Fethiye Çetin: Nagyanyám

Fethiye Çetin: Nagyanyám

2021. 04. 29., Csü - 06:21
0 hozzászólás
Isztambulban a kétezres évek elején török nyelven jelent meg az a kis kötet, ami az 1915-ös kitelepítést túlélt egyik örmény asszony memoárja. Heranuş Gadaryan története egyike azon többezer örmény túlélő történeteinek, akik az első világháborúban a széthullás küszöbén álló Oszmán Birodalom történelmének legsötétebb fejezetének számító 1915. évi borzalmakat csak az iszlám felvétele révén, muszlim családok örökbefogadott gyermekeiként, új identitással tudták átvészelni. A könyv megjelenésekor Törökországban bestseller lett, az elmúlt években tucatnyi nyelvre - köztük angolra, németre, franciára, örményre és olaszra - fordították le. Magyarul is megjelenik hamarosan Pál Laura turkológus-műfordító fordításában, amiből most részleteket és háttér-információkat olvashattok a DRÓTon.
c
Részlet Pál Laura fordításából

Fethiye Çetin:

Nagyanyám

- részlet -

 

- Az én nevem Heranuş volt. Anyámat İsguhinak, apámat Hovannesnek hívták, ő akkoriban a két apai nagybátyámmal együtt Amerikában élt. Két fiútestvérem volt. Nagyapámnak, Hayrabed Efendinek nemcsak a mi falunkban, de a többi, környező településen is adtak a szavára, mindenki hozzá járt tanácsért. A falunk nagynak számított, három muhtárja is volt - e szavakkal kezdte nagyanyám a történetét. 

               Elmesélte, hogy egy nap csendőrök jöttek a faluba, és elhurcolták az összes férfit, köztük a nagyapját és a többi nagybátyját, akikről soha többé nem kaptak hírt. Anyjával és testvéreivel a sógornőjük falujába menekültek, csakhogy a csendőrök hamarosan ott is megjelentek, és mindenkit, nőket - férfiakat egyaránt Paluba terelték, ahol a férfiakat lemészárolták és a folyóba dobták, ezután napokig vörösen folyt a víz, majd kezdetét vette a kitelepítésük.

- Anyám nem akarta, hogy a menetben a hátsó sorokba kerüljünk, ezért gyorsan haladt, és hogy tartani tudjuk vele a lépést, a kezünknél fogva húzott minket. A menet végéről gyakran sikoly, könyörgés és sírás hangjai hallatszottak. Minden hátulról jövő hang arra késztette anyámat, hogy még gyorsabban menjen, és ne engedje, hogy hátranézzünk. Aznap, amikor útra keltünk, éjjel a két nagynéném a hátsó sorokból előre futva utolért minket, hangosan zokogtak.

            Nagyanyám itt megállt. Mélyet sóhajtott. Megcsókoltam a kezét. Tovább mesélt.

            - A sógornőmet, aki beteg volt, és nem tudott már járni, a csendőrök bajonettel ölték meg. A holttestét az út szélére dobták.

            - A sógornőd az apai nagybátyád felesége volt, nagyanya?

            - Nem, az anyai nagybátyámé. Állapotos volt. Az út során az öregek, a betegek, a járásképtelenek mind ott maradtak, miután bajonettel leszúrták őket. A hegyek lábánál hagyott tetemeik farkasok, madarak eledelévé váltak.

Észrevettem, hogy nagyanyám e fájdalmas és félelmetes történetek felidézése közben egyszer sem pillantott rám, tekintetét mereven a szőnyeg egy pontjára szegezte, s míg bal kezével szorosan fogta a kezem, addig jobb tenyerével mindvégig ugyanazt a monoton mozdulatot ismételgette. A combján a térde irányába simítgatta, egyengette a ruháját, anélkül, hogy tudatában lett volna e mozdulatnak. A történetek felidézése szemmel láthatóan megviselte, ezért szerettem volna, ha egy kis szünetet tart. Nagyanyám nagyon szerette a habos kávét. Megkérdeztem hát tőle: - Nagyanya, innál egy kávét? - Nem hallotta meg. Kezével továbbra is ugyanazt a mozdulatot ismételgetve alig észrevehetően előre-hátra hintázott. Jobb kezét a kezembe vettem és megcsókoltam. Újra megkérdeztem. Ezúttal meghallotta. - A te kávéd mindig habos, készíts egyet - mondta.

            Amikor visszatértem a kávéval, úgy találtam ott fölemelt fejjel, mint aki erősen próbál visszaemlékezni valamire. Amint meglátott, azonnal intett a kezével, hogy üljek mellé. Az asszony, aki hosszú évek óta hallgatott, és mélyen magába temette mindazokat a félelmetes történeteket, melyeket átélt, most erőnek erejével kényszerítette az emlékezetét, hogy beszélni és mesélni tudjon. A kezébe adtam a csészét, és ő felvette újra a mesélés fonalát:

            - Miután átkeltünk a madeni hídon, Havlerben9 az apai nagyanyám mindkét unokáját a folyóba dobta. Ezek a gyerekek az apai nagybátyám kislányai voltak. Anyjukat, apjukat is megölték, nekik pedig jártányi erejük sem maradt. Az egyik gyereket azonnal elnyelte  víz, de a másik kiemelte fejét a hullámokból. Nagyanyám lenyomta a gyerek fejét a víz alá. A kislány még egyszer kidugta a fejét, és ekkor látta utoljára a világot, mert nagyanyám újra visszanyomta... Azután ő maga is beleugrott a sebesen rohanó folyóba, majd örökre eltűnt a szemünk elől.

            Nagyanyám itt elhallgatott. Hogy mekkora hatással volt rá ez az esemény, kiderült abból, hogy aznap még többször visszatért rá, hogy elmesélje. A következő években is sokszor elbeszélte ezt a történetet, ami minden alkalommal tűnődő hallgatással ért véget.   

            Nagyanyám ezután elmesélte a Çermik Hamambaşıban tartott pihenő során történteket, vagyis hogy a nagyanyja és nagynénje unszolása ellenére sem akarta őt odaadni az anyja, ám végül mégis elragadták mellőle.

             - Ezután egy kertbe vittek. Éppen olyan harsogó zöld volt, akár a mi falunk kertjei. A fák roskadoztak a gyümölcstől, a kert közepén kristálytiszta vizű patak csörgedezett. Még nyolc falumbéli lány volt ott velem együtt, akiket ugyanúgy raboltak el, mint engem. Meleg ételt adtak ennünk és megengedték, hogy gyümölcsöt szedjünk a fáról. Egy idő múlva anyámat kezdtem el követelni, mire megígérték, hogy elvisznek hozzá. A többi lánynak is azt mondták, hogy visszaviszik őket a családjukhoz. Ezután némileg megnyugodva kicsit játszottunk a kertben. Almát és körtét szedtünk, ittunk a jéghideg vizű patakból.

               Aznap este egyenként vitték el a lányokat a kertből különböző családokhoz. A csendőr tizedes is megjelent a kertben, hogy elvigye Heranuşt. A kislány azonban nem akart vele menni. Egyre csak az anyját kereste kétségbeesve. Aznap végigsírta az éjszakát.

                - Egész éjszaka sírtam. Látták, hogy másként nem boldogulnak velem, ezért megfogtak és visszavittek Hamambaşıba. Amikor odaértünk, megdermedve láttam, hogy egész Hamambaşı üres, egy teremtett lélek sincs ott. Megértettem, hogy elvitték anyámékat, engem pedig azért hoztak most ide, hogy végképp megöljék minden reményemet. Megtudtam, hogy anyámékat Siverek település irányába hajtották tovább. Attól a naptól fogva minden nap hosszan néztem a sivereki hegyek felé és sírtam.

Pál Laura fordítása

 

 

FETHIYE ÇETIN: NAGYANYÁM

(Metis Edebiyat, Istanbul, 2004)

 

A szerzőről:

Fethiye Çetin ügyvéd, emberi jogi aktivista és író, az Isztambuli Ügyvédi Kamara tagja, a kisebbségi jogi munkacsoport alapítója, az Agos folyóirat és a Hrant Dink Alapítvány jogi képviselője. A franciaországi Örmény Ügyvédi Közösség tiszteletbeli tagja. Isztambulban 2004-ben megjelent Nagyanyám című könyvét számos nyelvre, köztük franciára, angolra, örményre, olaszra, németre, románra stb. fordították le. Marseille-ben örmény irodalmi díjjal tüntették ki a könyvet, Padovában pedig a szerzőt a Righteousness emlékplakettel díjazták.

A műről:

A könyv műfaji megjelölése törökül ‘anlatı’, azaz történet, egy olyan “postmemory”, amelyben szerzője örmény származású nagyanyja történetét beszéli el tömören, alig 85 oldalon. Hatása Törökországban már megjelenése évében döbbenetes erejűnek bizonyult, 2004 óta többször is kiadták. Szerzője ugyanis egyike annak a mintegy kétmillió töröknek, akiknek legalább az egyik nagyszülője örmény gyökerű. Çetin a délkelet-törökországi Elazığ-tartomány Maden nevű kisvárosában született. Az Oszmán Birodalom idején Elazığ egyike volt Anatólia hat örmény kormányzóságának. Itt, ezen az egykor örménylakta vidéken történt, hogy 1915 tavaszán török csendőrök törtek rájuk, és behatoltak abba a faluba is, ahol egy kilencéves kislány, Heranuş is lakott. A kislány, akit társaival együtt bezártak egy ház udvarára, a falon túlról hallotta, miként könyörögnek életükért a férfiak. Aztán elindították Heranuşt, anyját és két fivérét is az ismeretlenbe. A kislány megkövülten látta, amint nagyanyja a folyóba dobja két unokáját, akik már elvesztették szüleiket, s a hosszú gyaloglástól járásképtelenné váltak, majd utánuk vetette magát, és ő is eltűnt a tajtékos vízben.

            Útközben egyszer megálltak valahol. A település lakosai köréjük gyűltek. Az érdeklődők között volt egy csendőr őrvezető is, aki lovon érkezett. Kiszemelte magának a kislányt, akit aztán kiragadott az őrjöngve tiltakozó anyja karjai közül, s elvágtatott vele. Heranuş egyik fivérét, Horent  a szomszéd falu török elöljárója választotta ki. Másik fivére azonban nagynénjével, két nagyapjával és három nagybátyjával együtt nyomtalanul eltűnt. A lovas csendőr, Hüseyin, aki Çermik falu rendfenntartó őrsét vezette, Heranuşt örökbe fogadta, s török muszlimként becsülettel felnevelte. Az őrvezető és felesége, Esma előtte hosszú évekig hiába várt gyermekáldást. Az elrabolt kislány, Heranuş volt az írónő, Fethiye Çetin nagyanyja, aki többet nem használhatta a keresztségben kapott örmény Heranuş nevet. Ezentúl ‘Seher’nek (‘Hajnal’) hívták, ahogy muszlim környezete mindig is ismerte. Megtanult törökül, majd felserdülve tizenöt évesen férjhez adták egy Fikri nevű tizenhat éves törökhöz. Négy gyermeke született, köztük Fethiye anyja. Ismerték örmény származását, a hatóságok is tudtak róla, s erre évek múltán váratlanul és fájdalmas módon emlékeztették őt is, Mahmut fiát is. A tehetséges, kitűnő tanuló fiú katonaiskolára jelentkezett. Szegények voltak, jól jött volna a bentlakás és az ösztöndíj. Mahmutot azonban nem vették fel, a hivatalos indoklásban pedig az állt, hogy anyja “muhtedi”, vagyis olyan személy, aki csak később vált muszlimmá.

            Azt tehát tudták róla, hogy örmény születésű, de hogy 1915-ben pontosan  mi történt vele, gyermekként milyen eseményeknek volt tanúja, ezt a titkát csak hetvenöt éves korában bízta rá unokájára, Fethiyére. Csak őrá, előtte senki másra. Az unoka addigra már jogot tanult az ankarai egyetemen. És mielőtt írásba foglalta volna, ő is még több, mint két évtizedig érlelte magában a nagyanyjától hallottakat. Mert ez a történet ellentmondott mindannak, amit Fethiye eddig tudott családjáról, történetéről és hazájáról. Muszlim töröknek hitte magát, s most felfedezte másik örökségét is. Heranuş-Seher anyja, Isguhi Szíriában túlélte a megpróbáltatásokat, apja, Hovannes Gadaryan pedig 1915-ben már Amerikában volt, még két évvel korábban – két bátyját követve - kiutazott szerencsét próbálni. A három szorgalmas fivér New Yorkban vegyeskereskedést nyitott, s látástól vakulásig robotolt, hogy tervezett hazatérésük előtt minél több pénzt tehessenek félre. Aztán a világháború második évében rettenetes hír érte őket. Azt hallották, hogy már szinte nincsenek is örmények azon a földön, amelyről eljöttek, s azok közül, akiket falvaikból elhurcoltak, csak kevesen értek el a szíriai Aleppóba. Végül Hovannes a Vöröskereszt jóvoltából megtudta, hogy felesége és annak nővére, Diruhi eljutott Aleppóba és életben vannak. De csak 1920-ban találkozhattak ismét. Hovannes pedig csak 1928-ban értesült arról, hogy Heranuş és Horen is él, s a testvérek kapcsolatban vannak egymással. Azonnal Aleppóba utazott, hatalmas pénzösszeget fizetett egy csempésznek, aki a török-szír határvidéken működött, hogy adja át a levelét Horennak. A fiút pásztornak alkalmazták, s most Ahmetnak hívták. A level megérkezett, de a testvérek nem tudták elolvasni, mert régi örmény írással vetették papírra. Egy ismerős segített a kibetűzésében. Heranuşt és gyermekeit nem engedte útra kelni a férje, így aztán csak Horen ment, csempészek segítségével csúszott át a határon. Hovannes végül kivitte Amerikába Horent.

            Évekkel később meghívták Heranuşt Amerikába, szülei pénzt is küldtek a repülőjegyre, ő azonban fiát, Mahmutot küldte maga helyett. Nagyszülei szerették volna, ha tanulmányait az Egyesült Államokban folytatja, amikor azonban Mahmut két-három hónap múlva közölte, hogy inkább hazamegy, Hovannes nagyon megharagudott rá. A sértődött Mahmut ezért az “amerikaiakkal” megszakított minden kapcsolatot, s otthon azt mondta, hogy a címüket is elvesztette. Mahmut később nemzetgyűlési képviselő lett. Fiatalon vesztették el.

            Heranuş-Seher 2000 februárjában halt meg. 95 évet élt. Fethiye Çetin, aki művével Törökországban halhatatlanná tette örmény nagyanyját, a gyászjelentést Hrant Dink iszatmbuli lapjában, az Agosban tette közzé. A  gyászjelentést átvette egy franciaországi örmény újság is, melynek nyomán elvezettek a szálak az amerikai családtagokhoz.

            Könyve megjelenése után Fethiyét elárasztották a telefonhívások, ilyen megrendítő történet ugyanis az örmények sorsáról és szenvedéseiről könyv alakban Törökországban még soha nem jelent meg. A török sajtó kezdettől fogva sokat foglalkozott a művel, s általános meglepetésre nem közölt egyetlen elutasító kritikát sem.

            A törökországi demokratikus mozgalom egyik legbátrabb alakját látja benne amerikai fordítója, Maureen Freely turkológus, aki szerint Fethiye fő célja az volt, hogy megszólaltassa a történelem elnémítottjait. Freely szerint legnagyobb érdeme, hogy eltökélten túllépve azokon az elkeseredett politikai vitákon, hogy ami történt, népirtás volt-e vagy sem, emberi történeteket mondott el. Ezzel vállalt tanúságtételt.

         

(Források:  

Flesch István: Örmény ősök árnya. Egy könyv felkavarja Törökországot. 2013, Bp.   Ayşe Gül Altınay: Örmény nagymamák fölfedezése, iszlamizált örményekTörökországban, 2014, Magyar Lettre Internationale, 93.szám)

 

 

9 Havler: mai nevén Erbil, zömében kurdok lakta város Irak északi részén. (A ford.