Denevércomb, tobzoskaoldalas

Denevércomb, tobzoskaoldalas

2020. 04. 19., v - 14:34
1 hozzászólás

Nagyjából a kilencvenes évek sokkját követően, miután szembesültem azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltás vagy rendszerváltozás alig jelentett többet, mint hogy az orwelli disztópiából átléptünk a huxley-i disztópiába, számomra bizonyosnak tűnik, hogy az, amit nyugati civilizációnak nevezünk, régen túljutott a zenitjén. „Fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme”, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Amíg egy belső vagy külső katasztrófa lehetetlenné nem teszi ezt a ragaszkodást. A magam részéről nem hiszem, hogy a Covid-19 ez a katasztrófa. De nincs már messze az sem. Hogy aztán a − fukuyamai terminológiával élve − nagy szétbomlást követi-e nagy egyesülés, azt nagy valószínűséggel egyikünk se fogja meglátni a saját szemével.

Szegedi napló világjárvány idején 9.

Szegedi napló

Szegedi napló világjárvány idején 9.

2020. április 11-13., szombat, vasárnap, hétfő

Ez a mostani húsvét kizárólag arról szól, hogy a kutyát figyeljük. Szombat estére megint romlik a helyzet, de vasárnap segítség érkezik egy jóbarát tanácsa és közbenjárása révén. Hétfőre, hála egy általunk immár csodaszernek minősített pasztának és a vasárnap is elérhető állatorvosnak, végre jelentős a javulás. Aztán csak az üres fej, üres tekintet, kihagyó szívverés. Elmúlik a húsvét. Az, amelyik nem a karantén miatt a legrosszabb az életünkben.

2020. április 14., kedd

100 évvel ezelőtt szerdára esett április 14. napja. Az aznapi Délmagyarország első oldalán az egy hasábnyi, A béke háborúja című vezércikket ezekkel a sorokkal zárja a szerző: „A háború után a békéből is ki akarják ábrándítani a világot. Nehéz dolog és nem volna jó, ha sikerülne. Se nekik, se nekünk nem lehet érdekünk, hogy egészen elpusztuljunk. A béke háborújának huzavonája után szeretnők már látni a háború nélkül való békét.” Nos, ezt azóta is szeretnők. Lám, valóban akad, ami nem változik. És akad, ami igen. Ugyanezen újság utolsó oldalán a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank 1918-1919. évi zárszámadása olvasható. Fél oldalon.

2020. április 15., szerda

A neves ókori orvos, Galénosz részletesen beszámol az úgynevezett antoniusi járványról, nyomon követi a betegség terjedését, ír a mortalitás arányáról és arról, hogy azok, akik fölépültek a bajból, immunissá váltak. Az egyik legelső tudományos igényű leírását adja egy pusztító ragálynak. Nevezetesen annak a betegségnek, amely Marcus Aurelius császár uralkodásának idején, mintegy másfél évtizeden keresztül tombolt az egész Római Birodalomban, s a népesség közel tíz százalékát ragadta el. Néha pestisként emlegetik, de a galénoszi leírásokból bizonyos, hogy nem az volt. A legvalószínűbb, hogy 165-166 telén tűnt föl, amikor a római légiók Szeleukeiát ostromolták (a mai Irak területén). A hadjárat végeztével a katonák szétszéledtek a birodalomban, és széthordták a fertőzést. A nyavalya egészen 180-ig pusztított, több millió áldozatot szedve. Egyes történészek szerint a birodalom igazi hanyatlása ezzel a járvánnyal vette kezdetét. Az emberveszteséget és az epidémia gazdasági hatásait soha többé nem heverte ki Róma.

A legenda szerint Lucius Verus tábornok (akit később Marcus Aurelius társcsászárrá emelt) fölnyittatott egy ősi, átokkal sújtott sírt, ily módon szabadult a seregre, majd a birodalomra a gyilkos kór.

A kutatók egy része ezzel szemben úgy véli, az antoniusi járványért egy Kínából eredő kórokozó a felelős.

2020. április 16., csütörtök

Az antoniusi járványtól csak nem tudok szabadulni. Az ókor végét, legalábbis a vég kezdetét is lehetséges hát egy ragályhoz kötni, amint a középkorét. Lányi András szerint „amikor a mostani járvány hullámai elülnek, és a világ dolgai megpróbálnak visszatérni a régi kerékvágásba, kiderül majd, hogy ez többé nem lehetséges. A globalizációval kiteljesedő korszak fordulóponthoz érkezett, az út ettől kezdve folyvást lefelé visz.” (Válasz, 2020. április 3.) „Ha a génjeinket vesszük górcső alá, akkor kétségtelennek tűnik, nem arra rendeltettünk, hogy úgy éljünk, ahogy ma tesszük: bőségben, különböző jogokkal, szabadsággal, valamint ezek előnyeivel felvértezve – írja Jonah Goldberg A nyugat öngyilkossága című könyvében – (…) természetes közegünkre nemcsak a szegény, hanem a törzsi jelző is ráillik.” Goldberg (is) úgy látja, hogy „él bennünk egy nagyon erős »egyesülési ösztön«, ami révén hűségen és kölcsönösségen alapuló szövetségeket köthetünk. De (…) ezek személyes, szemtől szembeni interakciók. Egy maréknyi ember – akikkel együtt kellett működni a túlélésért – határozta meg mindazt, ahogy a helyünket értelmezzük a világegyetemben, ahogy önmagunkat érzékeljük a másokkal való viszonyainkon keresztül.” Évtízezredeken, évszázezredeken keresztül élt így a Homo Sapiens, s ennek a beidegződésnek következtében, „ahogy azt a kiváló közgazdász és filozófus, Friedrich Hayek megfigyelte – mutat rá Goldberg −, az emberek továbbra is arra vannak programozva, hogy a világot személyes és törzsi fogalmak mentén értelmezzék.” Ehhez képest Goldberg (Robin Fox és Ernest Gellner nyomán) Csodának tekinti azt a (Felvilágosodással kezdődő) folyamatot, amelynek eredményeképpen az emberiség egy része (a nyugatiak) kitörtek a szegénységből, s már nem a napi két-három dollárnak megfelelő javakból kell tengődniük, mint elődeiknek. „A Csoda bősége nem a tudományos forradalom – fejtegeti Goldberg −, a magántulajdon elterjedése vagy a kereskedelmi kultúra kialakulása folytán állt elő. Mindezek fontos szerepet játszottak benne, de rengeteg kultúrában létezett a tudomány, a technológia, a kereskedelem és a magántulajdon már a Csoda felbukkanása előtt is, és mégsem voltunk képesek elérni a szökési sebességet a napi egy-három dolláros status quo tekintetében. Az eszmék mindent megváltoztattak. Ez az újszerű gondolkodás, amit locke-i forradalomnak nevezek, széles körű és mélyreható változást eredményezett az emberek gondolkodásmódjában. Azt állította, hogy az egyén szuverén; hogy a jogaink Istentől, nem pedig a kormányzattól eredeztethetők; hogy a munkánk gyümölcse minket illet; valamint hogy a törvény előtt vallástól vagy társadalmi osztálytól függetlenül mindenki egyenlő. Egy efféle forradalmi világszemlélet természetesen nem számított általánosan elfogadottnak, vagy egyetlen nap alatt gyakorlatba átültethetőnek, valami azonban megmozdult a fejekben.” „A Csoda – és a modernitás – titka abban rejlik, hogy képesek vagyunk ellenőrzésünk alatt tartani” a törzsi „hajlamot. Természetes, hogy előnyben részesítjük a családot és a barátokat – a törzs tagjait –, és ellenségként tekintünk az idegenekre, a veszélyes Másokra.” Ezt a szemléletet (hajlamot) a kapitalizmus írta fölül, egészen konkrétan a szabadpiac, amely Goldberg szerint „természetellenes jelenség, ugyanis ez nem csak arra ösztönöz bennünket, hogy megtűrjük az idegeneket, hanem arra is, hogy vásárlóként tekintsünk rájuk.” És máris előttünk áll a globális fogyasztói kapitalizmus. Amelyről Goldberg nem hiszi, hogy örök és tökéletes. Úgy véli, nincs jobb nála, de ez nem jelent tökéletességet. És abban sem kételkedik, hogy a végét járja (a Nyugat öngyilkosságot követ el), mert hálátlanok vagyunk a föntebb leírt Csodával szemben. Egyik oldalon a düh munkál, amit a Csoda fonákságai szítanak, a másikon az önhittség, hogy a piac és a rendszer befolyásolására képesek vagyunk. És most itt van a járvány is. Lényi András rámutat, hogy a járvány esetében „nem egyszeri balesetről van szó. Régóta hangoztatott előrejelzések váltak valóra. A most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-visszatérnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás egymás elől, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet. De hiába is képzelnének, mert a lázadás a technológia fegyelme, a növekedésre alapított gazdaság kényszerűségei ellen tragédiát okozna: törékeny és viszonylagos társadalmi békénk nyomban felborulna. A rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja. Ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.”

Nagyjából a kilencvenes évek sokkját követően, miután szembesültem azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltás vagy rendszerváltozás alig jelentett többet, mint hogy az orwelli disztópiából átléptünk a huxley-i disztópiába, számomra bizonyosnak tűnik, hogy az, amit nyugati civilizációnak nevezünk, régen túljutott a zenitjén. „Fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme”, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Amíg egy belső vagy külső katasztrófa lehetetlenné nem teszi ezt a ragaszkodást. A magam részéről nem hiszem, hogy a Covid-19 ez a katasztrófa. De nincs már messze az sem. Hogy aztán a − fukuyamai terminológiával élve − nagy szétbomlást követi-e nagy egyesülés, azt nagy valószínűséggel egyikünk se fogja meglátni a saját szemével.

2020. április 17., péntek

A reggeli kávét a BBC Earth csatorna révén Új-Zélandon kortyolgattuk. Mindig megállapítom magamban, hogy sehol máshol nem lett volna érdemes leforgatni a Gyűrűk ura filmváltozatát, mint ott. Régi rajongója vagyok Ausztráliának és Óceániának, s bár sosem jártam azon a vidéken, s vélhetően soha nem is fogok, bámulatos világnak gondolom, a nemlétező dolgok földjének. Számomra még a Seraphinianus-kódex is analóg Ausztráliával és Óceániával. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a kódexet Luigi Serafini alkotta 1976 és 1978 között, és képtelen világa még a Terra Australis Incognitánál is abszurdabb − mégis. A koala, a kacsacsőrű emlős, az új-zélandi kiwi vagy a rég kihalt moa-félék (hogy csak néhány elképesztő lényt említsek) véleményem szerint megkérdőjelezhetetlenül a részét képezhetnék a Seraphinianus-kódexnek. Ha pedig, mint azt többen gondolják, a mostani járvány után egyre erősödik majd a lokalitás a globalitással szemben, párszáz év múlva Ausztrália és Óceánia ténylegesen is lehet Seraphinianus-kódex az európaiak számára.

2020. április 18-19., szombat, vasárnap

Azt olvastam egy pofakönyv-bejegyzésben, milyen jó lenne visszautazni az időben, és kitekerni a kínai kezéből a denevércombot és / vagy tobzoska-oldalast, mielőtt jóízűen beleharap. Talán tényleg jó lenne. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb bajt generálna. Az időparadoxonról sose szabad megfeledkeznünk, amikor a múltba akarunk beavatkozni. Ez elsőként René Barjavel sci-fi író 1943-ban kiadott című könyvében, Az óvatlan utazóban jelenik meg, imígyen: tegyük fel, hogy visszautaztál az időben, és megölted a biológiai nagyapádat, mielőtt találkozott volna nagyanyáddal. Ennek következtében valamelyik szülőd meg sem fogant, ezáltal te sem, ezért végső soron vissza sem utazhattál a múltba, hogy megöld a nagyapádat – íme, egy szépen fejlett ellentmondás!

Stephen Hawking szerint azonban létezik megoldás az időparadoxonra, mégpedig a konzisztens történetek hipotézise, amely szerint az írott történelmet nem lenne képes megváltoztatni senki, hiába menne vissza a múltba (mint például a Végső visszaszámlálás című filmben).

Az időparadoxon másik megoldása az alternatív történetek hipotézise. Eszerint az elképzelés szerint az időutazó egy alternatív múltba kapcsolódik be, amely különbözik a rögzített történelemtől, így bármit megtehet, a saját jelenére nem gyakorol semmiféle hatást, mert amikor visszatér a múltba, egy új idővonalat hoz létre, miáltal megváltozik a történelem. Ennek következtében az időutazó nem térhet vissza a saját jelenébe, csak az újonnan létrehozott idővonalon mozoghat.

Az alternatív történetek hipotézisét, bármilyen lehetetlenül is hangzik számunkra, alátámasztják a kvantumfizika eredményei is, amelyek megmutatják, hogy atomi szinten nem a determinizmus irányít, hanem pusztán a valószínűségek, ezért minden egyes rögzített valószínűség új világegyetemet hozhat létre. Ergo a világegyetemek száma végtelen (lásd még: lehetséges világok elmélete). Ebben az esetben pedig az időparadoxon megoldása egyszerű: az időutazás következtében új világegyetem születik, s az időutazó attól fogva abban létezik, tehát amit ott cselekszik, az nincs hatással arra a világegyetemre, amelyikből kiindult.

Mindenesetre a tudomány mai álláspontja szerint az időben való visszafelé utazás paradoxonokhoz vezet, ezért nem lehetséges. Bezzeg előre lehet utazni! Idődilatációnak nevezik az idő lassulásának − nem mellesleg tudományosan is igazolt − jelenségét. Ennek mérésére nagy sebességek elérésekor nyílik lehetőség. Amennyiben például elérnénk a fénysebességet, az idő teljesen megállna, de Einstein nyomán azt kell állítanunk, hogy ez lehetetlen, mert közel végtelen energiára lenne szükség hozzá. Mindenesetre a föld körül keringő GPS-műholdak órabeállításánál már kimutatható a relatív időeltolódás, amit kompenzálni kell.

Tíz éve Steven Hawking azt állította, hogy egy napon olyan űrhajókat fogunk építeni, amelyek akkora sebességgel lesznek képesek repülni, hogy a fedélzeten tartózkodók számára nagyon lelassul az idő, vagyis a jövőbe utazás Hawking szerint lehetségessé válik. Ha viszont a múltba akarnánk utazni, mondja Hawking, azzal alapvető törvényeket sértenénk, ami beláthatatlan következményekkel járna.

A denevércomb és / vagy a tobzoskaoldalas lecsúszott a kínai torkon. És ez ellen már semmit sem tehetünk.  

Hozzászólások

Beküldő Jánosi-Mózes Tibor 2020. 04. 19., v - 16:38

A sebesség növekedésével nő a tömeg. Elvileg végtelenre nőne a tömeged ha fénysebességre kapcsolnál. Erre a sorrendre emlékszem, minden esetre ha kódolhatókká válunk elektromágneses formában, vagy nemcsak kvantumokat tudunk már teleportálni (amire ugyancsak vannak scifik) akkor ezzel sem lesz gond :) "A rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja." mondatot lopom :D