Félelem és reszketés Magyarországon

Félelem és reszketés Magyarországon

2016. 05. 06., p - 07:36
0 hozzászólás

Tegnap két jelentős esemény is történt. Valaki bedobta egy sportcsarnok ablakát, majd valaki más bejelentette, hogy bombát helyezett el Budán. Kérem, senki se gondolja, hogy ezeknek az eseményeknek súlyát én elbagatellizálnám, hiszen hangsúlyoztam, hogy ezek jelentősek. Ez a hétköznapi terror előszele.

Brazil

Emlékezetes jelenet a Brazil című filmben, amikor az étteremben az agyonplasztikázott vendégek mellett hirtelen terrortámadás zajlik le, majd mintha mi sem történt volna folytatják a bájos csevegést. Ez az, ami, amikor a film készült (1985-ben) – egészen abszurdnak hatott. A hétköznapi terror, mégpedig a teljesen szokványos, mert megszokott hétköznapi terror. Amikor

már nem lepődünk meg a szükségállapoton, a gépfegyveres rendőrökön, a kerítésen, az egyre keményebb határellenőrzéseken, mindaddig természetesen, amíg nem velünk szemben alkalmazzák.

Tegnap két jelentős esemény is történt Magyarországon. Valaki bedobta egy sportcsarnok ablakát, majd valaki más bejelentette, hogy bombát helyezett el Budán.

Az első mögött mindjárt lányainkra és asszonyainkra törő migránsokat sejtettünk, és a teljes belügy és politika, és főleg a média erőteljes migránsozásba kezdett, anélkül, hogy bármi konkrétat tudtak volna.

A második mögött a terror Európán végigsöprő hullámát vizionálták, és minden férfit igazoltattak a szentendrei héven. A bombamerénylők egyébként két dologról ismertek, az egyik, hogy előre bejelentik telefonon tettüket, a másik, hogy utána Szentendrére héveznek. Mindazok pedig, akik vártak, akik haza akartak érni, de nem tudtak, csak néztek, és a lehető legtermészetesebbnek vették, ami történik.

Kérem, senki se gondolja, hogy ezeknek az eseményeknek súlyát én elbagatellizálnám, hiszen hangsúlyoztam, hogy ezek jelentősek.

Ez a hétköznapi terror előszele.

Ez az, amikor már természetesnek vesszük, hogy vannak menekültek, akik „migránsok”, és vannak személyes szabadságunkat, akár hazajutásunkat korlátozó intézkedések, amelyek ellen senki sem emelheti fel a szavát, még ha totálisan értelmetlenek is.

Mindez persze a mi biztonságunk érdekében történik. A mi biztonságunkat szolgálja a félelem és reszketés, amiben élünk. Mert kétség nem fér hozzá, hogy

a valódi problémákat ezzel az önmagát generáló félelemmel és reszketéssel lehet elkenni, ezzel lehet egyre mélyebbre tapodni abban, amit ma a hétköznapok jelentenek.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb lesz vagy volt olyan eset, ahol egy menekült (vagy a közkeletűbb szóhasználatban „migráns”) sajnos tényleg bűncselekményt követ el, és könnyen lehet, hogy előbb utóbb valaki tényleg bombát fog robbantani, talán valami különös és megmagyarázhatatlan megfontolásból majd éppen a festői Budán. De. Csakhogy.

Az igazság mégis az, hogy előbb lopnak körülöttünk mindent el, előbb láthatjuk, hogy nem vagyunk már a törvény előtt egyenlőek, előbb aggódhat folyton a holnapért az átlag magyar polgár, előbb megy tönkre az egészségügy és előbb hull atomjaira a közoktatás, előbb lesz „migráns” a magyar fiatalság jelentős része, mint robban bomba Budán. És ez az, ami nem érdekes, amitől nem félünk, amitől nem reszketünk, amiről nem beszélünk. Homályos, nehezen körülhatárolható ellenségképet alakítunk ki magunkban, amelynek egyik arca a papírok és okiratok nélkül menekülő és határokon átszökő „migráns” – köztük a beszivárgó „terrorista”, másik arca pedig az Európai Unió, bürokratáival és jólétével, akik képesek és megbüntetnek minket – pénzre! –, mert nem fogadjuk be ezeket a „migránsokat”, akik között köztudott, hogy minden második „erőszaktevő" és „terrorista”.

Persze

nem itt dőlt el, hogy mi nem leszünk Európa része.

Az európai hatalmak is elindultak egy olyan lejtőn, amiről nehéz lesz visszakapaszkodni, mégpedig akkor, amikor azt hitték, hogy mindent meg lehet oldani pénzzel. Nagyon sok mindent meg lehet, de nem mindent. Az európai közös kultúrához nem elég a pénz.

Kultúra nélkül ugyanis Európa csak egy ázsiai félsziget, amire nagy hatással van Amerika.

Mielőtt valaki azt mondaná, hogy a kultúrához pénz kell, figyelmeztetem, hogy csak részben van igaza, ugyanis

a kultúrához szorgalom kell, ész kell, türelem kell, figyelem kell és csak mindezek után van értelme pénzt is mellé rendelni.

A kultúra végtelenül egyszerű dolog. Ott dől el, hogy az ember könyvet vesz a kezébe, olvas, beszélget, zenét hallgat, kiállításra vagy koncertre megy, vagy pedig bekapcsolja a tévét. A tévé bekapcsolása látszólag sokkal egyszerűbb, látszólag könnyebb, valójában végtelenül leszívó, negatív, passzív időtöltés. Kényelmes, lusta dolog, amihez nem kell se szorgalom, se ész, se türelem, még csak figyelni sem muszáj.

Az európai kultúra része a szorgalom, az ész, a türelem és a figyelem, és ezekből lesz igazából pénz, az ilyen tulajdonságok mellé rendelődik jó esetben a bőség, gazdagság, siker.

Persze nem mindenhol. Ott, ahol nincs törvény előtti egyenlőség, ott ahol nem egy pályán játszik az, aki behódol a hatalomnak és aki nem, ott, ahol hiába vagy tehetséges, ha nem vagy alattvaló sehová sem kerülhetsz be: nehéz versenyezni.

A magyar valóság ma nem a szorgalomnak, nem az észnek, nem a türelemnek és nem a figyelemnek kedvez, magyarul nem a kultúrának. A magyarok ma mindent a pénz mögé rendelnek, csak a pénz számít, és közben lusták, buták, türelmetlenek és figyelmetlenek. Elhitték, hogy félni és reszketni kell, elhitték, hogy láthatatlan ellenségek nyomorgatnak minket, és ezért rettegnek, miközben a valódi problémákkal szembenézni nem csak restek, hanem észre se veszik őket.

Egymással szemben már rég nem vagyunk szolidárisak, sokkal inkább érvényesül „a dögöljön meg a másik disznaja is”, és „a nem a mi kutyánk kölyke”, mint az, hogy mi egy nép vagy neadjisten nemzet lennénk. Ma az tartozik a nemzethez, aki egy bizonyos anyagi szint felett van, és retteg, hogy lecsúszik, és cigány lesz vagy migráns. Mert aki lecsúszik az cigány vagy migráns.

Ebben a rettegésben élünk, ebben a félelemben, ahelyett, hogy abban a reményben élnénk, hogy tényleg azért dolgozunk, hogy legyen egy szabad és boldog Magyarország, hogy mi mind tényleg szabadok és boldogok legyünk, ne egymás kárára, hanem egymás örömére. Naiv vagyok, ugye? Hát ez az.

Lemondtunk a szabadságról és lemondtunk a boldogságról, azért mert lemondtunk a kultúráról, vagyis a szorgalomról, az észről, a türelemről, a figyelemről.

Nem hiszünk ezekben. Kiüresedett fogalmak lettek. Végképp kiürültek az olyan szavaink, mint önzetlenség, segítség, együttérzés, barátság. Kiknek vagyunk mi, magyarok a barátai a világban? Barátai lettünk-e szomszédainknak, vagy még mindig ellenséges pillantással nézünk rájuk?

Barátai vagyunk-e egymásnak?

Meg tudtunk-e bocsájtani magunknak azért mert mindig másokat hibáztatunk saját bűneinkért? Fel tudtunk-e nőni ahhoz, hogy európaiak és polgárok legyünk? Vagy visszasüllyedünk egy újabb regresszióba a régi receptek alapján?

Az említett Brazil című filmben van még két jelenet, amely mostanában folyton eszembe jut. Az egyik, a film vége, amikor a hétköznapi terror elől elszökő, esendő hős és hősnő egy nagy járgánnyal mennek a főúton, ahol az óriásplakátoktól nem látni a tájat. Mi sem jellemzőbb a mai „valóságra”.

A másik, amikor a gyarló és béna, esendő főhős álmában egyszerűen elrepül.