Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király – Janus Pannonius apokrifjei c. minap megjelent kötetéből az Irodalmi Jelen honlapján már készítése alatt nyilvánosságot láttak részletek, valamint ezekhez kapcsolódó, a(z át)költő által írott reflexiók, amiket egyesek már akkor kétkedéssel vegyes értetlenkedéssel olvashattak. Elsőként a Laudator temporis acti c. latin nyelvművelő blog szerzője, Stephanus Nugator, azaz Lédán István vette a bátorságot, hogy néhány nyilvánvaló tévedést helyesbítsen, illetve a Janus átköltésével kapcsolatos kételyeit a nyilvánosság elé tárja. Közel egy hónapja megjelent írását a DRÓT most az ő engedélyével újraközli.
Orbán János Dénes tulajdonképpen jó verseket ír. Vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak: nekem tetszenek a versei. Noha már elmúlt negyven, verseiben még mindig ott van a filiszternek ficus-t mutató kamasz, a szabad szájú nonkonformista, aki jót szórakozik azon, hogy vidéki magyartanárnők elpirulnak versei olvasása közben. Ez, mint költői póz, meglehetősen imponáló. És hogy egy hasonlatot is megreckirozzak: OJD kicsit olyan, mint egy öregedő rapzenész, aki még mindig tinédzsereknek játszik, és meg is találja a hangot a fiatalokkal.
Legutóbb például – igaz csak elektronikus formában hozzáférhetően – Janus Pannonius pajzán költeményeit hangszerelte újra, – et de hoc fabula narratur. A versekhez Orbán írt egy introductio-t, melyben megpendíti, hogy amennyiben a tankönyv vagy a tanár Janus pornográf verseit tálalná fel a diákoknak, ő, mármint Pannonius lenne az abszolút kedvenc, mi több: ez a rajongás teljesen megváltoztatná a tizen – és huszonévesek viszonyulását a magyar költészethez.
„(E)Azt kellene megértetni a fránya kamaszokkal, hogy ez a hajdani poéta nem egy poros, antik, uncsi püspököcske, hanem olyan, mint ők és ugyanaz érdekli, mint őket. Aztán amikor már nem olyan mint ők, akkor meg más, azt tanulmányozni ráérnek majd akkor, mikor ők is olyanok lesznek, megkeseredett, elkínzott felnőttek, akik ugyanúgy gürcölnek egy multi irodájában mint Janus Pannonius a kancellárián vagy egy tábori sátorban, ugyanúgy nyalogatják a főnök és a VIP-k popsiját és titokban ugyanúgy gyűlölik azokat, mint Janus Pannonius az uralkodót.”
Azt csak díjazni tudom, hogy OJD megpróbálja Pannoniust közelebb vinni a kamaszok érzelemvilágához, az eredményt viszont, vagyis ezeket a pannoniádokat, melyeket itt és itt lehet olvasni, már kevésbé. Az érvek (többsége) pedig, melyeket felsorol arra nézve, hogy miért pont így fordította, költötte át vagy költötte újra Pannoniust, nem túl meggyőzőek.
Az első érv, miszerint Pannoniusszal foglalkozni kell, azon okoknál fogva, melyeket OJD felsorol, maximálisan helytálló.
„Avatott ismerői szerint [Pannoniusnak] a legnagyobbak között van a helye, ráadásul övé a ius primae versus, az elsőbbség dicsősége is, nem beszélve arról, hogy ő volt az első és évszázadokig az egyetlen európai hírű, világszintű poétánk.”
A ius primae noctis-ra asszociáló bon-mot azonban nem sikerült. A versus (vers) hímnemű főnév, következésképpen helyesen így lenne: ius primi versus. Ezt pedig OJD-vel bármelyik klasszika-filológus ismerőse, akár egy sms-ben, seperc alatt közölhette volna.
(A közben megjelent, nyomtatott kötetben már a javított verzió szerepel. A szerk.)
Persze, nem feltétlenül kötelező latinul tudni annak a költőnek, aki Pannoniust akar fordítani (Kosztolányi se tudott kínaiul, ennek ellenére kiválóan fordította pl. Po Csü-ji-t), de nyersfordítást használni, még akkor is, ha szimplán csak átkölteni akar az ember, kötelező. Ám szinte biztos, hogy poétánknak ez eszébe se jutott.
A második érv így hangzik:
„Manapság a latint csak néhány elszánt csudabogár érti és ez a csodálatos, grandiózus, elképesztően gazdag nyelv, mely oly hosszú időn keresztül oly remekül töltötte be a világnyelv szerepét, úgy tűnik, valóban meghalt. Sokak számára egyenesen kacagságos és az ezen a nyelven írottakkal nem tudnak azonosulni, még ha pompás fordítások is állnak rendelkezésre.”
Ami a szöveg első felét illeti, egyetértünk. Ám lássuk, csakugyan ’kacagságos-e’ a latin nyelv? Íme, miként hangzik két Gryllushoz címzett epés vers, melyek (több más hasonló tematikájú epigrammával összemosva) Orbán repertoárjában is (naná, hogy!) szerepelnek:
Mordes, et patria pastum me dicis ab ursa,
Tam durus videor, tam tibi, Grylle, ferox.
Pannonis ursa dedit lac nobis, Grylle, fatemur,
At non ursa tibi, sed lupa, Grylle, dedit.
Socratis effigiem damnavit Zopyrus olim,
Quid si vidisset, pessime Grylle, tuam?
Értem én, hogy OJD úgy gondolja, hogy a latin „csodálatos, grandiózus, elképesztően gazdag” nyelv, és „kacagságosnak” csupán a többség tartja, de nem hiszem, hogy a latin komikusabb vagy hajmeresztőbb lenne bárki fülének bármilyen más nyelvnél, aminek a hangzása teljesen ismeretlen számára.
És azt sem hiszem, hogy diákként ne tudna az ember azonosulni ilyesfajta fordításokkal:
Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem
Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én.
Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban
Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György)
Szókratész arcát fitymálta le Zópyrosz egykor,
mert nem látta sosem, Gryllus, a ronda pofád. (Kardos Tibor)
Nekünk például annak idején, tök átlagos kamaszokként, kifejezetten tetszett ez a két epigramma. Az OJD-féle változaton legfennebb többet vigyorogtunk volna:
Látom nincs jobb témátok: baszogatni,
hogy barbár vagyok én hisz
Barbara volt az anyám,
medve csecsét szoptam és rút setétben
éltem, míg ti Toszkána lágy ölén
a nap fényében feredeztetek,
a származástól okosodtatok.
……………………………………
Vállalom hát: egy medve szoptatott,
és ha hinnétek, mindez fikció,
megmutatnám a bundát seggemen,
s e barbár lőcsöt, nem mellékesen.
A harmadik érv így szól:
„Bár igen derék fordítások révén ismerhetjük meg Janus Pannonius költészetét, be kell látnunk, hogy a klasszikus verselés kissé visszafogja, lehűti forró, érzelmes nyelvünket, bármennyire simulékony és flexibilis is az. No meg eltelt néhány évszázad és sok minden változott. Miért ne szólalhatna meg Janus Pannonius – aki legalább olyan modern, mint mi – olyan átköltésekben, akár fiktív versekben, melyek közelebb állnak a mai versnyelvhez és esetleg az ifjúságot is jobban érdeklik.”
A klasszikus verselés van annyira flexibilis, hogy nem csupán nem hűti le a mi forró nyelvünket, hanem egyenesen felhevíti. Gondoljunk csak Radnóti remek átköltéseire, vagy a modernek közül KAF-ra vagy Varró Dánielre. Rendben van, legyen az a Pannonius trágár, szabad szájú, hadd vigyorogjon a kamasz és pukkadjon a polgár, de ne spóroljuk ki belőle az időmértéket. Főleg ott ne – már csak a jó poén kedvéért, ha másért nem is – ahol Janus azzal cukkolja Gryllust, hogy menekülnek előle a daktilusok.
Guarino sasfészkében miért agitálsz,
te siketfajd? Mit keresel a poéták között, Gryllus?
Miért erőlködsz? Pennád elől
lám, menekülnek a daktilusok.
Költöznek ablakod alól a tücskök
− halálra gyötört publikumod.
Még te ágálsz, hogy verseimmel kitörlöd…
Vigyázz, véred ne fakadjon, bár igen edzett
− hisz a fél konviktus jár reá – a segged.
Ám így muszáj arra gondolnunk, hogy OJD-t sem kedvelik túlságosan a daktilusok.
Negyedik: legjobb még az az érv, hogy a „költőnek mindent szabad’. Ahogy Faludy is meglehetősen szabadon kezelte a ballada-műfajt, és az időmértékkel sem fárasztotta magát a görög, illetve latin költemények fordítása során. Persze, a Faludy-fordítások hangulatosak, ám én szívesebben olvasom az antik költőket jól sikerült időmértékes fordításban, bár elismerem, hogy egyik-másik fordítás valóban izzadságszagúra szokott sikeredni.
Ami a versek műfaját illeti, Orbán a következő meghatározást/meghatározásokat adja:
„Én átköltéseknek nevezem, Faludy szellemében, de lehet másképp is nevezni. Travesztiának. Vagy pedig egy OJD verseskönyvnek, melynek Janus Pannonius a főszereplője. Ahogy tetszik.”
Na igen, azt hiszem erre mondják Pesten, hogy: ügyes.
Én egyébként valószínűleg több műélvezettel olvasnám az ilyen posztmodern pannoniádot Varró Dánieltől, például. Orbán János Dénestől inkább egy kávét fogadnék el kolozsvári kocsmájában, a Bulgakovban. Bár egy ilyen quasi-recenzió után a cechet aligha a ház állaná.
