Egy reakciós és egy haladó | Ungváry Rudolf írása

Egy reakciós és egy haladó | Ungváry Rudolf írása

2019. 07. 21., v - 16:14
0 hozzászólás

...jellemfejlődésemben, de lehet, hogy abban, hogy rátaláljak végre valami olyasmire, ami igazából vagyok, például Heller Ágnes is szerepet játszott.”

 

 

Szakadéknyi távolság választ el azoktól, akik kommunistának vallják magukat. Nem könnyebb a dolgom azokkal sem, akik azok voltak, és csak tévedésnek tartják egykori nézetüket. A polgári, nyugati demokráciánál jobbat már késő gyerekkoromben sem tudtam elképzelni. A zsidóüldözés, az ostrom, a kommunisták kíméletlen hatalomra törésének élményei korán érzékennyé tettek a politikai jelenségekre. Ma tudom, hogy mennyire sebezhető, kiszolgáltatott az általam szeretett nyugati világ, mely nem csak kormányzati forma, hanem valamiféle mentalitás hordozója is, kultúra. Nagyon féltem ezt a világot, mert nem tudok nála jobbat, élhetőbbet, jóra valóbbat, magán javítani képeset elképzelni. […]

Édeskeveset érdekelt a különbség, hogy valaki őszinte hittel, vagy csak érdekből szolgálta tevőlegesen a rendszert. A „magunkfajták” szempontjából ez mindegy. Ahogy az ember nem mérlegeli, miközben egy kalapáccsal ráütnek az ujjaira, vagy levágják a kezét, hogy melyik fájdalom a rosszabb. […]

Mert a lényeg nekem egyáltalán nem az volt, hogy az a rendszer, amely körülvett életem leghosszabb és legszebb részében, és megfosztott a szabadságomtól, kommunista volt-e vagy sem. Az igazán elfogadhatatlan maga az eszme volt. Az a bizonyos „lényeg”. Belőle született meg a rendszer, még ha nem is úgy, ahogy azt az „igaz” kommunisták elképzelték. A társadalom szélsőbaloldali megváltásának tervétől megrészegültek együttes tevékenységének eredményeként jött létre a megvalósult, „reális” szocializmus világa, amelyben mindenki „szem volt a láncban”, aki hitt a kommunizmusban, és ezért hosszabb-rövidebb ideig még a gyalázatát se vette tudomásul annak, ami megvalósult. Idővel sokuk jelezte, hogy nem ilyen lovat akart. De azért mégiscsak a kommunista lovon ültek egy döntő szakaszban, amikor a rendszer megszületett! Az őszinte hit ennyit ért. Ez nekem elég volt.

Az eszme maga a borzalmas. Egy színvonalasan kidolgozott elmélet vasabroncsaiba foglalt, önmagában logikus és koherens világkép. Akik a kapitalizmusban, a nyugati világban, de különösen a kelet-európai kezdetleges demokráciákban vagy eleve zsarnokságokban szerezték súlyos sérüléseiket 1945 előtt, azoknak egyenesen gyönyörű, felszabadító eszme lehetett. Amely az ígérte, hogy egyszer is mindenkorra vége lesz annak, amitől szenvedtek. De a kommunista társadalmi megváltás szükségszerűen csak erőszakkal valósítható meg. A proletárdiktatúra teljesen logikus következmény volt. Lehet bizony, hogy valaki azt hiszi, remek dolog az olyan világ, amelyben nincs kapitalizmus, vele kizsákmányolás, de mi legyen akkor azokkal, akiknek csökönyösen éppen ez nem kell. Gondolja valaki, hogy „mi” majd magunktól megvilágosulunk, és szépen engedelmeskedünk. Ha meg csak diktatúrával valósulhat meg – hát hogyan másként, ha vannak, akik különben ellenállnak –, akkor hogyan lehet mégis remek dolog? […]

Igazán kommunistának lenni csak művelten lehet. Csak így eshet áldozatul valaki egy nagyon végiggondolt, a felvilágosodás, vele a humanizmus eszméit a tökélyig megvalósító eszmének, amely éppen e „tökéletessége” következtében válik szükségszerűen embertelenné. Fasiszta lehet bárki.

Könnyű volt nekem, aki nem lettem tettese annak, hogy „az ész álma szörnyeket szül”. […]

Egy volt szélsőbaloldali már csak olyan. Hitt. Észszerűen, tárgyiasítva, marxista-leninistául „konkrétan”. Egy ilyen keretben nincs „bűn”, csak súlyos és kevésbé súlyos tévedés. Az íróasztal mellett pedig csak szavakban lehetne bűnözni, az meg nem „konkrét”, tárgyi, viszont tévedni is észszerű. Így szép nekik.

Egy szélsőjobboldali, ha „megtér” egyáltalán (mert azért ez is létezik) tipikusan inkább bűnnek érzi a korábbi tetteit.

Hogy miért, az az eszmetörténeti különbségből eredeztethető. A felvilágosodás érdekében bűnözni észszerű is és indítéka nemes (de csak az indítéka!). Nyilván ezért „csak” hiba, tévedés. De ha valaki egykor fasiszta/nemzetiszocialista célokkal, vagy az antiszemitizmussal egyetértett (ettől még nem kellett tudni, hogy elgázosítás lett a vége), akkor az is csak hiba, tévedés lenne? Nyilván inkább bűn, hiszen a „természetes társadalomba”, azaz az „őserdőbe” visszavágyni indítékában is aljas, mert már soha többé nem lehet oda embernek visszatérni anélkül, hogy ne veszítené el ember voltát. Nem ugyanaz, ha valaki fasiszta vagy bolsevista, de van annyira jelentős dolog, hogy kilábalva bármelyikből ne csak hibásnak lássa magát, aki volt, hanem némi bűntudata is lehetne. Nem szégyen az ennyire főbenjáró dolgokért.

Nem véletlen, hogy egykori szélsőbaloldaliak, kommunisták (vagy utódaik) a belátás révén politikailag többnyire liberálisok lesznek (rátalálva a demokratikus baloldaliságra is). Egykori szélsőjobboldaliak (vagy utódaik) pedig, rádöbbenve a szégyenükre, vallásosak lesznek, politikailag meg konzervatívok (többnyire rátalálva az eleve demokratikus jobboldaliságra is). Természetesen mindez csak nagy általánosságban van így, de azért tapasztalat.

Ezért is van, hogy az orbáni kijelentéseket, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, a baloldaliak és liberálisok ma sem tekintik annyira alapvető erkölcsi bűntettnek, mert nekik csak a konkrét dolgok számítanak. Tévedésükre akkor döbbenhetnek rá, amikor már a teljesen kifejlett mutáns fasizmus markába kerülnek. Amely abból gondolkodásból, szemléletből, mentalitásból született, amit többek között az idézett orbáni kijelentés, akár a jéghely csúcsa, jelez az értő fülnek. Ebből tévedésükből fakad, hogy folyton csak vezérdemokráciáról, autoriter, nacionalista-konzervatív, vagy jobboldali populista rendszerről értekeznek – szigorúan tudományos alapokon. Így dugják a fejüket a homokba, mert ugye a fasizmus/nemzetiszocializmus annyira egyedi, szinguláris valami az emberiség történetében, hogy nem térhet vissza. Miközben éppen ezt a visszatérést éljük… […]

Ebben a Festschriftben tulajdonképpen az a célom, hogy megírjam: jellemfejlődésemben, de lehet, hogy abban, hogy rátaláljak végre valami olyasmire, ami igazából vagyok, például Heller Ágnes is szerepet játszott.

Először azzal, hogy rettenetesnek tartottam egykori eszméit, de főleg azt, hogy őszintén volt egy olyan eszme híve, amelynek így vagy úgy, de a következményeként velem együtt minden demokratát évtizedeken keresztül kirekesztettek. Ő személyesítette nekem az ilyen embert, elevenné, életszerűvé tette. Talán Heller személyes kultúrájának a színvonala miatt. Fölemelte a gondolatiság minőségi magasába ezt a képviseletet, hogy jól láthassam azt, ami nekem nem kellett. Egykori, ma nem vállalt nézeteiről sokáig azt tartotta, hogy mentőkörülmény volt az őszinte hit. Nekem a bűn, ha azt művelt ember őszinte hittel, tehát mély meggyőződésből követi el, súlyosbító tényező.

Másodszor azzal, hogy ő is megváltozott, mint mindenki, aki ugyancsak átélte, hogy nem ilyen lovat akart.

Harmadszor azzal, hogy – mint mindenki, aki megváltozik, – ő se veszíti el azt, ami miatt korábban az volt, ami. Rejtve ott marad valami sajátos, állandóan meglévő alapállás, amelyből egyébként demokratikus szemlélet is következhet, de nem olyan, mint amilyen egy jobboldali demokratáé. Nincs ezzel bajom, mert bal- és jobboldalinak lenni egyaránt a felvilágosodás szellemében van, hiszen a demokrácia, mely a felvilágosodás politikai formája, nincs meg se e kettő, sem pedig a liberalizmus és konzervativizmus nélkül. Ezek azok a visszacsatolásai, melyekkel egyensúlyban tartja magát. […]

Negyedszer, hogy sokféle, egymással sokszor összeegyeztethetetlennek tűnő tulajdonság fér meg egy emberben. A szakadék például az értelmessége, a műveltsége, a mai demokratikus gondolkodása és aközött, amit tett, és ahogy hozzá sokáig viszonyult! Ezt fogtam fel a legnehezebben. Hogy hogyan fér ez meg egyetlen emberben. És ahogy talán ma már a bűn fogalmával is megbékél. Hogy bűnnek is tekinti már. Nagy élmény. Természeti.

Ahogy ez az egész katyvasz, melyet jellemnek hívunk, milyen végtelen variációkban állhat össze; ráadásul ez se állandó, hanem pillanatról-pillanatra változhat, akár a meg-megrázott kaleidoszkóp képe! Tényleg lenyűgöző.

Amikor a Beszélőben 1998-ban megírtam róla a „Mit ér a hit, ha politikai” cikkemet, még csak azt válaszolta: „a kritika és önkritika műfaját nem szeretem gyakorolni”. Erős egyéniség.

Számomra arról van szó, hogy a bűnt kell megvallani, adott esetben mindenki előtt, és az kell megbánni. Ez maradó, nagy különbség kettőnk között. Lehet, hogy ma talán kevésbé nagy.

Megrendítő a tapasztalat, hogy ezek a különbségek milyen természetesek – és néha mennyire rettenetesek. Heller eleven személye, pontosabban lénye is hozzájárult ahhoz, hogy elmélyítse bennem ezt a tapasztalatot. […]

Olyanokkal vagyok összezárva, akikhez ténylegesen vagy látszólag semmi közöm, és meg kell oldanom, hogy közöm legyen hozzájuk. Ma sem tudom megoldani azokkal szemben, akik mai ellenségeim.

 

Az írás első megjelenése: Heller Ágnes ünnep 90. Összeállította Kőbányai János. Múlt év jövő, 2019. A DRÓTon a szerző jóváhagyásával közöljük írását.

 

Kapcsolódó:

Heller Ágnes meghalt a Balatonban | Librarius

Kilencvenéves korában elhunyt Heller Ágnes Széchenyi-díjas filozófus, akadémikus – tudatta a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) péntek este. A rendőrség később a hírügynökség megkeresésére azt közölte: egy holttestet találtak a Balatonban.

Július 19-én elhunyt Heller Ágnes a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a New York-i New School for Social Research professor emeritusa. Temetéséről a család később gondoskodik – olvasható az MTA közleményében.