Ellamara: Porcelánszív

Ellamara: Porcelánszív

2020. 12. 18., p - 11:10
0 hozzászólás
Miért is érdekelné őket, hogy mit gondolnak mások?
e
A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár pályázatának novellái a DRÓTon

Ellamara

Porcelánszív

 

 „– Talán ez minden, ami valaha lehet belőlünk:

egy éppen csak elkezdett mondat,

egy félig megírt történet.

Véget ért, anélkül, hogy igazi befejezést kapott volna.

Lehetséges, hogy ennyi, ami nekünk jár?”

 

„Írjon novemberben egy novellát!”

Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.

Schandl Eszter

 – Túl feltűnően bámulod! Ha eddig nem jött rá, akkor most biztosan – csóválja a fejét lemondóan Jeongin, miközben tekintetét elkapja ábrándosan előre meredő barátjáról és a koszos betont kezdi tanulmányozni. Természetesen hamar megunja ezt is, ahogyan sok minden mást és újra felnéz, hogy aztán csalódottan állapítsa meg, Hyunjin még mindig a lányt figyeli. Jeongin magában keserűen hozzáfűzi, hogy ez aztán a belső tulajdonságokra épülő szerelem, hiszen még a nevét sem tudja. Mit is mondhat róla Hyunjin? Szép a szeme. És ha igazából mindenkit csak kihasznál és utána nevetve tiporja el az összetört lelkek darabjait? Arról nem is beszélve, hogy igazából még ezt sem mondhatja, tekintve, hogy eddig csak néhányszor látták a szívtolvaj lányt és akkor is meglehetősen messziről. Ezzel párhuzamosan pedig mindig egy fiúval. Akit nagyon jól ismernek, talán túl jól is, ahhoz, hogy örüljenek ennek a ténynek.

 – Ugyan már! Ide sem néz soha – horkant fel csalódottan Hyunjin, majd egy ideges mozdulattal túr bele homlokába lógó hollófekete hajába. Jeongin lehunyja a szemét és magában elszámol háromig, mert nem éppen ezt szerette volna elérni. Zavarja az idősebb hirtelen érkezett rajongása, de semmiképpen sem szeretne fájdalmat okozni neki azzal, hogy felhívja figyelmét szerelme plátói mivoltára. Bízik benne, hogy a dolog lassan – vagy jobb esetben inkább a lehető leggyorsabban – elmúlik. Csak egy fellángolás lehet.

Jeongin úgy dönt egy sóhajtásnál többet nem fog reagálni a másik szavaira. Legalábbis hangosan. Az igazi véleménye nem éppen felel meg az előző gondolatmenetének, hazudni pedig nem szeretne. Kevés dolgot utál, de ebbe a néhányba abszolút beletartozik az igazság torzítása. Nyersen leírva, undorítónak találja, hogy egyesek nem képesek elmondani a valóságot. Ha már valamit megtettél, akkor viseld a következményeit, nem?

 – Ha megmutatnád az írásaidat sokkal könnyebb lenne. Tanulhatnék a szereplőidtől, a mesék úgyis mindig boldogan végződnek – mormogja az orra alatt erős célzattal Hyunjin. Ez egy olyan téma, amivel bármikor eléri, hogy a kisebb hirtelen felé kapja a fejét és igazán csúnyán nézzen. Hiszen teljesen érthető, hogy nem szeretné megmutatni senkinek sem az otthon hobbiból írt regényeit és novelláit. Túl sok érzelmet rejtenek és még a legjobb barátja előtt sem mutatta ki eddig soha ennyire a sebezhetőségét.

 Az idősebb ajkára halvány mosoly kúszik, nem tudja komolyan venni Jeongint, még akkor sem, ha éppen kifejezetten morcosan pislog sötét szempillái alól. Hyunjin ugyan csak egy évvel idősebb nála, de néha ezt jelentősen többnek érzi. Valahogy így telnek a napjaik mindig. Csipkelődnek, de közben, ami a leginkább bearanyozza a keserű harcot a világ ellen, az a barátságuk. Elég egy pillantás a másikra, hogy úgy érezzék hiába kaotikus minden, ők örökre együtt maradnak és vigyázni fognak egymásra. Nincs szükségük szavakra, a kapcsolatuk kimondatlan ígéreteket őriz magában. Arra nem is gondolnak, hogy talán még később bánkódni fognak, amiért nem mondták ki őket.

 – Erősen kétlem, hogy azoktól megtáltosodnál. Van, akin semmi sem segít - löki oldalba enyhén Jeongin a fekete hajút, aki felháborodottan szűkíti össze szemét. Ha valamelyik másik barátjával lenne, most egészen biztosan visszalökne, de mégis ki tudná bántani Jeongint? Még ha ez csak egy gyengéd, viccelődő dolog is, Hyunjin szerint nem igazság, hogy egyesek milyen szinten ártatlannak tűnnek. Nevetségesen apáskodóvá válik a fiatalabb mellett, meghazudtolja tizenhét életévét és sokkal inkább tűnik háromszor ennyinek. Ettől függetlenül soha nem érezte még úgy, hogy a kisebb a terhére lenne. Egy másik oldalról nézve még szereti is azt a gondoskodó énjét, aki ilyenkor előbújik belőle. Így mindig megnyugszik, hogy nem rossz ember ő, van, aki képes kihozni belőle a jót.

 – Nagyon szívesen meghallgatnám, hogy mitől lettél te ilyen szemtelen. Régen csak csendben voltál. Néha visszasírom. Vagy gyakran - teszi hozzá az utolsó szavakat vigyorogva az idősebb. A vörös csak megrántja a vállát, hiszen maga sem tudja pontosan a választ. Mindenesetre erősen gyanítja, hogy ennek a nem éppen pozitív fejlődésének erősen köze van Hyunjin hasonló természetéhez. Ha valaki egy ilyen típusú ember mellett nő fel, egy idő után akaratlanul is átveszi a szarkasztikus vicceit, mértékkel szemtelen humorát és néha túlságosan is nagy önbizalmát. Legalábbis Jeongin igyekszik erre fogni.

 – Talán valakitől tanultam, mert túl sok időt töltöttünk együtt – tesz egy nem éppen enyhe célzást véleményére Jeongin, miközben megrázza egy kicsit fejét, hogy vörös tincsei kihulljanak homlokából. Incselkedőn néz farkasszemet az idősebbel, de végül még így is ő szakítja meg a kontaktust. Képtelen túl sokáig bámulni Hyunjin lélektükreibe, túl sok érzelmet olvas ki onnan. Bár már pelenkáskoruk óta barátok, ilyenkor mindig úgy érzi, hogy valami olyat lát, amit nem lenne szabad. Az idősebb soha nem tudta megakadályozni, hogy érzelmei kiüljenek az arcára, így Jeongin gyakorlatilag, mintha beleolvasna a naplójába, amikor a szemébe néz. Ezért kapja el most is tekintetét, csak úgy, mint mindig, amit persze Hyunjin egyértelmű győzelemnek fog fel, csak úgy, mint mindig.

 – Velem nem lehet elég időt tölteni – közli kifejezetten beképzeltre sikerült arccal a fekete hajú. Hangja tökéletes komolyságtól cseng, de szája sarkában mosoly bujkál. A vörös titokban teljesen egyetért vele.

 – Dehogynem. Körülbelül öt perc után kezdesz idegesítővé válni, de akkor már késő, mert az ember nyakán maradsz egy életre – vágja rá szintén halálosan komolyan Jeongin. Imád rákontrázni a másik szavaira, ilyenkor pár másodpercre erősnek érzi magát. Aztán persze ráébred, hogy Hyunjin csak hagyja magát és együtt nevetnek ezen vagy néha akár a semmin is. Illetve ez nem igaz, nincs olyan, hogy semmi, ezeken az alkalmakon sokkal inkább mindenen nevetnek. Együtt valahogy viccesebb az egész világ és eltörpülnek a problémák. Talán ezért is olyan nehéz elszakadniuk egymástól hosszabb időre.

A fekete hajú nem bírja tovább, a mosoly vigyorrá változik, majd elneveti magát. Jeongint megnyugtatja a nevetése, biztonságot és boldogságot idéz benne. A közös emlékeiket.

 – Legalább méltó tanítványom vagy – teszi hozzá Hyunjin még mindig mosolyogva, de figyelmét valójában már megint a lány köti le. Illetve az, hogy sehol sem látja vékony alakját – Hol van? – kérdezi csalódottan a fiatalabbat, akinek késként szúr a szívébe a másik tekintete. Miért érzi úgy, hogy Hyunjin bánja, hogy vele beszélgetett a lány bámulása helyett?

Hát persze, én itt vagyok neked évek óta, míg ő eltűnik, nem?

A csengő szakítja félbe a sok nevetés után még inkább fájónak ható pillanatukat. Hyunjin számára reményt ad a hang. Bízik benne, hogy a rejtélyes lány csak az iskola épületébe ment, mert velük ellentétben nem felejtette el, hogy mellesleg tanulni van itt. Jeongin riadtan állapítja meg, hogy bizony azalatt a röpke tizenegy év alatt, amióta iskolába jár, éppen most késett el először. Ugyan egyelőre még csak másodperceket, de ez is több a kelleténél. Óra van és ő itt ül kint az iskolaudvaron, lefagyva és rettegve a következményektől. Falfehér arccal pattan fel, hirtelenjében azt se tudja merre fusson, hogy a lehető legrövidebb idő alatt beérjen.

 – Gyere már! – pislog rémülten a még mindig teljesen nyugodtan üldögélő idősebbre. Hyunjin mintha csak tetézni szeretné a helyzetet, lassú és megfontolt mozdulatokkal tápászkodik fel. Fejét csóválja Jeongin nem túl biztató arcszíne láttán, de továbbra sem kapkod.

 – Ez az első késésed, akkor már csináld rendesen. Talán nem is késés lesz – közli halálosan nyugodt arccal, majd egy kissé ördögi mosolyt hagy ajkára kúszni. Mindketten máshogy értelmezik az utolsó mondatát. Kezét nyújtja a kisebb felé, aki hezitálva helyezi csontos ujjait a másik forró tenyerébe. Hyunjin csak erre várt, megragadja Jeongin végtagját és sietve húzni kezdi maga után. Rohamosan távolodnak az iskolától és az egyre hosszabb percekre nyúló késéstől.

Útjuk közben Jeongin folyamatos pánikban kérdezgeti, hogy mégis hova mennek, hiszen még van egy órájuk és nem késhetnek el még jobban. Próbálkozásai elég gyengék, talán a lelke mélyén egyáltalán nem is akar ellentmondani az idősebbnek.

Mire elhagyják az iskola közvetlen környezetét és már csak a kertváros rendezett kis házai között haladnak, valószínűleg a buszmegálló felé, addigra Hyunjin is sétára vált a futásból. Immár csak a szokásos hosszú léptei viszik előre. Jeongint csak húzzák összekulcsolt ujjaik. Magában már eldöntötte, hogy akárhová is viszi a másik, ő nem fog haragudni az ellógott óráért és csak élvezni fogja az együtt töltött időt. Egyszer mindenki lehet rossz, nem?

A percek másodperceknek tűnnek, Jeongin úgy érzi még csak pislogni sincs ideje és ők már a buszon ülnek. Tizenegy éve része a napjainak ez a szituáció, emberek sokaságával összetömörülni egy kicsi, kényelmetlen és zárt térben. Ebben a pillanatban azonban ezt valahogy egyáltalán nem érzékeli, ráadásul, mivel az iskolák többségében még tanítás van, a jármű is kihalt.

Majdnem a legutolsó sorba ülnek, nem mintha nem lenne minden második hely szabad. Az eddigi folyamatos csipkelődést, vagy éppen Jeongin aggodalmas kérdezősködését felváltja a busz halk zaja. Nem kínos a köztük húzódó csend, soha nem is volt az. Hyunjin ül az ablak mellett, ahogy az tizenegy éve mindig történik. A vörös hajú félreteszi a megszokásait, a társadalomnak és az alapvetőként beállított elveknek ellentmondva a másik vállára hajtja a fejét. Lehunyja szemét és hagyja, hogy a sok felesleges dolog eltűnjön a gondolatai közül. Csak Hyunjin olyan jól megszokott és biztonságot nyújtó illata marad. A busz szinte már kellemesnek mondható ringatása mellett akár el is tudna aludni.

Miért is érdekelné őket, hogy mit gondolnak mások?

Az idősebb néz ki az ablakon, de nem fogja fel a mellettük elsuhanó tájat. Nem mintha valamennyire is bánná, tizenegy éve ezt nézi. Inkább csak hagyja, hogy megálljon számára az idő és elraktározza a nyugodt pillanatot emlékei közé. Szeretné elhessegetni a kételyt, de úgy érzi, hogy később még fájdalmasan mosolyogva fogja visszaidézni. Talán tényleg így lesz.

Egyedül testük van a jelenben, lelkük valahol messze kószál az időben, csaponganak az emlékek és az előre is félve elképzelt jövő között. Nyugodtan ülnek, de belül majd’ szétrobbannak a hirtelen rájuk törő érzelemáradattól. Fekete fehéren megjelenő képek, néhány mosolygással és nevetéssel teli, míg valamelyik könnyektől és a múlt felejthetetlen nehézségeitől súlyos. Bele sem gondolnak, hogy ugyanaz a háború dúl bennük, csak csendben és mozdulatlanul irigylik a másik látszatos nyugodtságát. Ez az első alkalom, hogy úgy érzik hiába vannak együtt, valami mégis áthatolhatatlan és érthetetlenül magas falat emel közéjük. Nem is tudják még, de ők maguk építették fel.

Kettőjük közül Hyunjin rázza fel magát először, elűzi gondolatai közül a keserédes kételyeket és halkan megszólítja a kisebbet. Lehunyt szemei és tökéletes békéről árulkodó arca miatt olyan mintha az álmok világában járna. Csak ahogy felnyitja pilláit akkor eszmél rá az idősebb, hogy íriszeiben saját magát és viharos érzelmeit látja viszont. Nem érti miért, de hirtelen nagyon fájdalmassá válik a kisebb tekintetében elveszni, így inkább csendesen megjegyzi, hogy fel kéne állniuk, mert mindjárt leszállnak.

Már nem is igazán hallják a busz zajait és az iskolában még jelen lévő otthonos, csipkelődés is végleg köddé foszlik. Ők maguk sem tudják, hogy mégis mi váltotta fel. Percek óta nem észlelnek másokat, csak ketten vannak a világukban, együtt. Talán csak ez menti meg őket, a bizalom. Tudják, hogy bármi történhet köztük, ha összevesznének akkor is mindent félredobva rohannának a másikért, ha baj lenne. Néha azon is elgondolkoznak, hogy átlagos kapcsolat-e ez egyáltalán. Lehet, hogy csak az ő barátságuk ilyen? Igazából nem is csak barátok ők, sokkal inkább lelki társak, ha akarnának sem tudnának teljesen szabadulni egymástól. Összeköti őket a sors. Legalábbis ez az, amiben Jeongin egy ideje mindennél jobban bízik. Egészen pontosan azóta, hogy fenyegető és alattomos viharfelhőként lebeg fejük felett az elválás veszélye. Beárnyékolja még a boldog pillanatokat, valójában már jóval azelőtt pusztít a vihar, hogy leszakadna az ég.

Miért tűnik úgy, hogy az élet lassított felvételként halad? Mindkettőjükben felmerül a kérdés, de egyikőjük sem mondja ki hangosan, újra az a fránya fal. Lebomlik még valaha? Jeongin fél, hogy ők nem lesznek képesek a földbe tiporni.

Ahogy egyszerre lelépnek a buszról, egyenesen a szépen kiépített járdára és megcsapja arcukat a november lévén kifejezetten hűvös levegő, mélyet lélegezve hunyják le a szemüket. Jeongin már a buszon is érezte, hogy valami nincs rendben, de csak most döbben rá, hogy ami zavarta az a fülledt forróság. Legszívesebben a homlokára csapna, nem normális, hogy eddig nem vette észre, de hát ez milyen lenne már Hyunjin előtt. Inkább csak egy fáradt sóhajjal lehúzza magáról a kabátot, amibe rendesen belesült már a járművel megtett út alatt.

Átadja magát az érzésnek, ahogy körbejárja a hideg. Élvezi a karjára kúszó libabőrt, pedig ilyet aztán ritkán tesz az ember.

 – A busz után leveszed a kabátod? Meg fogsz fázni! Tudhattad volna, hogy ezt nem hagyom majd – csóválja a fejét egyszerre aggodalmasan és hitetlenkedve Hyunjin, de közben azért mosolyog. Gödröcskéi kirajzolódnak, ami elűzi a fiatalabból a legutolsó megmaradt rossz előérzetét is.

 – De olyan melegem van! – panaszolja gyerekesen Jeongin. Végül is megvan hozzá minden joga, tényleg előtte még az élet. Az idősebbet ez még inkább mosolygásra készteti, lassan ő is feloldódik az előbbi hirtelen lecsapó szörnyű hangulatból. Újra az az otthonos érzés tölti el őket és ahogy nevetgélve sétálnak a hazavezető úton, magukban csak egy felejthető sötét foltként könyvelik el azt a pár percet. Így a legkönnyebb, nem?

 – Remélem nem csak azért lógtunk el az utolsó óráról, hogy hazajöjjünk! Nagyon csalódott leszek – biggyeszti le alsóajkát borzalmas színészi képességekkel Jeongin. Szemében újra ott fénylik az élet és a boldogság, egésznek érzi magát Hyunjin mellett. Akármi is volt ez, ketten együtt, némán kommunikálva legyőzték. Talán már nincs is az a fal…

Hyunjint egy pillanatra zavarba hozza a kisebb, de aztán elhessegeti a nevetséges érzést és felhőtlen vigyorral válaszol a másiknak. Mégis mi van ma vele?

 – Hát ezt nézed ki belőlem? Felettébb érdekes programunk lesz – bólogat sejtelmesen, de szavaival közben egyértelműen elmondja a vörösnek, hogy mit fognak csinálni. Vagy talán csak ők ismerik egymást annyira, hogy a fiatalabbnak ennyiből kiderüljön. Jeongin szomorkásnak álcázott arckifejezése életvidám mosolyba torkoll, ragyogó tekintettel figyeli az idősebbet. Akármennyit is vitatkoznak, akárhányszor mondanak valami gonoszsággal felcímkézhető megjegyzést vagy viccet, le sem tudnák tagadni, hogy milyen különleges a kapcsolatuk és mennyire összhangban vannak.

Pillanatoknak tűnő idő alatt érik el úticéljukat, ami valójában egy teljesen átlagos hely, ami csupán nekik jelent többet a valódi értékénél. Összemosolyognak mielőtt belépnek a kicsiny épületbe, hogy aztán percekkel később már újra át is lépjék a küszöböt, de ezúttal kifelé.

Hyunjin odanyújtja a kisebbnek az italát, aki továbbra is felhőtlen mosollyal fogadja el. Amíg a bolt felé sétáltak folyamatosan viccelődtek, nevetgéltek egymáson, ahogy az mindig is lenni szokott, most viszont újra csend telepedik rájuk. Ezúttal nem az a fájdalmas fajta, csak boldogan iszogatják a banános tejet, miközben egymás arcát és a leülésre szánt pad környékét figyelik.

Jeongin maga sem érti ezt a napot, minden olyan változékony és instabil volt, sok olyan érzelem telepedett rá, amiknek még a létezésükről sem tudott. Még az a kósza kis bolondosság is gondolatai közé férkőzik, hogy ez talán már a felnőttkor kezdete. Természetesen pillanatok alatt elveti, még szórakozottan el is mosolyodik saját magán és a képtelenségen. Tökéletesen tisztában van a saját, általában gyerekes viselkedésével és egészen biztos benne, hogy tizenhat évesen ez még így is marad majd egy darabig.

 – Furcsa, hogy ennyivel kihaltabb minden hely, pedig csak az utolsó óráról jöttünk el – jegyzi meg a banános tejét szívószállal szürcsölgetve Jeongin. Sötétbarna íriszeivel az előttük elterülő kis parkot figyeli. Hiányolja a képből a viháncoló kisgyerekeket és a közösen zenét hallgató kamaszokat. Csak az egyik játszótéri hintán üldögél egy távolról homályosan kivehető alak. 

 – Tényleg az. Szerinted fura lenne, ha megkérdezném Felixtől a lány nevét? Ha már mindig együtt mennek mindenhova - fejezi be a mondatot Hyunjin. Tulajdonképpen az általa felhozott témának köze sincs az eddigi beszélgetésükhöz és valahogy a köztük húzódó meleg és otthonos hangulatot is egy pillanat alatt megöli. Az idősebb révetegen bámul maga elé, nézi a parkot, de nem látja. Elmerül gondolataiban, mik mind egy személy körül forognak, akinek még csak a nevét sem tudja.

Jeongin nem bírja türtőztetni magát és elenged egy „na már megint itt tartunk” típusú horkantást. Az édes ital ellenére keserű ízt érez a szájában, így inkább nagy kortyokban kezdi nyelni a banános tejet.

 – Kérdezd csak meg nyugodtan - válaszol végül a feltett kérdésre, de hangjából egyértelműen kivehető, hogy igazából egyáltalán nem szeretne erről beszélni és feszélyezi a téma. Maga sem tudja, hogy mégis mi ütött belé, soha nem viselkedett még így az idősebbel szemben. Úgy érzi hazudott azzal, amit javasolt, de közben az jár az eszében, hogy ez mégis miért ne lenne igaz? Ha Hyunjin valaha is szeretne bármilyen státuszt szerezni a névtelen lánynál, akkor nem ártana egy ilyen kis apró információt tudni legalább. Ez a logikus, nem? Talán mégis pont azért érzi azt, hogy hazudik, mert a szíve mást mond. Minden egyes dobbanásával tiltakozik az ellen, hogy Hyunjin szerelme kiteljesedjen. Jeongin hirtelen borzasztóan önzőnek érzi magát, hiszen nincs joga eldönteni, hogy a másik megkaphatja-e a boldogságát. Talán ez nem is egy fellángolás, csak ő kergette saját magát ebbe a tévhitbe. Nem is érti ezt az egészet, miért nem képes a legjobbakat kívánni a barátjának? Miért olyan nehéz ez?

 – Azt mondod kérdezzem meg, de közben a viselkedéseddel azt sugárzod, hogy ne tegyem. Nem értelek – csóválja a fejét csalódottan az idősebb. Csalódott, mert támogatást várt a kisebbtől, csalódott, mert a csodálatos lány minden egyes általa látott percét egy másik fiúval tölti. Túl sok, köszöni szépen ennyi elég neki mára.

Hidd el, én sem értem magamat – ezt akarja mondani Jeongin, de nem teszi. Elhallgatni valamit még nem hazugság, ugye?

Elhúzza a száját, úgy néz az idősebb értetlenséggel telt szempárjába. Teljesen úgy érzi, hogy ő volt az, aki miatt eltűnt a megszokott boldog ragyogás és most csak fakón mered rá a fekete hajú. Egy barátság mindig ennyi bűntudattal jár, vagy csak az övéket sikerült ennyire elrontaniuk?

 – Akkor őszinte leszek. Ha a nevét akarod tudni ne Felixet kérdezgesd, aki mellesleg biztosan nem fogja megmondani, hanem menj oda és érdeklődj nála! Te mégis mit szólnál, ha kiderülne, hogy valaki nem mert odamenni hozzád, hanem a hátad mögött tudott meg rólad dolgokat? – Jeongin teljesen belelovallja magát a beszédbe, a végén ingerülten megrázza a fejét, jelezve, hogy nevetségesnek találja az egész ötletet és most először úgy érzi bizonyos dolgokban érettebb Hyunjinnál.

 – Hízelgőnek találnám, hogy valakit ennyire érdekel szerény személyem? – húzza fel a szemöldökét kérdőn Hyunjin, miközben elmosolyodik. Ha Jeongin nem ismerné ennyire, megnyugodna, hogy eltűnt az előbbi rossz hangulata. Azonban ez nem így van, így látja, hogy ajkával ellentétben a szeme nem mosolyog. Gödröcskéi sem tűnnek elő olyan látványosan, mint általában, éppen csak halványan kirajzolódnak a gyér napfényben.

 – Most nem tudom, hogy először a nevetséges próbálkozásodat reagáljam le, vagy azt, hogy szerénynek nevezted magadat. Nehéz kérdés, nem? – válaszol végül a vörös, szokásos stílusában. Tudja, hogy ha még jobban belemennének a témába, azzal nem segítene az idősebbnek, így inkább csak tettetett gondolkodással bámul Hyunjinra, mutatva, hogy milyen lehetetlennek bizonyuló döntést igyekszik meghozni.

 – Hihetetlen vagy! – nevet fel őszintén a fekete hajú. Jeongin szívét melegséggel tölti el a helyzet, maga sem tudja eldönteni, hogy a másik szavai vagy inkább a végre igazi jókedve miatt. Talán igazából mindkettő, csak nem szeretné bevallani magának.

A fiatalabb elégedetten konstatálja, hogy a szomorkás és csalódottsággal teli hangulat feloldódik és Hyunjin túllendítette magát a nehézségein. Ebben az egyben mindketten egészen jók. Venni egy mély levegőt és mindent, ami fáj elfelejteni. Néha csak erre van szükségünk, még ha néhányan képtelennek is érzik magukat rá.

 – Úgy érzem meg fogom bánni, hogy ezt megkérdeztem, de…ugye tudod már, hogy mivel fogod megmagyarázni a szüleinknek a lógást? – harapdálja alsóajkát Jeongin, előre tudva, hogy az idősebbnek fogalma sincsen a válaszról. Természetesen nem talált ki semmit, csak cselekedett úgy, ahogy abban a pillanatban a legjobbnak látta. Tökéletesen a kisebb ellentéte, aki mindig mindent megtervez, utál lógni vagy bármilyen szinten tilosban járni. Véleménye szerint azért vannak a szabályok, hogy betartsuk őket és még akkor sem inog meg, ha Hyunjin a szemébe nevet emiatt. Az idősebb természetesen imád a megszokott ellen menni, felfedezni az újat és az sem riasztja vissza, ha átlép bizonyos határokat. Egymás ellentétei szinte mindenben, de azért vannak olyan kis kedves apróságok, amik akaratlanul is még inkább összekötik őket. Például, hogy mindketten szeretik a banános tejet. Talán lényegtelennek tűnik, de csak a külső szemlélődőknek.

 – Persze – közli büszkén bólogatva Hyunjin, válaszolva a vörös kérdésére.

 – Inkább nem is akarom tudni – motyogja maga elé Jeongin és már abban a pillanatban, hogy kimondja, kapásból elképzel ezer módot, ahogyan az idősebb magyarázkodik. Egészen biztosan mindegyiknek szobafogság a vége. Minimum. Még meg is borzong a hosszas és unalmas bezártságra gondolva. Hyunjin mosolyogva megcsóválja a fejét, ismeri eléggé a kisebbet ahhoz, hogy tudja mit vezetett le gondolatban ezalatt a röpke három másodperc alatt. Csak a szokásos összeesküvés elméletek egyikét.

A fekete hajú telefonja egy értesítés miatt felvillan, aminek következtében mindkét fiú a készülék felé fordul, de a kisebbik reagál először.

 – Most olyan, mintha csak percek lettek volna, máskor meg éveknek tűnik ennyi idő, főleg órán – lepődik meg őszintén. Ha nem lógtak volna el, akkor körülbelül most szállnának le a buszról, hogy elkezdjék a rövidnek nem éppen nevezhető sétát hazáig. Jeongin reakciója gyerekes egy cseppet, de most nem a szokásos mosolyt váltja ki Hyunjinból, sokkal inkább egy feszült, egyelőre érthetetlenül hirtelen érkező viselkedést. A kisebb egy ideig még leköti magát a saját világával, gondolkozik és kivételesen élvezi, hogy nem csak megkerülte, de konkrétan felrúgta a szabályokat. Magányos mosolygásban eltelt percek sokasága után esik le neki, hogy a másik reakció nélkül hagyta, legalábbis szavakkal nem felelt.

 – Mi a baj? – néz rá értetlenül és egyben aggodalmasan, attól tartva, hogy a másik esetleg rosszul érzi magát vagy meglátott valakit, akit kerülnek. Másra hirtelenjében nem gondol, a valódi indok pedig fel sem merül benne, jobban bízik az idősebben annál.

 – Emlékszel, hogy néhányszor már láttuk a lányt erre? Lehet, hogy most is itt száll le és – Jeongin a világ leghamisabb mosolyával inti le a másikat. Nem akarja, hogy befejezze ezt a mondatot, egy szóval sem akar többet hallani erről a személyről, akit egyre inkább utál, pedig még nem is ismer. Igazságtalan, mert a lány nem tehet semmiről, de könnyebb, mint Hyunjin iránt érezni ilyen negatívan.

 – Ne is mondd tovább! Értelek. Amúgy is sok házim van – a mondat végére már nem tudja leplezni, hogy mennyire rosszul esett neki az idősebb előző megnyilvánulása. Tökéletesen tisztában van vele, hogy a mondatát egy elegáns elküldéssel akarta befejezni. Nem is tudja eldönteni, hogy dühös legyen, vagy csak elsírja magát. Mindkét megoldás kézenfekvőnek tűnik jelenleg.

Jeongin nem bírja magában tartani, elkeseredetten fújtat, majd egy gyors és egyértelműen sértett mozdulattal felkapja iskolatáskáját a padról és köszönés nélkül siet el vele.

Olyankor a legnehezebb hátat fordítani és egyszerűen elmenni, amikor tudod, hogy senki sem fog utánad futni. Ilyesmit érez, miközben felszegett fejjel halad egyre távolabb. Valahol már olvasott hasonlót, de csak most jön rá, hogy ez mennyire így van.

Kitartóan lépdel előre, azt bizonygatva magának gondolatban, hogy nincs szüksége Hyunjinra. Ilyenkor nem könnyű elhinni, hogy te vagy értékes, csak ő nem látja. Az sokkal gyakoribb elgondolás, hogy te rontottad el, benned van a hiba. Jeongin tudja, hogy nem így van. Szörnyen becsapva és kihasználva érzi magát, egy pótléknak, akire csak másodlagos esetekben van szükség. Együtt nőttek fel és tényleg csak egy lány kellett hozzá, hogy ezt az idősebb úgy elfelejtse, mintha meg sem történt volna?

Annyira gondolataiba merül, hogy észre sem veszi hazaérkezését, csak áll a kapu előtt és meredten bámulja, de valójában fogalma sincs mit néz éppen. Lehunyja a szemét pár másodpercre, eltakarva maga elől ezernyi emlék helyszínét. Hyunjinnal annyira jól szórakoztak együtt, soha nem unták meg egymást, imádták őrületbe kergetni a szülőket és lényegében mindenkit, aki az útjukba akadt.

Keserű szájízzel lép be a kapun, hogy eltöltsön egy – a múlt pillanataitól súlyos – délutánt az otthonának nevezett helyen. Jelenleg nem érzi annak, csak menekülni akar minél messzebb, a másik fele azonban maradni, fejét a párnába fúrni és csak feküdni, hátha felébred ebből a rémálomnak ható szituációból. 11:11. Bárcsak. A kívánságok valóra válnak ilyenkor, nem?

És ezek csak a vörös éjfél előtti gondolatai, mire hajnal környékén végre álomba szenvedi magát, már a végsőkig boncolgatta magában az egész életét, fényt derítve ezzel fájdalmas igazságokra. Talán jobb lenne neki, ha nem tudná őket.

Hyunjin éjszakája is hasonlóan telt, így reggel fáradtan és nyomott hangulatban ébred fel. Még az ébresztőjét sincs kedve kikapcsolni, harmadjára hallgatja végig a számot, mire ráveszi magát, hogy egy egyszerű mozdulattal elhallgattassa. A szokásos rutinját ezerszer lassabban csinálja, aminek eredményeképp elkeseredetten konstatálja, hogy már elment a busz, amivel Jeongin és ő minden reggel eljutnak az iskolába. Valamiért van egy olyan érzése, hogy a fiatalabbat eléggé megbántotta ahhoz, hogy egyel korábban menjen, de nem akarja figyelembe venni ennek az apró és akaratos hangnak a szavát, aki ezt skandálja a fejében. Amikor kilép a kapun a szomszédos házra pillant és egy percig némán szuggerálja az ajtaját, hátha Jeongin alakja hirtelen feltűnik. Természetesen a reggeli órában semmi sem mozdul és Hyunjin immár biztos benne, hogy a kisebb egy korábbi járattal ment. Csalódottan lehunyja a szemét és megnyugtatja magát. Fogalma sincs hogyan engesztelje ki a fiatalabbat, de abban viszont egészen biztos, hogy bocsánatot kell tőle kérnie. Ennyit minimum érdemel, sőt, ezerszer többet is.

Rengeteget gondolkozott éjszaka alvás helyett, igazság szerint volt is mire ráébrednie bőven. Sokat tanakodott azon is, hogy mégis, hogy nevezhetné meg azt az érzést, amit a vörös hiánya jelent számára. Nehezére esett szavakba foglalnia és még hosszabb idő volt mire észrevette. Már nem számít neki semmilyen lány. Végre feltűnt neki, hogy Jeongin nélkül milyen színtelen a szivárvány.

Magas alkatából adódóan hosszúakat lépve halad a szokásos buszmegálló felé, beletörődve, hogy a tíz perccel későbbi járatot sikerül elérnie és az iskolában találkozhat majd csak a kisebbel. Szomorúan pillant az egyelőre még kifejezetten távoli ülőhelyre. Egészen pontosan arra a padra, ami a bolt és a park között van, ahol mindig banános tejet isznak együtt és ahol tegnap jobban megbántotta Jeongint, mint valaha. Képes volt fájdalmat okozni neki, sötét és súlyos emlékekkel beszínezni a régi boldogokat.

Összeszűkíti szemét, úgy bámul előre. Valaki ül a padon, akit már messziről is megismer. Most nem a szokásos kényelmes pozícióban dől a háttámlának. Előre görnyedve, a térdén támaszkodva bámulja a földet. Ahogy Hyunjin rohamosan közelebb ér már kétségtelennek tartja, hogy Jeongint látja.

Amikor eléri a másikat, aki ugyan testben közel van hozzá, lelkileg mégis távolabb, mint eddig bármikor, lassú mozdulattal elhelyezkedik mellette. Percekig nem szólal meg egyikük sem, Hyunjin tervei szerte foszlanak. Annyi mindent kellene mondania, de nem is tudja, hogyan kezdjen neki. Talán egy bocsánatkéréssel. Csak az a baj, hogy tökéletesen tisztában van vele, a vörös számára azok csak üres szavak lennének.

A köztük húzódó, életükben először fájdalmasnak ható csendet végül a kisebb töri meg.

 – Hirtelen fontos lettem? – mosolyodik el keserűen és elfordítja fejét, hogy ne is lássa az idősebbet. Most nem az a pillanat van, amikor az a bűnbánó szempár egy másodperc alatt eloszlatja a haragját és csalódottságát. Nagyon szeretné, ha így lenne, de erős lesz és nem fogja meghatni semmi. Értékes ember, ezt próbálja elhitetni magával. Lehetetlennek tűnő feladat, pedig csak az igazságot kellene elfogadnia. Ahhoz, hogy mások így lássák először neki kell. És ezt szeretné elérni a fekete hajúval is. Meg kell mutatnia, hogy ő nem holmi pótlék, hanem különleges. Nem mások játéka, vigyázni kell rá.

Porcelánból van a szíve és ő szeretné újra odaadni Hyunjinnak, de jobban fél, mint valaha, hogy összetörik.

 – Mindig is az voltál, csak időbe telt, mire észrevettem mennyire is – sóhajt fel Hyunjin, de nem hibáztatja a kisebbet, igaza van. Okkal haragszik, hiszen egyszerűen csak le lett cserélve, pedig sokkal értékesebb annál, hogy ezt megtegyék vele. Magyarázatot érdemelne, de az idősebb képtelen hosszas mondatokba kezdeni, inkább csak nézi a mellette ülő fiút, aki annyit jelent neki. És ő mégis, eddig vakon élt, nem is vette észre. Azt sem, hogy a kisebbnek mennyire nem tetszik a hirtelen érkezett rajongása, lényegében egy idegen felé. Jeongin érettebb a koránál, sokkal előbb átlátta a helyzetet és ő ellenére annyiszor nevezte gyerekesnek. Szívesen kérne tőle bocsánatot és mondaná el, hogy valójában milyen büszke rá, amiért ilyen felelősségteljes és öntudatos. Sajnos azonban ez már bőven nem az első dolog a bocsánatkérő listáján, így a témának legalább addig várnia kell, hogy a kisebb ne haragudjon ennyire.

 – Biztos én dramatizálom túl, de tudod milyen szar azt érezni, hogy te úgyis ott vagy mindig és ha jön valaki más, valaki érdekesebb, akkor csak úgy ott hagynak? Hetek óta hallgattam, ahogy róla áradozol. Hetek óta gondolkozok azon, hogy velem van-e a baj. Vagy ennek tényleg ennyire nehéznek kellene lennie? Tényleg ennyire fájdalmas kéne legyen látni, ahogy nézel rá? – törik meg végül Jeongin. Már nem is fordít energiát arra, hogy erősnek tűnjön, lerántotta a leplet, ami a sebezhetőségét takargatta. Talán mást is megmutatott magából, csak ő maga sem vette észre még. Lehet, hogy az idősebb komolyan gondolja, amit mond, de a vörös pillanatnyilag úgy érzi, hogy csak pótlék számára. Gyűlöli ezt az érzést. Küzd ellene, de lassan beszivárog elméjébe a tudat, hogy ő mindig csak második lesz abban a sorban. Mert elsőnek nem elég jó.

 Hyunjin percekig hallgat, emészti az elhangzott szavakat. Hangok sokasága, de együtt fájdalmas mondatokat alkotnak, amik halvány képeket ébresztenek benne. Olyan valóságosan látja maga előtt Jeongint, ahogy éjszaka is csak lehunyt szemmel fekszik, de elaludni nem tud. Talán még egy könnycsepp is kiszökik összezárt pillái közül. És most tényleg itt ül mellette, teljességgel őszintén megmutatva a fájdalmát. Hyunjin remélte, hogy erősnek akar majd tűnni a kisebb, mert ez így felér egy kínzással. Végül ráébred, megérdemelte, hogy lássa a másik mit érez. Látnia kell, hogy igazán felfogja mit tett. Érti a kisebbet, de fogalma sincs, hogyan nyerhetné vissza a bizalmát, amit pillanatok alatt elveszített, mintha soha nem is járt volna neki.

Hyunjin feladja, az esze már nem fog neki segíteni, olyan kincset hagyott kicsúszni a kezei közül, amit csak a szíve által vezetve nyerhet vissza.

Eltökélten keres ki táskájából egy tollat, aminek aztán lecsavarja a kupakját. És eddig is tartott a magabiztossága, immár sokkal kevésbé határozottan hiszi, hogy a kisebb érteni fogja. Végül mélyet lélegez és egy óvatos, bizonytalan mozdulattal nyúl Jeongin keze felé. A vörös elkerekedett szemekkel kapja felé a fejét, megijedve a hirtelen érintéstől, amire nem tudott felkészülni, tekintve, hogy szigorúan más irányba nézett eddig.

 – Ne haragudj – suttogja neki halkan Hyunjin. A fiatalabb nem biztos benne, hogy az előző történésre vagy az egész szituációra érti. Mindenesetre mindkettőhöz passzolna.

Az idősebb gyengéden megfogja Jeongin kezét, óvatosan szétnyitja az ujjait, majd a tollal lágyan írni kezd a puha fehér bőrre. Annyira belemerül a munkába, hogy észre sem veszi a másik gyanakvó tekintetét, de talán jobb is neki, hogy nem látja.

Amikor befejezi, felemeli fejét, hogy a kisebb szemébe nézzen, de nem sikerül felvennie a kontaktust, mert a vörös éppen a tenyerébe írtakat olvassa. Idegtépő tempóban peregnek a másodpercek, Hyunjin úgy érzi vánszorog az idő. Lassított felvételként látja, ahogy Jeongin elemeli tekintetét a különleges üzenetről. Összekapcsolódik a tekintetük, egymást nézik, de ez most más, mint a többi. Még mindig nem tudják, hogy mi fog történni, egészen egy bizonyos pillanatig. Amikor is Jeongin ugyan bizonytalanul és kissé szomorkásan, de az idősebbre mosolyog. Hyunjin csak most fogja fel igazán, mit is jelent vigyázni egy porcelánszívre.

 

 

2020.11.11 – 2020.11.20