Gergely Edó: A pillanat képei

Gergely Edó: A pillanat képei

2021. 08. 04., sze - 10:21
0 hozzászólás
Pusztakamarás. Csepereg. Terebélyes, öreg fa. Egy fabáró. Az omladozó falakhoz nem tudok kapcsolódni. Útitársaim áhítatát és mély tiszteletét látva, azonban csendes vagyok. Kemény Zsigmondról nem tudok. Nem is akarok tudni. Özvegy és lánya. Zord idő. Azon kevés érettségi tételek közé tartoznak, amiket nem olvastam el. Romantikát utoljára jó kedvvel kiskamasz koromban olvastam. Utána, nagykamasz fejjel elég volt nekem Jókai. Szemem félig leeresztett függönyei mögül nézem a falut. November. Igénytelenség. Sár. Emlékeimben napsugaras, ahogy az alig kétéves fiunk elterpeszkedik a szépen bevetett nagyszülői ágy kellős közepében. Bár előtte nem jártunk ott, érzi, otthon van.
kl
KeményDRÓT No. 5.

A pillanat képei

 

Kemény Zsigmond(ról) a DRÓTon

2021 augusztusában Magyary Ágnes vendégszerkesztésében Kemény Zsigmond elfelejtett és elhanyagolt írásművészetére reflektáltak kortárs magyar írók a DRÓTon.

2021 szeptember másodikán, este héttől a Kettőspontban Budapesten „Kemény-DRÓT-estet” tartunk, ahol felolvasunk, beszélgetünk nem csak Kemény Zsigmondról, hanem arról, hogyan működik - vagy nem működik - a magyar irodalmi kánon, emlékezet és felejtés.

A teljes Kemény-antológia tartalma itt olvasható a DRÓTon.

 

Pusztakamarás. Csepereg. Terebélyes, öreg fa. Egy fabáró. Az omladozó falakhoz nem tudok kapcsolódni. Útitársaim áhítatát és mély tiszteletét látva, azonban csendes vagyok. Kemény Zsigmondról nem tudok. Nem is akarok tudni. Özvegy és lánya. Zord idő. Azon kevés érettségi tételek közé tartoznak, amiket nem olvastam el. Romantikát utoljára jó kedvvel kiskamasz koromban olvastam. Utána, nagykamasz fejjel elég volt nekem Jókai. Szemem félig leeresztett függönyei mögül nézem a falut. November. Igénytelenség. Sár. Emlékeimben napsugaras, ahogy az alig kétéves fiunk elterpeszkedik a szépen bevetett nagyszülői ágy kellős közepében. Bár előtte nem jártunk ott, érzi, otthon van. Elevensége kiszellőzteti az otthonból a múzeum dohát. Keresem a novemberi faluban fiam lelkének egyik otthonát. Kint nem találom, csak bent. Ahol hajdan szabadságot kerestem, egymásba szövődő szálak lelki szőnyegét találom. Repülőszőnyeggé csak ennek az egymásbaszövődésnek felismerése, majd elismerése után válik.

Fa. Csend. Idő. Tibi fényképez. Koncentrál. Beszélgetünk Árva Bethlen Katáról. Itt vannak ezek az emlékírók. Írj róluk. Itt van Sütő, itt van Kemény, írni kell róluk, neked kell írni róluk. A kell szóra csattanok. Nem írok. Nincs velük dolgom. Én amúgy se vagyok író. Nem olyan. Nem tudok. Nem akarok. A benti napsugaras Sütő ágyra rávetül a dac, az ellenállás, a tehetetlenség árnya. S míg kint elkészül az egyik legszebb kép rólam, egymásra exponált fa és arc polaroidja, bent észrevétlenül erdélyül a táj. Engem a terápia érdekel. A spirituális és nemzetközi művészeti központunk. A mai pszichológiát hozom haza a modern ember számára, ami ismét a lélekkel foglalkozik, és nem egy mérhető, pszichének nevezett tárgyiasított dologgal, ez az én peregrinusi dolgom, mondom, igazolom, győzködöm, érvelem, hogy ne fájjon valami megfoghatatlan seb, amire barátom rátéve az ujját azonnal előhívott egy fényképet. Barátom mosolyog. Észreveszi szememen a leeresztett redőnyt. Elhallgat, de mosolya az utolsó résen még besurran. Időnként ez a mosoly megtámad. Nem Pusztakamarással, nem Sütővel és nem Keménnyel támad. Nem. Hanem szülőfalummal, Olthévízzel és Bethlen Katával. S mert mosolyból van, nincs ellene fegyverem. Értetlenül és tehetetlenül viselem a rohamot. Várom, hogy elmúljék, mert abban, ami a “dolgom”, csak zavar.

Aztán levelet kapok, hogy együtt kéne gondolkodni a Drótosokkal Keményről. Nyugodtan gondolkodjanak rajta, más nekem a gondom. Tibi iránti tiszteletből és szeretetből nem tudom kerek-perec megírni, hogy nincs nekem ehhez se kedvem, se időm, hogy Keményt sose olvastam, Sütőt is csak akkor, amikor tanítanom kellett, no meg utána a családi vonatkozásai miatt. Egyszerűen nem megy. Már az is nagy erőfeszítés lenne, hogy egyáltalán hozzáfogjak, hiszen nem tudom, hogy honnan fogjak hozzá. Udvariaskodó hazudozásaim miatt szégyellem magam, de egyelőre szükségem van rájuk. Azonban amikor azt olvasom a levélben, hogy arról is írhatok, hogy miért nem olvassa senki Keményt, egyből megnyugszom. Na, erről fogok tudni írni, örülök meg, hiszen én sem olvasom. Igen ám, de ahhoz, hogy arról tudjak írni, hogy miért nem olvasok Keményt, előbb valamit olvasnom kell tőle, mert nem írhatok cikornyás szakzsargonban ötezer karaktert arról, hogy nem érdekel. Ennél azért nagyobb filológus dilettánsnak tartom magam.

Magyarbikal. Zuhog. Júliusi hideg. Nincs térerő. Nincs jel. A csukott verandán olvasunk. Eszmék a regény és a dráma körül. Regényt már alig olvasok, a dráma viszont, fiatalkorom nagy szerelme, egy személyes fordulat során váratlanul visszakerült az életembe. Már csak a férjem miatt is, gondolom nagyképűen, ebbe olvasok bele. Véletlenül se magam miatt, mert engem Kemény nem érdekel, és amúgy is arról fogok írni, hogy miért nem olvasom. A nyelvezete nehézkes. A mondatok körülményesek. Aztán ezt olvasom “Majdnem egyenlő gyönyörrel olvassuk nézeteink megtámadtatását, mint védelmezését; s majdnem egyenlő érveket tudunk felhozni magunk mellett, mint ellen.“ Hirtelen összezavarodom. Mikor is élt ez a Kemény? Nincs internet, nem tudom megnézni.  Az biztos, hogy 19. század, döntöm el, hiszen Jókai, stb. Egyre több olyan mondattal találkozom, amit, mai megfogalmazásban ugyan, de gyakran hallottam a saját szájamból is. Megdöbbenve olvasok tovább. S bár eleinte az olvasással párhuzamosan “írtam” a Miért nem olvas senki Keményt című esszém, egy idő után abbamarad az írás. Időnként az olvasás is abbamarad. A hihetetlen csendek tengerét időnként megtöri a zuhogó eső. Nincs internet. Nincs 19. és nincs 21. század. Nincs ő és én. Tudat van, és a tudatból forrásként felzubogó tudatosság. Csak a tér ereje van. Csak a jel van. A térben és időben menyilvánuló lélek van. Tájékozódási pontokat adó jelek vannak. A forráshoz visszavezető utat az elme érvei, ellenérvei nem ismerik.

Visszahúzódik mind a Keményt olvasni nem akaró, mind az erről írni akaró énem. Olvasok. Úgy olvasok, mint tizenegy évesen Maupassantot, mint tizenkét évesen a népballadákat, mint tizenhárom évesen Nyiszli Miklóst, mint kicsit később Dosztojevszkijt, aztán a drámákat, aztán abszurd irodalmat, aztán a misztikusokat, aztán egyre több fenomenológiai pszichológiát, aminek a peregrinusa vagyok. Hirtelen meg kell állnom. A fintor, amit az élettől kapok, még a kacagáson is túlról jön. Kacagni nem, gondolkodni sem, még rácsodálkozni sem, csak csendben lenni tudok. Annak a lényege jön szembe kétszáz év távlatából, amit a modern ember analitikus és kontrolláló, önmagát az élettel szemben bebiztosító, a természetet leigázó egójának lehetetlen megmagyarázni, amire a lelke viszont azonnal ráismer.

“Egy utas a nagy, de mívelt rónaságon, mely szárítva, beültetve és megnépesítve van, gyakran lép oly útvonalra, mely egyenesnek látszik, s nem szegetik meg semmi földtéri akadály által, mi miatt az iránynak észrevehetőleg kellessék görbülni, meghajlani vagy éppen ellenkezőre változni. S vándorunk, ha figyelmes nem volna, a látszattól csalatva könnyen elhihetné, hogy nyílegyenesen megy a végső állomáshoz, hová elérkezni, hol útját befejezni törekszik. S mégis midőn visszatekint, a hátrahagyott helység tornyát a ponttól, melyhez jutott, most jobbra, majd balra fedezi fel; aztán néha a tornyon kívül még a házak födelei is kimerülnek, s viszont néha a torony elenyészik, vagy csak érckeresztje csillog a láthatár alsó vonalán. Semmi kétség tehát, hogy a sima, egyenes út észrevehetlenül görbült, emelkedett, süllyedt, s midőn vándorunk az utolsó állomáshoz ér, kivált ha egy tájékozó földabrosz van kezében, olykor még arról is meggyőződik, hogy dicsért útvonala tulajdonképp nagyobb görbületet írt le, mint sok olyan út, mely a közbe tolult akadályok által feltartóztatva egypárszor igen élesen változtatta irányát.

A valódi életben, a mi hétköznapi viszonyaink közt ezen egyenesnek rémlő, bár folyvást változó útvonalhoz hasonlít az emberek óriás többségének jelleme. Szorosan véve, senki sem marad múltjához következetes; senki tetteire vagy mulasztásaira nézve a régi motívumokkal nem elégszik meg, s helyettök többeket, kevesebbeket vagy másokat kíván lelkiismeretének vagy világnézeteinek kielégítésére. A jellem e változása igen gyakran hallgatag, észrevétlen, csattanás nélküli, s nem ered oly cselekedeteinkből, melyek következményeiknél fogva magokkal ragadjanak, vagy az addigitól ellenkező irányok felé lökjenek. Nem saját tetteink kényszerei miatt távozunk múltunktól kedélyvilágunk-, gondolkodásunk- és akaratunkra nézve. Ó, nem! Másokká csak azért leszünk, mert láttunk, mert tapasztaltunk, mert éltünk. Fogékonyságunk a napok haladása és az apró élmények által veszt vagy nyer, és izleteinkkel, vágyainkkal, tanulmányainkkal, sőt a körrel együtt, melybe lépünk, egész lényünkbe lassanként idegen sajátságok mennek át, hogy a jellem organikus részeivé váljanak, mint a testben a táplálék.

Az ily átalakulás, melynek minden magyarázata csak a lefolyt időből áll, éppen nem a könnyelműség bélyege, nem a változandóság tulajdona, hanem jellemünknek oly természetes processzusa, mint egy fa organikus életében a növés, vastagodás, érdülés, kérgesedés s utóbb a torhulás, taplósodás, rothadás.”

Az esőben meglátom a pusztakamarási nagy fát. Talán tölgy. Igen, annak kell lennie. Látom magam kívülről, ahogy Tibivel beszélgetünk. Ahogy magyarázom neki, ellenvetésként, hogy nekem mi a dolgom és miért nincs időm az erdélyi írókkal foglalkozni. Hogy már torkig vagyok a mentsük meg, őrizzük, emlékezzünk nagy szavakkal. Rájövök, nem kell sem velük, sem a filológus múltammal tennem semmit. Jellemem organikus részei, mint testemben a táplálék. Egymásra exponált írók és lelkek pillanatképe.


Ajánlott olvasmány:

Vizsgálunk és kétkedünk.

Dialektikánk ostromszereivel megdöntöttük a történeti jogok nagy részét, de sokszor magasztalt bölcsességünk, mely naponkint érdekes elméleteket tud gyártani, az alkotásban erőtlennek mutatkozik, és a gyakorlati élet terén hamar elkallott kísérleteket cserél rögtönzött újakkal föl.

A régi jogviszonyok bukása a létező társadalmi rend alapjait is ingatabbakká tette. Az egész épületen repedések látszanak, s tartóssága iránt szívünkben kételyek fészkeltek. Mi azonban követ kő után feszítünk le, s rettegve az összeroskadástól, mozdítjuk elő azt. Kíváncsiak vagyunk szociális viszonyaink hibáinak kikeresésében, fürgék nevetségessé tételében, majdnem oly mértékig, mint amennyi újságvággyal fogadjuk az új társadalmi eszméket, és amennyi elmeéllel állunk készen azok kigúnyolására.

Ugyanezen vizsgálati ösztön és kétely, ugyanezen tevékenység a gondolkodásban és tehetetlenség az alkotásban, jelentkezik az erkölcsi fogalmak körül is. Ha materialisták vagyunk, átalljuk elvünket cselekedeteinkre nyomni; ha vallásos, szellemi és erkölcsi kötelességeket ismerünk el, gyakorlatba vételöket bizonyos pontokon túl szégyelljük s kinevetjük. Egyik irány felől sincs mély hitünk. Mindeniknek kémleljük gyengeségeit. Mindeniknek ellenkezőjébe objektíve sokszor beleéltük magunkat. Majdnem egyenlő gyönyörrel olvassuk nézeteink megtámadtatását, mint védelmezését; s majdnem egyenlő érveket tudunk felhozni magunk mellett, mint ellen.

(Eszmék a regény és dráma körül, részlet)