Festői alkonyat | A modern Kína költészete IV.

Festői alkonyat | A modern Kína költészete IV.

2019. 08. 29., cs - 12:25
0 hozzászólás

Egy költő, aki festő is egyben, a kínai költészet hobója, a napraforgók szerelmese, perifériára szorult értelmiségi egy társadalomban, amely a kommunizmus legmélyebb gödréből gondolkodás nélkül fejest ugrott a kapitalizmusba – ez Mang Ke, egy igazi túlélő.

Viczenti Mátyás esszéivel és fordításaival a modern Kína költészetét mutatja be a DRÓTon.

Hiánypótló sorozat. Add tovább!

Az a történet, amit a sorozat mostani részében mesélek el, a 20. század ötvenes éveiben kezdődik. Miközben a kommunista rendszer megszilárdítja hatalmát a szárazföldi Kína felett, 1950. november 16-án egy északkeleti városban (Shenyang 沈阳) világra jön Jiang Shiwei 姜世伟, művésznevén Mang Ke 芒克. Születése után pár évvel a család Pekingbe költözik a jobb élet reményében. Mint ahogy az a generációjában sokakkal megtörtént, az ő életét is felborította az 1966-ban kezdődött Kulturális Forradalom 文化大革命, aminek során a későbbi költőt 1969-ben vidékre internálták. Habár ezt a legtöbben csapásként élték meg, Mang Ke megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből: lehetőségeihez mérten sokat olvasott, és ekkor kezdett el verseket is írni. Egy másik későbbi költő, Duo Duo 多多 is ide került sok más társával együtt, akik pezsgő szellemi élettel próbálták meg ellensúlyozni a rengeteg fizikai munkát. Mang Ke, Duo Duo és még pár verselő olyan sikeresen művelték alkotói tevékenységüket, hogy a kínai irodalmi tudat a helyről, ahol éltek (Baiyangdian白洋淀) elnevezte az innen híressé váló költőket a „Bayangdiani csoportnak” 白洋淀诗群. A csoport tagjait a közös társadalmi származás (értelmiségiek), a közös sorstudat és az ahhoz való hozzáállás köti össze: csalódás a Kulturális Forradalomban és az azt elindító hatalomban. Mang Ke végül hét hosszú évet töltött különböző fizikai munkákat végezve, mire a Kulturális Forradalom befejeződött (1976) , és sorstársaival együtt visszatérhetett korábbi életébe. Vagyis visszatért volna, ha ugyanaz az élet még létezett volna.

 Mang Ke 芒克
Mang Ke 芒克


Az új időszak abszolút bizonytalansággal kezdődött, ugyanis a Kulturális Forradalom kétségbeejtő helyzetbe taszította az országot: a felsőoktatási intézmények és rengeteg korábbi állami intézmény (pl. külföldi országok követségei, anyakönyvvezetői hivatalok évekre megszűntek, minden feladatot a Mao Zedong 毛泽东 és a holdudvarába tartozó ún. „Négyek bandája” 四人帮 által közvetlenül irányított forradalmi bizottságok láttak el. A visszarendeződés pedig nem volt zökkenőmentes: a felső pártvezetésben Mao halála utána még jó ideig tartott a harc, mire a társadalmi reformokat és nyitást sürgető, gyakorlatiasabb ideológiát valló frakciónak sikerült megszereznie a hatalmat, a gazdaságnak pedig jó néhány évébe telt, mire nagyjából helyreállt. Mang Ke hónapokat töltött otthon arra várva, hogy az állam – ha nem is kárpótolta őt az előző évekért – de munkát és biztos megélhetést nyújtson számára (a munkát akkoriban az állam utalta ki, munkakeresésről abban az időben, az újjáépülő, központosított rendszerben szó sem lehetett). A költő ezt az időszakot is arra használta fel, hogy intenzíven tovább alkosson, közeli barátaival is gyakran tartottak nem hivatalos irodalmi összejöveteleket. A kocka akkor fordult, amikor egyik barátjával, Bei Daóval 北岛 közösen egy új folyóirat megalapítását határozták el, amely az első (ha hivatalosan nem is regisztrált) magánfolyóirat volt az ötvenes évek vége óta. Az ötvenes évek vége óta! Gondoljunk bele, hogy ez a tett akkoriban mit jelentett: majdnem húsz év után újra nyíltan létezett független kínai irodalom, hiszen ez a korpusz már nem az állam által pénzelt propagandisták szüleménye volt, hanem abszolút civil kezdeményezés. A lap a Ma 今天 nevet kapta, és a hetvenes-nyolcvanas évek költőgenerációjának inkubátora lett, ahol később olyan költők mutatkoztak be, mint Gu Cheng 顾城, Shu Ting 舒婷, Duo Duo 多多, vagy Yang Lian 杨炼. Mang Ke alapító tagként oszlopos szerepet vállalt a lap életében, alkotói lendülete ekkor volt a legnagyobb, a lap szerkesztése mellett kiadta első verseskötetét Aggodalom 心事 címmel, amit a nyolcvanas években több másik is követett (talán a legismertebb ezek közül az Idő nélküli idő 没有时间的时间).  A korai hetvenes évek hangulatának kvintesszenciája az Alkonyat 黄昏 című vers, mely egy zavaros és sötét kor lenyomata.

Alkonyat

ekkoriban már nem volt hallható
ahogy a Nap erőteljes mancsaival
a földön jár
ekkoriban sötétedett
ekkoriban éppen alkonyat volt
ekkoriban olyan volt az alkonyat
mint egy lenyúzott
és szélszítta vadállatbőr

ekkoriban az emberek
- útközben botlottam beléjük -
még éberen vizslatták
a négy irány moccanásait
ez engem is óvatossá tett
ezután az alkonyat után
vajon megjelenhet-e
egy még ádázabb fenevad szempárja
 

 Mang Ke 芒克

Ez a vers is – mint a kortárs kínai líra első nagy hulláma – szabadvers volt, mely nélkülözi a klasszikus (és a sokszor klasszikusra hajazó maoista) verselés szabályait, vagyis a kötött ritmust, a soronkénti szószámot, a rímeket. A nyelvezet könnyen érthető, letisztult, a más költőknél fel-felbukkanó archaizáló kifejezéseknek (szállóigék, közmondások成语) nyomuk sincs. Másfelől a letisztultság mellett tömörítő is a kifejezésmód amivel dolgozik, és az egész verset át- meg áthatja az erőteljes szimbolika. A Nap és az alkonyat – a természeti folyamattal összhangban – egymás ellentéteiként tűnnek fel. Természeti képet szimbólumként felhasználni valami többletjelentés kifejezésére a kínai költészet kedvelt eszköze, sőt, ami véleményem szerint megkülönbözteti minden mástól, az pontosan az, hogy túlnyomó többséggel természeti képek mögé rejt többletjelentéseket. Az idézett vers tökéletes példája ennek. Bizonyos források tudni vélik, hogy a Nap Mang Ke költészetében – habár a téma kényessége miatt ez a szimbólum nem jelenik meg gyakran az esszék, kutatások tárgyaként – Mao Zedongot jelképezi. Véleményem szerint kiváló szimbólumválasztásról van szó: amennyiben igaz a Mao – Nap párhuzam, úgy könnyen elfogadhatjuk azt a nézetet, hogy a Nappal történő azonosítás alapján a legendás vezér alakja egy szoláris apaszimbólum, mely meleget és életet ad, táplál, növeszt. A Nap nélkülözhetetlen az élethez, kiemelkedő szimbolikus szerepe jól ismert és könnyen érthető mindenki számára. És azt gondolom, hogy éppen itt van a dolgok mélyebb megértésének kulcsa.

A vers címe mindjárt gondolkodóba ejthet minket: Alkonyat.

Az első versszak pedig gyorsan tovább is szövi a költői képek sorát, ugyanis a Nap mancson jár, ami a következő sorokkal együtt – „lenyúzott, szélszítta vadállatbőr; ádázabb fenevad” – nem éppen hízelgő képzettársítás. Az alkonyat szó a naplementét vagy a napnyugta utáni időszakot jelenti, amikor „már nem volt hallható / ahogy a Nap erőteljes mancsaival / a földön jár”. A Nap – vadállat metafora azt is elárulja nekünk, hogy az alkonyat, mint lény már halott, erről az idézett „lenyúzott, szélszítta vadállatbőr” sor közvetlenül beszél. A második versszak óvatos embereiről azonnal a hetvenes évek végének körültekintő, puhatolozó „alattvalói” juthatnak eszünkbe, akik próbálgatják a központi kormányzat tűréshatárát, sohasem tévesztve szem elől, hogy milyen környezetben dolgoznak. Mindez egyfajta önmérsékletre figyelmeztet: abban a bizonytalan időszakban nem lehetett tudni, hogy jobb vagy még rosszabb idők jönnek. Ez volt az akkori kor legnagyobb kérdése: vajon a reformok útjára lép Kína, melynek a végén egy szabadabb világ jön el, vagy az előző időszak sötétségénél is mélyebb gödörbe zuhan vissza. A jelen távlatából mi már kényelmesen elmondhatjuk, hogy a vers (és írója) által félt egyik jövőkép sem valósult meg, vagy, ha úgy tetszik, mindkettőből realizálódott némi: a 70-es évek végétől Kína geopolitikailag és gazdaságilag megnyílt a külvilág felé, de a rendszer alapvetése nem sokat változott, amire a Tian’anmen téri 天安门 történések a legjobb példa.

Mivel az új rendszer, élén a gazdasági reformokban mélyen hívő Deng Xiaopinggel 邓小平 is elítélte a Kulturális Forradalom visszásságait, így rövid ideig a Ma folyóiratot is megtűrte a sok újdonság között. De nem sokáig tartott ez a kegyelmi időszak; 1981-ben először cenzúra alá vették a lapot, majd fél évre rá betiltották. Később Mang Ke és Yang Lian más költőkkel karöltve a beszédes nevű Túlélők 幸存者 című folyóiratot indították el, mely mellett egy ugyanolyan nevű költőtársaságot is alapítottak (1988). Ez a Tian’anmen téri események után elvesztette lendületét, mivel számos alapító tag menekülni kényszerült, vagy nem térhetett haza. Mang Ke ekkoriban kapta meg a „kóborló, vándor” jelzőt (流浪者), amit később is jó ideig viselt. Annak idején a Ma szerkesztősége miatt hagyta ott a neki kiutalt gyári munkát, így amikor a Ma, majd később a Túlélők is elsorvadt, a költőt saját bevallása szerint is barátai, illetve a külföldi meghívások (főleg Európába) mentették meg. Barátjához, Bei Daóhoz hasonlóan ugyanis Mang Ke is ismertté vált Kínán kívül is, és az évenkénti néhány külföldi út honoráriuma (általában felolvasások, előadások díjai) elég volt alapszintű megélhetéséhez. Következő verse – habár nem ebben az időszakban íródott – mintha ezt a hosszú ideig kötetlen életmódot folytató, az előző időkből élő, sehova se tartozó attitűdöt jelenítené meg (Öreg ház 老房子).

Öreg ház

az a tető
az az elnyűtt sapka
már sok éve kopik
habár azt a sapkát
egyszer már kipingálta a szél ecsete
de a koszból végül mégis kinőtt rajta a fű
mindennap az út mellett ül
senkihez nem szól egy szót sem
csak mered a járókelőkre s azok
önkéntelenül méregetik
de a belsejébe nem látnak
fénytelen az arca
örömtelen a lelke
ugyanis gyakorta hallja
ahogy fiai és lányai
mindig zsörtölődnek ellene


A 2004-es év nagy változást hozott az addig nomád életet folytató költő életében. Egyik barátja tanácsára festeni kezdett, és mint kiderült, Mang Ke nem csak a szavak művésze volt, hanem festőként is tehetségesnek bizonyult. Néhány hónapnyi tanulás és intenzív gyakorlás után (amit a költő bevallása szerint nem előztek meg korábbi tanulmányok) már kiállítással mutatkozott be, ahol rögtön több képét megvették. A sikeren felbuzdulva tovább folytatta új hobbiját, mely rövidesen biztos megélhetést, sőt jómódot biztosított számára. A költő azóta is úgy nyilatkozik festészetéről, mint a művészi megnyilvánulás olyan lehetőségéről, amely teljesen váratlanul jelent meg az életében, hozzásegítve az anyagi stabilitás megteremtéséhez is. Az egyik siker után jött a másik: az immáron befutott festő Mang Ke családot is alapított, jelenleg két gyermek büszke apja. Nyilatkozataiban azonban még mindig az a tömören fogalmazó, szűkszavú ember, aki hosszú időn át nem találta tálentumának megfelelő helyét abban a társadalomban, amely őt a perifériára szorította.

 

 Mang Ke 芒克: Napraforgók
 Mang Ke 芒克: Napraforgók


A költészet és a versek azonban megcsillannak a festő Mang Ke életművében is. Egyik képe Napraforgók címmel egy régi verset idéz meg tőle, a Napraforgó a fényben című költeményt. Legyen ez a vers és a költő további festményei az életmű utolsó pillanata, ami most megjelenik ebben az írásban.


Napraforgó a fényben

láttad-e már
láttad-e már a fényben azt a napraforgót
nézd csak, nem konyul le
fejével hátrafordul
mintha egyszerre át akarná harapni
a nyaka körül lévő
kötelet amit a Nap szorít a kezében
láttad-e már őt
láttad-e már a fejét felszegő
haragosan az égre meredő napraforgót
a feje majdnem eltakarja a Napot
a feje, ha nincs Nap,
akkor is ragyogóan világít

láttad-e már azt a napraforgót
menj közel hozzá
ha közel mentél fedezheted csak fel
hogy a lába alatti sárból
minden marok után
vér buggyan ki

 Mang Ke 芒克 festménye


(Az esszében szereplő összes festmény a költő munkája.)