Erdőjárók, tengernézők: itt van nektek egy sámánének

Erdőjárók, tengernézők: itt van nektek egy sámánének

2015. 08. 08., szo - 11:06
0 hozzászólás

Weiner Sennyey Tibor verseket és egy esszét olvasott fel az V. Erdei Költők találkozón a horvátországi Grožnjan művészfalu melletti erdőben augusztus 7-én pénteken. Az esszét és az egyik verset olvashatjátok a DRÓTon.

Sámánének

Sámánének

Magyarországon, Zsennyében, a kastélyban, amely ma művészek számára alkotóház, arról beszélt nem oly rég egy konferencián kiváló magyar tanár és irodalomtörténész – Fűzfa Balázs, hogy érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a rómaiak Borostyánkő útja valójában tengelye volt a modern világirodalomnak.

Sámánének

jaj de jó de jó de jó
a víz
jaj de jó de jó de jó
az íz

jaj de jó de jó de jó
az élet
jaj de jó de jó de jó
hogy érzek

jaj de jó de jó de jó
ha nyers
jaj de jó de jó de jó
a vers

jaj de jó de jó de jó
ha űz
jaj de jó de jó de jó
a tűz

jaj de jó de jó de jó
a zöld
jaj de jó de jó de jó
a föld

jaj de jó de jó de jó
a kék
jaj de jó de jó de jó
az ég

Isztria, 2014.08.09

Trieszttől egészen a messzi Északig, húzódott valaha egy út, amin ez a különös kincs, a borostyánkő, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak, vándorolt. Kereskedők és ékszerészek, kalandorok és utazók, vándorok és költők szelték keresztül Európát a sűrű erdőket átszelő úton. Aztán eltűntek a rómaiak, de valami megmaradt Európa ősi tengelyéből. Egy emlék vagy varázslat. 

Joyce, Rilke, Kafka kapcsolatban voltak ezzel a tengellyel, ami már nem a borostyánkőre, hanem arra emlékeztetett, hogy Európának egyáltalán valaha volt tengelye. Ebből építkezett Borges és Márquez is,  ennek a tengelynek az emléke izzik Danilo Kiš és Hamvas Béla írásaiban.

Európa elfelejtette, hogy a valódi európaiak „erdőjárók” és tengernézők, mert édesebb lett a pénz, a saját jólét, mint a közérdek és a valódi közösség. 

Hol vagytok erdőjárók? Hol vagytok tengernézők? Hol vannak az igazi európaiak? 

Autótok van, házatok van és jólétben éltek? Ettől még nem vagytok Európaiak.

Hol vannak a költőitek, akik nem ismernek határokat, de ismerik egymást? Hol vannak a festőitek, akik az összes kéket festik? Hol vannak a szobrászok, akik nem korrupt politikusoknak faragnak giccset a közterekre, hanem a tér és az idő új dimenzióját, az emlékezet mélyrétegeit nyitják ki a városok szívében? Hol vannak a színházak, ahol a közönséget felébresztitek kényelmes szendergéséből? Hol vagytok lankadatlan álmodozók, akik boldog és szabad és békés Európát álmodtatok? 

Keressétek a komfort zónátok határait és megismeritek a világot. Ismerjétek meg a világot, és megértitek, hogy a fogyasztói szokások, a kényelem és lustaság mennyire bezárt titeket már egy olyan világba, ami nem Európa. Segítsetek egymásnak, és ti sem maradtok segítség nélkül, midőn ránkzárul a csillagtalan éjszaka opálfekete burája. Mert eljön az éj, és mindenki maga marad egyedül szemben saját lelkiismeretével.

Sok évvel ezelőtt, Triesztben ismerkedtem meg Maja Klarićal, Ryan Lambbel, Anastassia Vekshinaval, Maciej Viktorral és sok más fiatal költővel, akik meghallották a trieszti egyetem professzorának, Gabriella Valeranak a hívását, összejöttek és találkoztak. Pár napig nem történt semmi más, csak meghallgattuk egymás előadásait, verseit, aztán hazamentünk. Vagyis majdnem mindenki hazament, én Maja tippjét meghallgatva elstoppoltam megkeresni „az összes kéket”. 

Azóta tudom, hogy az összes kékben benne rejlik valami a szabadságból. Abból a szabadságból, ami az igazi Európa. 

Nem politikus vagyok, hanem költő. De amikor nincs más, aki kimondja, akkor a költőnek kell kimondania, hogy

baj van. 

Baj van, ha Magyarország közepén mégnagyobb atomerőművet akarnak építeni. Baj van, ha Horvátországban – az Adriai-tenger partjain olajfúrótornyokat akarnak építeni. Baj van, ha nem tisztelik az erdőket és a tengert! Baj van, ha azt hiszik az európai országok, hogy mindenkinek magának kell megoldania a gondját – úgy mint válság vagy menekült kérdés. Ez nem unió, hanem csak egy érdek szövetség, egy olyan érdek szövetség, amelyben mindenki csak a saját érdekeit nézi. 

Elég az ostobaságból! Elég az idiokráciából! Elég abból az Európából, amely nem ismeri az ősi utakat, amely nem érti meg miért fontos, hogy legyen saját tengelye. Az egyik ilyen tengely – ha tetszik: axis mundi – a borostyánkőút. Délről Északra, Északról Délre. Megérteni, hogy közös hagyományunk hordozói Kafka és Joyce, Rilke és Danilo Kiš. 

Meg kell végre érteni, hogy amikor a politikusok mellébeszélnek, vagyis nem mondanak semmit, akkor a költők és írók szavaira kell hallgatni. Hogy van valami, ami minket jobban összeköt mint a közös valuta, a csillagos lobogó, vagy az omladozó jogrend. 

Európát a művészet és a tudás köti össze. Európát a háborúk nem múló emléke köti össze. Európát a vágy köti össze, hogy lehet olyan hely a földön, ahol a különböző népek fiai és lányai együtt tudnak a művészet és tudomány valóban szent eszméinek élni. Minden más fagylaltos kocsi és politikai kampány, minden más giccs és hóbort. 

Az európaiak erdőjárók és tengernézők. 

Ti erdőbe elzarándokolt olvasók és talán mi, erdei költők vagyunk az utolsó igazi európaik. Erdőjárók és tengernézők. És én, mindössze arra kérlek titeket, hogy maradjatok is azok. Erdőjárók és tengernézők. Szabadok és európaik. Ez az igazi lázadás!

Isztria, 2015. 08. 07.