Színekre vágyom 9. - Dublin

Színekre vágyom 9. - Dublin

2018. 05. 28., h - 15:38
0 hozzászólás

Dedalus és Bloom ereiben soha nem járt igazi vér, Sylvia Plath azonban vérbeli író, vérkomoly és meggyőző, mint mindenki, aki a saját nevében beszél. Uri Asaf Színekben vágyom című sorozatának kilencedik részének két rövid írása a DRÓTon.

Kafka képekben

Kafka képekben

Uri Asaf

Színekre vágyom (9)

Dublin

A lejtőn felfelé jövet, füstöl a kabátujjam: jön a kürtőből a saját melegem. Melegen tartom magam, ez nem kevés. Két kabátujj, két kémény, télben a tavasz. Alattam Dublin, ahol még soha nem jártam, csak Joyce kezéből ismerek pár illetést, nevezetesen Szent Patrick háromlevelű lóheréjét, a csupazöld szentháromságot. Régóta olyan az életem, mintha könyvek szültek volna. Írásból áll minden emlékem. Ma is, a kagylók kórusa nem tűnik személyes élménynek, minden szava közhely, hamisság. Önámítás, de könyvből jön. Menet közben csukva tartom a szemem. A szavak, találomra elém kerülő kagylók, melyek szájként nyílnak és csukódnak a Liffey partján, saját magukat ismételve. Tétova kagylók, ott találom, ahová az Atlanti szél fújta őket, szárazföldi, reggeli kagylók. Mindegyik kagylófürt szóvarázs, beszédhiba nélkül, ír akcentussal. Ilyenek az élményeim. Másokban élünk, magunkat ajánljuk társnak a tengeri hordalékhoz, jó esetben halottakhoz társulunk, nincs átütő erőnk újakhoz, újra elmúlt életeket élünk. Az aposztata Bloom kiejtése olyan lehetett, mint a kagylóké. Nehéz testén túl szűk ruhát viselt a Joyce-i, örökös erotika elfedésére. A képzelt Bloom előbőrrel, vagy a valóságos Bloom (egykor Virág) előbőr nélkül? Ez végig rejtve marad. Bloom és a nem valóságos Stephen Dedalus sokáig nem találkoztak, nem beszéltek egymással, nem is mentek egymás közelébe. Mindkettőn érezni, hogy ugyancsak a könyvek szülöttei. Héberek, görögök, írek, kocsmajárók, kifogástalan ír akcentussal. Az ital nem ölte ki bennük az irodalmi vénát, amely őket teremtette. Mindkettőjük ambíciói fedik a vágyaimat. Dedalus és Bloom ereiben soha nem járt igazi vér, Sylvia Plath azonban vérbeli író, vérkomoly és meggyőző, mint mindenki, aki a saját nevében beszél.

Joyce helyett, hogy mindenki lássa, mit gondolok, ide másolok néhány sort az Üvegbúra c. könyvből. (Nem merem lefordítani, próbáljátok Ti.)

„I long to permeate the matter of this world, to become anchored to life by laundry and lilacs, daily bread and fried eggs, and a man, the dark-eyed stranger, who eats my food and my body and my love and goes around the world all day and comes back to find solace with me at night. Who will give me a child, that will bring me again to be a member of that race which throws snowballs at me, sensing perhaps the rot at which they strike?”

A bachrachi rabbi, Heine elbeszélő költeményéből

A szél nekifeszül az ablaknak, szélrohamok. Ma pogrom-nap van. Mi ennek a jele? A szélcsendben, ahogy kifullad a szélfutam, előjönnek és ellepnek a piros férgek. Soklábú, szárított pirospaprika, rajtam, a padlón, a kórházban. Fakanállal csapkodom, de hiába, majd egyszerre eltűnnek, és újra felzúg a szél. A szemeteskocsi ajtaját szél csapkodja, csodálkozom, hogy látok. Mindenütt lappang, minden repedésben, a tömör falban is, a fában. Vagy szél, vagy rovarinvázió. A zajban.

A veszélyeztetett fajúak kiássák származásuk okiratát, végig mérik magukat egy pillantással és látják magukon a hiányt, (vagy a többletet): és akkor arcon ütik saját magukat. Milyen felelőtlenség a felmenőktől, hogy ilyen komolyan veszik Ábrahám szövetségét, milyen veszélynek teszik ki a gyermeküket. A gyermek attól kezdve, hogy magára ébred, írni tanul. Ez nem a szülők érdeme. Ez egyedül a melámed érdeme. A gyermek kiírja vagy beírja magát valahonnan (valahová), az írás által megérti, hogy ő is része az ősi népnek. Akkor tehát mégsem terhel senkit a szülői felelőtlenség?

Néhány nappal az első El Alamein-i ütközet előtt születtem. Most április van, cseresznyevirágzás, sziromeső. Együtt keressük a nyomokat. A nyomok megbújnak az áporodott levegőben. Átadjuk magunkat a képzelt történetnek. Mondjuk, hogy egy hosszú lánc szemei vagyunk, melyben az egyén nem több, mint puszta láncszem. Az eredet, a forrás ugyanaz, a múzsa is. Egy arc és sok író. Kár, hogy József történetét annyiszor elírták előlem. Gyönyörű történet, azért is akarom. Egy név hallatára megdobban a járatlan szív, borzongást érez. Kezdem akárhol. Nevek, emlékek, elírások. Néhol az élet is hozzáad egy keveset a torzításhoz. Ebből ered a nádas zúgó és andalító polifóniája. Az idők összemosása, igen, az igazi Éden. Az idillt megzavarja az alkalmi, a lábujjhegyen lopakodó, a függöny mögül kacsintó bujálkodás. Vér és mágia. Szabad mozgással nyúlok abba az évszázadba, amelyikbe akarok. Közben képzelt állatokkal játszom. A tanárom az idegen geometria bölcse, tantrát tanít. Csak az a baj, hogy nem hiszek benne, és unom. Olyan ételszagú, olyan kondér ízű. El se merem hinni, hogy a valóság másként hangzott. Az előre tartó történet erőlködik, a fiatal bachrachi rabbi terített asztala alatt vérvád lapul. Úgy mondom, mintha elhinném. El is. Csak azt teszem, amit mások tettek. Tehát a paródia igaz, de mégsem lehet nevetni. Nincs könny. Csak rohanás. A hosszú, éjfekete hajú Énekek Éneke boldogító, és akadályt nem ismer. Mögötte repül a irigy kiméra: Spanyolországból Németországba, majd Budára, és onnan a Dunába. Hol volt, hol nem volt, figyelj csak, micsoda mulatságos kifejlet. Már ötszáz éve katolikus templomba járok, misére, körülmetéletlenül. A pap szőke, én is szőke vagyok. Mégis kölcsönvennék a régi történetből, a régi nevektől, csak hogy otthon legyek. Nem vonatkozik ez senkire. Nincs se bűnöm, se apám.