A Földön vagyok, a bolygón, ami narancsból van

A Földön vagyok, a bolygón, ami narancsból van

2020. 12. 14., Mon - 18:46
0 hozzászólás

Isten valóban a magyarokkal él, nagyjából ezer évente visszatér, hogy áldást hozzon rájuk. Legutóbbi áldásakor akkorát röhögött, hogy a kereszt is félrebillent a szent koronán.

Utreta, Andalúzia
Járványnapló II/4. - második hullám

A város zaját tompán visszhangzó üres plázában sétálgattunk a fiammal. Nem túlzok, minden helye kiadó volt és csak a butikok szemétkupacaiból lehetett következtetni arra, hogy melyik bolt nagyjából mikor mehetett tönkre.

A nagy csendet halk szuszogások és Cafe del mar zeneütemek törték meg, amelyek egyetlen talpon maradt üzlet irányából, egy Gimből szivárogtak a polírozott márványpadlós folyosókra.

A feszes combokat ígérő bejáraton áttekintve, a futópadokon maszkjaikban unottan szaladgáló emberek tűntek fel, akik rohanó mozdulatlanságukban egy hatalmas tévé tájképsorozatát kergették.

A fiammal tétlenül ácsorogtunk és néztük, ahogy az emberek a túlszaturált természetképek villanásaira izzadnak, miközben a fekete-fehér pusztulás borít be mindent a műanyag dekor-banánfák, energiatakarékos lámpákkal túlvilágított árnyékán túl. 

Futópad unott Sziszüphoszának érzem magam, ahol a felüdülés illúzióját mindig megkapom az álmok utáni hajszával. Egyetlen vigaszom a kiszámíthatóság látszata, s egyetlen örömöm, hogy még nem taknyoltam el. 

Andalúziában szerencsére nehéz keseregni, egyszerűen nem illik időt fecsérelni ilyesmire, meg talán kedve sincs rá az embereknek. A derűs példák mindig szembejönnek az emberrel, vagy egyenesen mellé toppannak.

Salsa muzsika szakította félbe az egyik szombat délelőtti kávézásomat. Egy száz éves kerekesszékes bácsi oldalán lógott a kicsi kazettás magnója. Az a régifajta, amin nagy play, meg stop és előre meg hátra csévélő gomb is van. A recsegős hangfalból jól ismert rigmusok krákogtak. 
Az öreg lábai gézbe voltak tekerve és csak a lilás lábujjai lógtak ki a napra. Mellém gördült, miközben ütemesen lélegzett az orrára feszített oxigénből és bámulta a pici, tehetetlenül táncoló lábujjait. 

Mélyet nyeltem a kávémba és próbáltam kitalálni melyik bolygón is vagyok, mert kicsit megzavarodtam. 

Ekkor a bácsi kerekesszékének motorjai halkan felsikítottak, éles kanyart vett, majd az útra gurult. Komótosan átdöcögött a macskaköves úttesten és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az oxigénmaszkját félredobva felém fordult és rágyújtott egy szivarra. 

A lábujjai a benzinkutak felfújható, himbálózó reklámbúbúiként mintha percekig nekem integettek volna, így volt idő a feleszmélésre is: a Földön vagyok. A bolygón, ami itt narancsból van.

Novemberben érik a narancs. A földre potyogott gyümölcsök focimeccsek kellékei az utcákon, tereken és parkokban szaladgáló gyerekek számára. A gyümölcsök nem sokáig viselik el a kis lábak vad csapásait, igaz a gyerekek sem tűrik el valamiért az ép narancsok látványát. Ha épp nem fociznak a gyümölcsökkel, akkor lábbal facsarják őket, s hát így lesz a gyerekzsivajos utcák kellemes mellékhatása a mindent beborító narancsléillat.

Novemberre már mindent átjárnak az ünnepek illatjai az utcákon, a sarkokon sült szelídgesztenye, a házak bejáratai előtt fahéj és szegfűszeg keveredik a tömjénnel, de az enyhén csípős hideg hiányában úgy érzem, mintha kisjézuska meleg sörrel készülne tálalni az ünnepeket. 

Mindig ilyen apróságok világosítanak fel arról, hogy idegen vagyok. A hétköznapok szokatlansága szórakoztató, egyben tüske is talpamban. Hamarosan negyven leszek és úgy tűnik, még mindig csak sántikálok a nagyvilágban.

Image
Utrera, Andalúzia

Buongiorno! -  köszönt rám egyik reggelen mosolyogva a sarki churrosos. Nem ez az első eset mostanában, így megkérdeztem az eladót, hogy miért néz olasznak? A válasz egyszerű, szerinte úgy nézek ki, mint egy olasz s talán magyarázattal szolgál, hogy a járvány kitörése óta nem voltam fodrásznál, őszre pedig már akkorára nőtt a hajam, hogy hátra fésülve hordom. Úgy tűnik ez elég ahhoz, hogy akaratlanul is olasszá váljak Andalúziában. 

Minden sztereotípia homályos. Bulgáriában a hasonló fizimiskámért Salam Alaikum járt a kávém mellé és épp Olaszországban kaptam Zdorov'ye-t. 

Néha bele-bele olvasok a magyar hírekbe. Ki gondolta volna, hogy 2020-ban Szabad Európát olvasok és hogy ennek a névnek újra zamata lesz? A szabadság súlytalan fogalom, nehézzé a gyávaság teszi, ízét pedig a félelem adja. Ezekből pedig kishazámban Dunát lehetne rekeszteni.

Emlékszem, Magyarországon mindig az arcomnak lett szegezve, hogy „nem így megy ez”, „menj a biztosra”, „légy türelemmel, rosszabb nem lehet...”, most akárhogy nézem e nagy bölcsességek legnagyobb puffogtatói is kezdenek rájönni, hogy bizony így megy ez, semmi sem biztos, és de, de, de, mindig van rosszabb, sőt még annál is rosszabb. Ezt csak tudatosan lehet megfékezni, változást kivárással nem lehet elérni, azt meg kell élni. 

Talán magyar történelemkönyvekben ezer év múlva, amikor már szépunokáink is kisírták magukat Trianon, 56, és a nemzetet ért megannyi igazságtalanság miatt, jut pár sornyi hely arra, hogy beszámoljanak mekkora sötétség homályosította el Pannóniát a XXI. században.

Isten valóban a magyarokkal él, nagyjából ezer évente visszatér, hogy áldást hozzon rájuk. Legutóbbi áldásakor akkorát röhögött, hogy a kereszt is félrebillent a szent koronán. Mi lesz, ha most elsírja magát?