Fogadóóra - Hozzászólás Orbán János Dénes érveihez

Fogadóóra - Hozzászólás Orbán János Dénes érveihez

2016. 01. 17., v - 19:19
0 hozzászólás

„Országunk illiberális demokrácia, bármit is jelentsen ez, és a fogadóóra intézménye legfeljebb a kádári értelemben működik.” - Vita zajlik egy új, 150 milliós állami irodalmi projekt létrehozása kapcsán Krusovszky Dénes és Orbán János Dénes (OJD) között. A vitához most az artPortal szerkesztője, a 0m2 és a Műértő munkatársa Nagy Gergely újságíró és író kívánt hozzászólni a DRÓTon, egy merőben más szempontot felvetve.

Nem ismertetném az előzményeket, az alaphírt itt, a vita menetét itt, itt és itt lehet elolvasni. Annyit még:

ez persze nem az ő vitájuk csak, mert, hogy úgy mondjam, egy olyan törésvonal mentén zajlik, amely ma gyakorlatilag kettévágja ezt a társadalmat. De jó hogy legalább vita van.

Én most mindössze OJD érvelésének egy mozzanatára szeretnék reagálni. Egyebek mellett ezzel védte, illtve magyarázta a 150 milliós Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. létrehozásának körülményeit, nevezetesen minden demokratikus processzus elmaradását: 

Megpróbálták? (Mármint a kritikusok – NG.) Kitaláltak egy jó projektet, megfelelő indoklással és jelentkeztek az illetékes helyeken vele? (…) . Az, hogy az államapparátus kulturális tevékenységgel megbízott alkalmazottait munkaköri leírás kötelezi arra, hogy fogadóórákon fogadják a jelentkezőket és foglalkozzanak minden beadvánnyal, senkinek sem jut eszébe? Az sem, hogy ezen politikusoknak is érdekük, hogy jó projekteket prezentáljanak feletteseiknek és szavazóiknak? Pedig így van, és ezt olyan szakmai vezetőként állítom, aki számos magyar és román kormány regnálása alatt kellett forrásokat szerezzen a szervezeteknek. Persze, nehéz és hosszadalmas, elszántság és türelem kell hozzá, de sokkal több az esély, mint azt gondolnánk.

Krusovszky Dénes a kormány iránti ellenérzését vetíti rám meg Szőcsre, ez evidens.  Mert neki még a kormány irodalomra szánt  pénze is bűzlik, ezért is szólítja bojkottra, tiltakozásra a szakmai szervezeteket, a könyvkiadókat és az alkotókat. Holott ez nem a kormány pénze, hanem az adófizetőké, a miénk, a kormány csupán kezeli azt, a szavazók megbízásából. Nem tiltakoznunk kéne a kultúrára szánt pénz ellen, hanem kultúrát építenünk belőle, mert ennek az ellenségeskedésnek semmi értelme nincs és nem lesz győztese, csupán vesztesei.

OJD nem tud – vagy nem akar tudni – arról, hogy Magyarország már nem az az ország, és a magyar állam már nem az az állam, amely – mondjuk így –, az 1989 utáni konszenzusok, közmegegyezéses demokráciafogalmak által keretezett módon, több-kevésbé az általuk determinált cselekvési módok szerint működik. Hosszú erózió eredménye ez, és ma már végképp nem arról van szó, amit OJD sugallna.

Országunk illiberális demokrácia, bármit is jelentsen ez, és a fogadóóra intézménye legfeljebb a kádári értelemben működik.

Cinikus azt mondani, hogy tetszettek volna jó projekteket csinálni, besétálni velük egy fogadóórára a minisztériumba, elszántan és türelmesen előadni a mondókát, majd aztán a csupafül tisztviselők és a választói bizalomnak mindenben megfelelni igyekvő miniszter, amint megértik e projekt nagyszerűségét, a föld alól is előteremtik hozzá a forrást. A közjóért, és mert kezüket-lábukat törik, hogy méltónak bizonyuljanak a néptől jövő felhatalmazásra, amelyet megkaptak. 

OJD szerint így működik ma a magyar államapparátus? Tényleg újdonság, hogy semmi, de semmi nem így dől el ebben az országban? 

Se terepismeret, se egyeztetés, se konszenzuskeresés, csak központi akarat és vazallus-alrendszerek.

Épp a kulturális területen látszanak e folyamat tökéletes példái: a kormányzat párhuzamos szervezeteket, párhuzamos struktúrákat alakít ki a létezők mellé, majd az eredetiből kivonja a forrásokat, és mindenkit az új, általa ellenőrzött struktúra felé terel. Csak annyit mondanánk: MMA. 

Konzervatív magánemberek önképzőköréből az Alaptörvény című szöveg a hazai kulturális politika (kétséges, hogy létezne ma cultural policy minálunk, de jobb híján fogadjuk el, van valami efféle) teljhatalmú testületét hozza létre. Árnyékminisztériumot, ahogy kormányzati tényezők is nevezik. Teletömi pénzzel, és kinevezi egyedüli autentikus szereplőnek, miközben a kimeneti teljesítménye nulla. Az, hogy van MTA, SzIMA, egy rakás szakmai szervezet, vannak egyetemek és főiskolák, és tucatnyi egyéb szereplő, amelynek működéséből áll össze az, amit nemzeti kulturális intézményi színtérnek hívunk, a kormányt nem érdekli, illetve csak annyiban, amennyiben föléjük az MMA feliratú leplet teríti. Most már az NKA 9-10 milliárdját is e lepel alatt intézik. 

Röviden ennyi. 

Hosszabban: az a folyamat, amely a magyar közélet minden területéről kivonta a demokratikus gyakorlatok látszatát is, és helyébe az állami akaratot, retorikát és erőpolitikát ültette, radikálisan megváltoztatta az egyes ember viszonyát az államhoz, és a közpénzhez is. 

Ez az állam pártállam, ezt már képviselői se igen tagadják, működésmódjai korruptak, ezt már  saját ideológusai is elismerik , sőt, ma ott tartunk, hogy a pragmatizmus diadalaként ünneplik. 

Ami pedig a kulturális színteret illeti: 2010 óta miniszteri szintű képviselete nincs, jelenleg már azt is lehetetlen megmondani, a kormányzati struktúrában ki, vagy mi felelős érte leginkább. Egyes területeit helyi pasákra bízták, Fekete, Vajna, Vidnyánszky, L. Simon, Baán uradalmai zöldellnek, olykor egymással is marakodnak, a gazda legnagyobb megelégedésére. Az ezen kívüli kultúra szereplői pedig praktikusan zéróhoz közelítő forrásból, ingyenmunkából, már-már 1989 előtti viszonyok, konspirációk között működnek. 

Az EMMI-ből eltűntek a területet ismerő szakemberek, Balog Zoltán miniszter, vagy Hoppál Péter államtitkár a banális általánosságokon kívül semmit sem képes állítani a releváns, itt és most létrejövő kultúra kérdéseiről, mert egyszerűen nem ismerik, tartanak tőle, és ez a félelmük rendre lelepleződik.  

  Nem a kultúra pénze bűzlik, hanem a szisztéma.

Amúgy meg: a kultúrának nincs pénze. A pártállam delegál pénzt különféle célokra, és ezek közül néhányat ellát  a kultúra címkéjével. Mondjuk a Várkert Bazárt, vagy a Liget-projektet, a Design Terminált, az MNB műtárgyvásárlásait – vagy épp az MMA-t. De hogy például az ezekre szánt pénz a kultúra pénze-e azt semmilyen költségvetés nem igazolja. Azt pedig még ennyi sem, hogy ennek köze volna a szerves, alulról építkező, demokratikus kultúrához.

A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. úgy látszik, az irodalom Liget-projektje lesz, épül, szépül, a gazda szeme hízlalja. De kitalálói meddig tehetnek úgy, mintha nem vennék észre, hogy az, ami nekik – ha jól értem – gördülékeny kapcsolat a szolgáltató állammal, az tömegek számára lelkiismereti dilemma: együttműködni ezzel a berendezkedéssel, vagy sem. Számukra kérdés:

legitimnek tekinthető-e még ez az állam? 

Végső soron kollaboráció vagy ellenállás dilemmájával néznek szembe.