Fáss Krisztina: Az előkelő és a kevésbé előkelő

Fáss Krisztina: Az előkelő és a kevésbé előkelő

2020. 12. 18., p - 11:17
0 hozzászólás
Patrícia lovaglás közben akaratlanul is elmosolyodott. Ugyanis az utca tele volt parasztokkal, és ez mosolygásra késztette őt.
f
A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár pályázatának novellái a DRÓTon

Fáss Krisztina

Az előkelő és a kevésbé előkelő

 

 

„Írjon novemberben egy novellát!”

Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.

Schandl Eszter

Patrícia lovaglás közben akaratlanul is elmosolyodott. Ugyanis az utca tele volt parasztokkal, és ez mosolygásra késztette őt.

– Miért is engedték be őket? – vinnyogta Tublerónának.

Sidney, a kis parasztlány, ezt méltóságon alulinak találta. Ha nem tízszer, hát egyszer sem hallotta, hogy Patrícia szerint az út az övéké. És ezt is furának gondolta. Ül az az elkényeztetett maca a lován és semmi nem tetszik neki.

Sidney nagyon dühös volt Patríciára. És magára is, mert még nem találta ki a méltó büntetését.

– Ennyire normáltalannak lenni! Azt sem tudom, hogyan büntessem meg – zokogott.

Nemsokára persze tíz hatalmasat ütött a fejére, mert már kezdettől fogva megvolt a megoldás.

– Ó, hogy én milyen vagyok! – sírta el magát Sidney.

Patrícia délcegen lovagolt a lován.

– Ó, de cuki ez a ló, Patrícia! – olvadozott Lorezetta.

– Tudom – bólogatott büszkén Patrícia. – Aputól kaptam még karácsonyra.

– Aputól kaptam még karácsonyra! – utánozta Sidney.

Patrícia csodálkozva nézett le rá lováról.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Nem lettél zakkant? – kérdezte Lorezetta.

– Á, nem! – legyintett Sidney. – E dolgot a környéken még csak ti csináljátok. De nyilván mások is beszállnak majd, nem? Hiszen nyilván jobb zakkantnak lenni, mint normálisnak, ugye, normáltalanok?

– Hát akkor viszontlátásra – csóválta a fejét Patrícia.

– Viszontlátásra, kedves zakkant paraszt!

– Elég furák ezek a parasztok ­– mondta Tubleróna.

– Egyet értek – mondta Lorezetta.

– Á, hagyjuk szegényt! – mondta tettetett sajnálkozással Patrícia. – Biztos a sok munkától lett ilyen. Látjátok? Én sosem dolgozom, és ilyen szép vagyok!

A barátnők megnézték Patríciát, és megállapították, hogy tényleg szép. Sidney ellenben nem tudta, hogy röhögjön-e Patrícián, vagy csak csodálkozzon, hogy a furcsa lány szépnek hiszi magát. Sidney nem láthatta, hogy most éppen hol jár Patrícia. Csak annyit látott, hogy Patrícia túlságosan is erősen megszorítva a kantárt gőgösen elvágtat.

– Végre – sóhajtotta Sidney.

És jókedvűen elképzelte, hogy Patrícia esetleg elesik a sárban, béna barátnői pedig visongva mondják, hogy nem lesznek egy olyan hölgy barátai, aki ennyire sáros. Hát érthető, hogy Sidney ennek megörült, mivel Patrícia mindig is utálatos volt vele.

– Nem léphetsz be a játékba! – vakkantotta nemegyszer Patrícia Sidney-nek.

– Szerencse! – mondta ilyenkor vidáman Sidney. – Nem szeretnék ilyen béna játékokban részt venni.

Ilyenkor nem is hiányoztak neki Patríciáék az előkelő labdájukkal, csak titokban a népszerűség egy kicsit. Egyszer örömmel látta, hogy Patríciáék beestek egy tóba. Akkor pedig nem csak ő, de az egész suli nevetett. A tanárok nem győztek büntetést adni a százötven nevető gyereknek, az órákon pedig arról beszélgettek a gyerekekkel, hogy mennyire fáj, hogy utálják az előkelő Patríciát, de lehet, hogy a gyáva tanárok Patrícia apjától féltek, aki mind a tizenkét tanárt feljelentené, ha megtudná, hogy tök normálisan viselkednek, amikor a lánya beleesett egy tóba! A tanárok ugyan nagyon nem kedvelték Patrícia apját, de tudták, hogy nagyon előkelő és gazdag családból származik, és talán még az igazgatót is kirúgná. A családfakutatók szerint az Árpád-háziak voltak az őseik. Igaz, nem igaz, mindenesetre egy hónap alatt több millió pénzt kapott, ezért igazán előkelőnek számított a két nagyon kicsi falu összevont iskolájánál. Crinemaggie volt az összevont falu neve. Ami a Crinemából és a Maggie-ből való volt. A két kicsi faluban minden évben a negyedik és az ötödik osztályosok kétszer is előadják Crinema és Maggie történetét.

Patrícia egy erdő felé vágtatott. Nem önszántából ment oda, hanem telelt. Az apja muszájból küldte oda egy szegény asszony ismerőséhez. Ugyan ő is megvetően beszélt róla, de amikor Patrícia megkérdezte, hogy ha ő sem szereti azt az asszonyt, akkor miért kell odamennie. Patríciának apja elárulta, hogy ilyen szegény ismerőst nem választana, ezért nem az ismerőse, hanem elmondta neki, hogy a rokona. És ezen nem lehet változtatni, csak akkor, ha az illető meghal. De akkor sem teljesen.      

Patrícia olyan erősen nyomta meg a csöngőt, hogy a valamit alig halló, idős és boszorkányhoz hasonlító nő ijedten esett le a padról.

– Mi a baja? – kérdezte közömbösen Patrícia.

A hölgy csodálkozva kapta fel a fejét. Csak most vette észre, hogy Patrícia ott van. De azt is tudta, hogy a csengő nyilván nem magától szólalt meg.

– Ilyet még életemben nem pipáltam, Patrícia kisasszony! Szegény öreg fejem! Hova legyen, hova ne legyen a csodálkozástól? Így megszólaltatni azt a csengőt!

– Ahhoz volt kedvem és kész! – mondta gőgösen Patrícia. – Most pedig bemennék az épületbe. Azért, mert úgy tartja kedvem. Én mindent azért csinálok – tette hozzá fontoskodva.

– Az baj, Patrícia kisasszony, az baj! – mondta az öreg hölgy még mindig csodálkozva.

Mintha világéletében nem látott volna tízéves gyereket. És lehet, hogy ez így is volt.

– Éhes vagyok! – bömbölte Patrícia.

– Vegyen a hűtőből – hangzott a válasz.

Patrícia szája kékre-zöldre változott, majd úgy tett, mintha zokogna.

– Még kicsi gyerek vagyok! – sírta, és leguggolt úgy téve, mintha babázna.

Ez a kifogás vagy ezer embernél vált volna be, és az asszony közéjük tartozott. Világéletében ezer órát, ha volt gyerekek társaságában. Így aztán igazán keveset tudott a gyerekekről.

– Parancsoljon, Patrícia kisasszony! Hozom a répatortát! – mondta az idős hölgy.

Patrícia pontosan ilyen jókhoz volt szokva. De ő még többet akart.

– Apukám igazán előkelő, gazdag vacsorát szokott csinálni – mondta Patrícia. – Szaladjon el a boltba, és hozzon teccolettet. Az nagyon finom.

Eközben Sidney egy folyó partján ült mezítláb. Azért, mert az undok Lorezetta galád módon elvette kék cipőjét. Sidney érthető módon még most is dühös volt Patríciára.

– Kerüljön ide az a normáltalan lány! Úgy meghúzom a copfját, hogy leszakad.

Eközben Lorezetta és Tubleróna a labdájukkal játszottak, azonban a fajankó Tubleróna teniszlabdának használta. Így az osztolinsárga labda a vízbe repült.

– Igazi osztolin lehtett! – sírta a kissé babonás Lorezetta.

– Ne félj! – vigasztalta az előkelően síró lányt Tubleróna. – Legalább nincs vele több balszerencsénk.

– Igen ám – hüppögte Lorezetta –, de mit fog hozzá szólni Patrícia?

Patrícia eközben a labdához semmit nem szólt, ahhoz viszont igen, hogy az öreg hölgy már tizenöt perce sehol se volt. Pontosabban volt valahol, ami a sarki vegyesbolt volt. A nő megtalálta az előkelő, nem zsíros és nagyon finom teccolett húst. Aztán a finom répát kereste, amiben egy kevéske olajos borsó és dió volt.

– Parancsol még valamit, asszonyom? – kérdezte a fiatal pénztároskisasszony.

– Igen, egy másik unokát – nyögte az asszony –, de ezen maguk úgy sem tudnak segíteni…

– Dehogynem, asszonyom! – mondta a fiatal pénztároskisasszony. – Huszonkét gyerek van a raktárunkban!

– Nem komolyan gondoltam! – mondta az öregasszony.

– Jaj, ezek az öregek! – sóhajtott fel a pénztároskisasszony. – Ha maga kérne egy kiló répát, mondjuk, és kiderülne, hogy nem komolyan kérte?

Az öregasszony elismerte, hogy igaza van, ezért elkezdte nézni a huszonkét gyereket.

A gyerekek többsége csodálkozva nézte az asszonyt, és röhögött szegényes ruháján. Egy szőke hajú esernyős lány odasúgta a barátnőjének, hogy ez a szegény asszony biztosan tolvaj, mert koldus létére úri teccolettet kér. A barátnő erre azt válaszolta, hogy ennek nagyon örül, mert még sosem látott tolvajt. A többi gyerek röhögött ezen a kislányon.

– Szegény, mint a templom egere – mondta egy masnis kislány.

– Lopó, mint a lopó busz – mondta egy szemüveges kisfiú.

– Már egy busz is lehet zöldség – csodálkozott egy kislány.

– Nem úgy lopó – magyarázta az esernyős lány. – Hanem tolvaj.

A lány boldogan táncolt örömében.

– Ez a lány tetszik! – mutatott a masnisra.

A masnis kislány rémülten tiltakozott. Úgy megszokta már a pajtásait, hogy még a gondolatra is sírt, hogy elhagyja őket.

– Nem maradhatnék inkább itt? – zokogott.

– Síró, pityogó, a raktárba nem való! – csúfolódott az esernyős lány.

– Erről jut eszembe – mondta a kisfiú –, mielőtt még eladtak volna ebbe a boltba, láttam egy béna filmet, amiben Tundra harcolt egy dinoszaurusz ellen.

– De ha ennyire béna a televízió, akkor miért nézed? –kérdezte az esernyős lány.

A fiú csodálkozva nézte.

– Hát mi mást csinálnék? – kérdezte. – Hiszen csak ilyen műsorok mennek, amelyekben a kislány a zsiráf fejére ugrik, vagy a zsírosbödön táncol a cukorkával.

A lány elismerte, hogy igaza van. Hiszen, ha vannak gyerekműsorok, akkor akármilyen rosszak, ha egyszer csak rosszak vannak, a gyerekek kénytelenek azt nézni.

Eközben az öregasszony a masnis kislányt próbálta kifizetni. A kasszára tette a leányt, de sehol sem látott rajta vonalkódot.

– Nézze meg a homlokát, asszonyom! – javasolta a pénztároskisasszony.

Az öregasszony megnézte, és tényleg vonalkód volt a lány fején. Az öregasszony, mivel tudta, hogy a madarakat szokás így megjelölni, úgy gondolta, ezt azért csinálják, hogy a gyerekek meg ne szökjenek. És ezt igazán felháborítónak találta. Hiszen ez egy gyerek, nem pedig egy madár.

Ezen annyira felháborodott, hogy amint kifizette a gyereket, köszönös nélkül becsapta az ajtót.

Patrícia, amíg nem volt otthon, annyira örült, hogy énekelt és táncolt. Mert amíg távol volt, mindent kiboríthatott, összefogdoshatott és felmászhatott a dolgokra.

Amikor meghallotta a csengőt, nagyon megijedt. Anyai nagyanyja ugyanis, amint belépett, ha éles szemű volt, megállapíthatta, hogy az esernyő nincs a helyén, a répatortából hiányzik két szelet, és Patrícia a szekrény tetején zokog.

Nagyanyja annyira boldog volt, hogy csak a harmadik tűnt fel neki.

– Patrícia, te meg mit csinálsz a szekrényen? – kérdezte csodálkozva.

– Jaj, nagymama, igazán fura napom volt! – mondta Patrícia.

Nagyanyja felsóhajtott.

– Nekem mondod!

Azzal füttyentett egyet, és szégyenlősen bejött a masnis lány. Eddig a nagymamának fel sem tűnt róla egy fontos dolog. Ez pedig nem volt más, mint hogy a kislány ijesztően fehérbőrű volt.

Persze biztosan ti is ismertek egészen fehérbőrű embereket, csakhogy a masnis kislány egészen fehérbőrű volt. Ami azért volt, mert aurál származású volt.

Patrícia nem volt ostoba kislány. Tudta, hogy a nagyanyjának a masnis kislány az új unokája. Ezért igazán haragudott a nagyanyjára. Annyira dühös volt, hogy fogta magát, és kiment a kertkapun.

A kapu előtt Sidney szomorkodott. Nagyon dühös volt Patríciára. Ezért a kapu előtt duzzogott.

– Hé, te meg mit csinálsz a kapu előtt? – kérdezte csodálkozva.

Sidney felsóhajtott.

– Tulajdonképpen nem is értem, miért vagyunk mi ellenségek – mondta Sidney.

Patrícia bólintott.

– Tulajdonképpen tényleg nem értem, hogy miért is vagyunk ellenségek – mondta.

– Hát igen, nem is értem – felelte Sidney.

Amikor az öregasszony meg akarta szidni Patríciát, azt látta, vidáman fogják egymás kezét Sidney-vel. Sidney pedig azt tanácsolta Patríciának, ha az öregasszony tényleg nem szeretné őt unokának, lakjon nála.