes elgondolkodni, a megfogalmazott alapprobléma valós, a célokkal egyet lehet érteni. A felvetések értelmezhetők úgy is mint felhívás arra, hogy gondoljuk tovább, hogy az adott probléma milyen nemzetközi, állami, helyi szabályozással, civil összefogással, gazdaságpolitikai eszközökkel (adók, kedvezmények, kvóták, stb.) és egyéb társadalmi transzferekkel (esélykiegyenlítés pl. az oktatásban, pozitív diszkrimináció stb.) oldható meg. Hiányoltam a könyvből a feltétel nélküli alapjövedelmet, mely szerintem egy lehetséges megoldás sok a könyvben felvetett problémára, pl. az önbecsülést adó munkára.

A Föld megóvásának van egy egyszerű módja, erről is lehetett volna szó: jogszabályi előírásként be lehet építeni mindennek az árába a környezetkárosítás, illetve annak helyreállítási költségeit.

Ebben az esetben automatikusan megvalósulna az, hogy nem használjuk túl a Földet. Ehhez olyan társadalomra van szükség, ahol a többség azt követeli, hogy a pl. benzin 1000 forint legyen, hiszen tisztában van vele, hogy ha olcsóbb, az ideig-óráig jó, de a vesztünkbe rohanunk. Azért nem a politikusoktól vagy az államtól várom ezt, mert addig soha nem fogják ezt meglépni, amíg erre nincs többségi igény.