Finis terrae - a világ végén

Finis terrae - a világ végén

2015. 08. 05., sze - 15:00
0 hozzászólás

Tökéletes élet nincs. De kitartás mindenkinek adatik, és a Camino a bátorságot és a tisztaságot hozza fel a lélek mélyéből. - Stenszky Cecília Camino-naplójának harmadik, befejező részét olvashatjátok a DRÓTon.

Meseta

Meseta

Baszkföld
Zarándokút
Zarándokút
Zarándokút
Zarándoknapló III.

Két hete, három hete indultunk el otthonról? Minden nap visszatérünk gondolatban, de egyre kevésbé reális. Egyetlen valóság maradt: az út. Mindenfajta pátosz és túlzás nélkül, a negyedik héten már el sem tudjuk képzelni az életet úgy, hogy egynél több éjszakát töltünk egy helyen. Hogy nem úgy indul a nap, hogy reggel egy kávéval és a hátizsákkal nekivágunk a kagylókkal jelölt útnak, s délután húsz-egynéhány kilométerrel közelebb vagyunk Santiagohoz. A cél ugyanilyen elképzelhetetlen – megérkezünk valaha is? Létezik az a katedrális, vagy ugyanolyan ködbe vésző legenda, mint ami köré épült, Szent Jakab apostol sírja? És volt-e más életünk is otthon, a kicsi országban, amelyről annyit mesélünk a zarándoktársaknak? Mintha egy másik dimenzióban lépdelnénk. 

Egyre jobban pötyögünk spanyolul, egyre több rokon lélekkel és furcsa alakkal találkozunk. Egyre szimbolikusabban látjuk a világot. Akinek a nyakában kagylót látunk, akármilyen ember is, közösséget érzünk vele, mert van egy közös valóságunk: Santiago felé haladunk. A láb gondolkodik, az út gondoskodik, a véges végtelenné válik. Egyre többet adunk, s tanulunk elfogadni is. 

Aztán eljön az a pont is, amikor a szellem birokra kel a fizikai valósággal. Leónban éppen énekelni terveztem a főutcán, mint Burgosban egy héttel azelőtt, amikor arra ébredtem, hogy elment a hangom. A torkom, mint mindig. De haladni muszáj, és muszáj a test beszédére is figyelni. Mikor Galícia határába érünk, a hágón fölfelé, bőrig ázva, lázasan már azt sem tudom, miért megyek, de valaki fogja a kezemet, én pedig megyek vele. Meglehet, valaki másnak van most szüksége a hangomra, az erőmre. Egy német lány megkínál egy korty borral, addigra kisüt a nap is. Valahogy mindig, mindig jól alakulnak a dolgok.

Minden nap különlegesen elkészített ajándék minden egyes zarándoknak. Van, hogy mi vagyunk azok valaki más számára, s van, hogy számunkra jön a segítség pont akkor, amikor a legnagyobb szükségben vagyunk.

Eső után előbújtak az őzlábgombák, de az aznapi szálláson nem volt zarándokkonyha, csak étterem. Dobjuk ki? Csak megkérdjük, lehetne-e kezdeni vele valamit. Szomszéd országbeli leányka volt a pincér, pillanatokon belül elintézte, hogy a konyhában elkészíthessük, s az étteremben megehessük a gombát. Megfáradtunk egy másik nap, s felvertük sátrunkat, egy jóindulatú ember azonban figyelmeztetett, menjünk odébb egy kilométernyit, ott szabad is sátrazni. Hamar kerekedett régi ismerősökből társaság, jöttek, csak jöttek el mellettünk a zarándokok, s végül azok is megérkeztek, akikkel legjobban összebarátkoztunk, akiktől a legtöbbet kaptunk és adtunk emberileg.

Tábortűz, egy üveg bor, gesztenye, csillagos ég. Nemsokára Santiagoba érünk. Kell-e más egy pillanatnyi mennyországhoz?

Aztán tényleg beértünk a városba. Sok minden nem olyan volt, mint amire számítottunk, ráadásul tatarozták a katedrálist, mindenhol újabb és újabb pénzeket akartak rólunk lenyúzni, úgy éreztük, de mégiscsak ott voltunk. Megérkeztünk! Szertartásosan bementünk a templomba. Füstölő, szent sír, mise, s compostela, vagyis oklevél, hogy végigcsináltuk, ékes latin nyelven. És most? Hová tovább? Megérkeztünk, nyolcszáz kilométert gyalogoltunk. A lelkünk valahol még vándorúton van, a lábunk menne még.

Régi szokás, hogy aki megteheti, s nem rohan a repülőgépe után, lemegy még nyolcvan kilométert Finisterrába, vagy ahogy gallegóul mondják, Fisterrába, az óceánhoz. Ez Európa egyik legnyugatibb pontja, a spanyol Costa del Morte része, és hagyományosan itt szedik fel a zarándokok a maguk Szent Jakab-kagylóját. Régen nem volt pecsételős zarándok-útlevél, a kagyló bizonyította, hogy végigjárták az utat. Manapság Finisterra jórészt szintén – ahogy az útba eső települések nagy része – a zarándokokból élő kicsi város. S hogy az utat, melyet az ember lába úgy megszokott, hogy lám, az óceánig futna még, egy utolsó szertartás koronázhatja meg. A hagyomány szerint meg kell fürdeni az óceánban, aztán a világítótoronynál, ahol az út tényleg, tényleg véget ér egy nullás kilométerkővel, elégetni egy ruhadarabot, mely elhasználódott a zarándoklaton, majd megnézni a naplementét.

E hármas rítus után másnap új emberként ébredünk. És most ne firtassuk a legendák valóságtartamát.

Aki végigmegy ezen a régi zarándokúton, akár nyüszögve, akár fürgén, akár részletekben, akár könnyített csomaggal, tele vagy üres zsebbel, az megérdemli, hogy valami új történjen vele. Nem feltétlenül látványosan - nem hallottam még olyan zarándokról, aki megnyerte volna a következő hónapban a lottót. De belül – belül valami olyan erőt kap az ember, amit nem kell és nem is lehet szavakba pakolni. Erőt, amely abban segít, hogy amikor visszatérünk a már-már irrealitás ködébe vesző otthoni mindennapokhoz, a dolgok ne ugyanúgy menjenek, ahogy eddig.

Tökéletes élet nincs. De kitartás mindenkinek adatik, és a Camino a bátorságot és a tisztaságot hozza fel a lélek mélyéből. 

Végső soron három a megérkezés. Az első a Santiago de Compostelába való érkezés, amikor – még fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk – semmi mást nem tudunk tenni, csak térdre borulni, akár ténylegesen, akár csak lélekben. Nem a katedrális nagysága miatt – a bensőleg megtett út miatt. Aztán lassan körbenéz a zarándok, látja a nyüzsgő egyetemi és turistaéletet, újra hagyja magát elmerülni a jelen pillanatban; reménykedik benne, hogy találkozik azokkal a zarándoktársakkal, akikhez közel került az út során, és végül elhagyja a várost. 

A második megérkezés az óceánhoz visz. Nekünk, magyaroknak nem evidens, hogy az óceán milyen végtelen, milyen árapály-játéka van, milyen veszélyes. Mennyire a világ vége. És Muxiában, az egynapi járásra lévő másik kicsi félszigeten, ahol a templomig csapnak fel néha a hullámok, már kifut a lábunkból a gyaloglás. Igen, ott ér véget az út másodszor, a végtelen óceán előtt. 

Aztán indulhatunk haza. Boldog vagyok, hogy nem busszal-repülővel, hanem autóstoppal megyünk, ha kényelmetlen is. Kell még ez a másfajta út, ez az átmeneti idő, míg a lelkünk utolér, hogy igazán hazaérhessünk. Kell még hat nap kényelmetlenség, sátrazás, a kamionosok segítőkészségének megtapasztalása, és annak, hogy bár hasznos nyelveket beszélni, az ember és ember közti kapcsolat és kommunikáció elsősorban a szívből fakad. Most már hazaérhetünk, a saját ágyunkba, azokhoz, akik nagyon vártak már haza. És ebből tudom igazán, hogy megáldottak az égiek.