Gleccserek, gleccserek, mondjátok meg nekem…

Gleccserek, gleccserek, mondjátok meg nekem…

2019. 05. 14., k - 09:27
0 hozzászólás

Vainel Gergely Gyula fényképész-hegymászó naplójába olvashattok bele és kapcsolódó fotóit is láthatjátok a DRÓT új sorozatában. Ha tetszett a hegymászó naplója: add tovább.

Gleccserek, gleccserek, mondjátok meg nekem…

merre jár, hol lehet most a végzetem. Veszélyes út, amin járok, veszélyes út, amin jársz…

Kinn, a Hegyen az ember abban a pillanatban lépi át a határát, amikor kimondja: „mi a f@szt keresek itt?” Mostanság már - talán - elmúlt, hogy ezt mondanám. Határtalanul élvezem a dolgokat. Vagy csak olyan helyekre megyek, melyek a határaimon belül vannak? Élvezem, ha nehéz azért, ha könnyű azért, ha esik azért, ha jó az idő azért. Mindegy, csak a Természetben legyen. (Vissza a természetbe!) Ellenben(?) itt a gleccseren, nem egyszer elöntött a meleg.

Miért is? Hallok pár emberkét megrökönyödni: Miiiiilyen meleeeg? Egy északi falon, a gleccseren, ahol nem is süt a nap, hogy lehet meleg? Hogy? Úgy kérlek, hogy elönt az adrenalin. Azt érzed, hogy a mellkasodból szétáramlik minden végtagod felé az a fajta melegség. A véredben pumpálódik az a plusz “hőfok”. Érzed, ahogy megtelik a szervezeted, végigmegy az izmaidban az ujjpercedig. És úgy marad. Lelassul az idő, mindent pontosan tudsz csinálni, felpörögve érzed magad.

Fókuszban vagy. Erre használom az adrenalint.

Gyereeeee! ;)

Gyereeeeee!

2 méter x 3 méteres bivak kuckóban vagyunk. Körülnézek.

Mászó: 2 darab.

Ágy: 9 darab. Ezen a kicsi helyen. Táncolni már nem tudnánk, de alattunk ropja a szél, olyan erős, hogy a fém bodega velünk együtt bele-beleremeg.

Milliónyi idegsejtem közül egy infovillanás: a Lombardi bivak ugyanígy néz ki, kb. azonos súlyú, mégis lefújta a szél a Hegyről. Lefújta a szél. Érted? Hihetetlen, pedig igaz. Hiába volt kikötve acéldrótokkal. Azért a szél az Úr. Ilyen szél CSAK itt van fenn. Pisiltem kinn. A szél “tőből” eltörte a pisi csíkomat. Srácok biztos értik. A következő hegyre vinni kéne kacsát. Nem leányálom, ágyból felkelni dübörgő szélre, hogy pisilni kell. Persze ha nem mész ki, akkor nem tudsz aludni. Azért megpróbálom elhúzni. Az ajtót nyitom, nemcsak szél van, hanem csapadék is akad. Nem egyszer kellett kimennem ilyen időben.

Ablak: 2 darab, A4-es nagyságú, egy-egy oldalon, homályosított a fútt porszemektől. Máshol fizetnek ezért az üveg „effektért”. Itt talán napi rutin ez az effektelés.

Főző, kis kajamaradék, olvasztott hó az asztalon, egy kis polcon 2 gyűrött topo, egy Der Spiele szám, érdekes benne a fuck for forest cikk. Persze ezen pörgünk vagy éppen a reszelésen. Mindenki reszelt már mindennel. Persze eredetileg a jégcsákány hegyét reszeljük tű élesre. Már itt vagyunk majd’ 48 órája ebben a dobozban. Szardiniák vagyunk pácban. :D eszünk, alszunk, reszelünk. Kaja kevés van, hiszen azt hittük, hogy már “másnap” le is jövünk a Hegy túloldalán. Ehelyett a 4. nap reggelén jövünk le. Hegymászó erénye: türelem. Rózsás a helyzet, köddel. Nem látsz sok mindent. 5 percenként változik az idő / köd / szél. Aztán a szél lassan alábbhagy. Már nem fúj annyira.

Ebben az elmúlt 48 órában volt, hogy jó(jobb) volt az idő, akkor mindenféle hasznos dolgot csináltunk pl.: kimentünk vízért. Dávid megnézte a falat a szemben lévő emelkedőről. Diszkusszáltunk. Végre valami “szakmai”. Lehetett beszélgetni, merre, hogyan menjünk. De a nap nagy részében reszeltük vagy aludtuk. Energia minimumba nyomtam, hogy egész napra elég legyen a 3 apró kekszdarabka, egy ¾ szendvics és az 1 liter folyadék. (Páran tudjátok, hogy igazándiból mekkora étvágyam van...)

Majd...

Újból hajnal lett.

Újabb esély az induláshoz.

Most már jobb az idő,

  készülődő.

Hamar a beszállásnál vagyunk.

Újratervezéssel: most már a jobb oldalon megyünk fel.

Kicsit köves, kicsit törős, de a mi utunk. Tetszik, sziklára is kell lépni. Már ügyeskedni kell.

Aktiválom a koncentrációs képességem.

Loading… 60%

majdnem megcsúszok

Loaded ...100%

sikerül(t) fellépni

 

A holdsarló világít, folyosót nyit a Hegy havas-jeges hátára. A folyosó végén, magasan a hátunk mögötti völgy a ködbe burkolózott hasán álmosan nyúlik el, de lassan felkel, mert a takarója egyre vékonyabb. Az álomnak is vége. Vagy csak most kezdődik? Börtönéből szabadult lelkem a 48 órás rabságomból kezd magához térni. Oda igyekezünk, ahol a vízszintes világból függőleges lesz. Magasan sötétbe burkolózva a sziklás rész morcosan mereng miránk. Áhítattal nézek fel rá: Engedj be/fel! - kérem magamban. Válasza bennem cseng. Az is sokszor eszembe jut: „Anyám, mondj el értem egy imát”. Tudom, az Anyukák imája a legerősebb, ez is velem van.

Anya: „Tudod, hogy mi vagyok?!" :D

Azért írtam le most ezeket, mert nekem a Hegymászás „szent” dolog. Hittel, verítékkel. Hiszen a hit Hegyeket mozgat. ;) Tiszteletben tartom a Hegyet, beszélgetek Vele. Próbálom értelmezni ezt a mondást: “When the mountains speaks, wise men listen” (~Amikor a Hegy beszél, a bölcs ember hallja). Hiszen nem mindig kell menni! ... A Hegy megvár.

Nem eshetek le...

Szóval ott laposan kúsztunk be a fal alatt kövön, havon, jégen, fel-felnézve az kb. 1000 méteres jégfalra. Készülődünk. További kalandunkba izgatottan vágtunk bele. A jégbe is. (Habár a tegnapi próbánk során kicsit tányérosan tört.) Az utunknál, a gleccser oldalában találtunk egy havas folyosót, ahol „könnyebben” tudunk felfelé haladni. Andris megy elől, Dávid biztosítja. Most én pihenek, illetve fotózok. Tetszik a helyzet. Egyre jobban tetszik ez a 3-asban mászás. Valaki tud pihenni, enni, reszelni vagy amit épp akar, a többiek meg haladnak. Fél kötéllel másztunk. (Ez azt jelenti, hogy 2 db 60 méteres kötéllel. Aki elől mászik, viszi mind a kettőt, a másik kettő meg csüng a két végén.) Aztán András lassan kezd eltűnni. Kb. 25-30 méter után egy jobbost nyom a „túloldalt”. Stand! Zuppe. Én jövök. Megyek, hogy a szép fényeket feljebb fotózhassam. Nem gondoltam volna, csak amikor ott tartok, hogy nem is annyira könnyű ez a rész. De mivel felülről biztosítva vagyok és nem eshetek így gyorsabban megyek, mintha elől másznék. Jól érzem magam.

 

Feltornázom, addig, ahol András a jobbost nyomta. Megpihenek. Jó hely a fényekhez és persze a kilátáshoz. Olyan panorámám van, hogy csak na! Elvagyok. Aztán Dávid indul.

- A vádlitok nem állt be? - kérdezi Dávid, mikor már jobban hallótávolságba ért. De csak mosolygok, átadtam magam a stand és András bizalmába. Tudom, hogy most megvannak nélkülem. Másrészt köszönöm Nekik (is), hogy így alakulhatott (a fotók miatt). Ezért is “küldtem” előre Dávidot a következő hosszban, aki már nyomja is. Még több fotóóóót!

Felér, standol, biztosít. Aztán András andalog. Kiélvezem az utolsó pillanatokat, tovább már nem húzhatom. Felmászok melléjük, rám néznek. Szó nélkül tudom, mit akarnak. (Milyen kapcsolat?) Igaz, igaz, nem másztam még előre. Egye fene, átcsencsenelem a cuccokat majd hupákolok előre. Egy könnyebb rész jön. „Csak” sharték. A pszichés rész. Kedvenc.

Azaz itt jön az a rész, amikor a gleccser a lassú mozgása miatt az alatta lévő sziklán széttöredezik (széltében). Ez a törés lehet nagyon kicsi, szinte nem is látod, átléphető vagy lehet ez az elválás 3 méteres is és akkor nem tudsz nagyon mit csinálni, hacsak nincs nálad egy min. 4 méteres létra. Nah, de még ne szaladjunk előre. Mondjuk azt itt nem is tudtunk.

Jönnek a sharték; főként szinkron mászunk (azaz a kötél elején, közepén és a végén is van valaki, mindenki mászik, mert "könnyű" a terep, a biztosítást most egy kicsit hanyagoljuk...). Kerülgetem a szakadékokat, mintha forró kása lenne, de nem tart sokáig. Be kell az egyik mellé/alá mászni. Uuuuupsz, ez egy hű b*zd meg. 10-12 méter magas legalább 2 méter áthajlással. Vegyes érzés.

Egyrészt természetileg gyönyörű alkotás. Érintetlen jég, a hó se áll meg rajta, hiszen kihajlik. Összekeverhetetlen fehéres, kékes, átlátszós formavilág. Gyönyörű.

Másrészt úgy érzem, akkora hatalmas erő lakozik itt, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs alatta. Tipli fel az előtte álló kiemelkedésre, nehogy ledőljön itt bármi is.

 

Ledőlésről jut eszembe, ahogy lenézünk, a tegnapi felmeneti útra, 100-130 méteres hosszúságban végig jégletörés darabjait látjuk. Az út egész hosszában kb. 30 méter szélességben. A hatalmas erő itt biztos, hogy dolgozott. Talán a tegnapi rossz időben ledőlhetett egy áthajlós sharte és végigtarolta az alatta lévő területet. Voltak kb. 1-2 méteres nagyságú jégtömbök is.

De most egy borotvaéles letörés tetején állok, és nézem, hogyan tovább.

Vázolom a helyzetet. Mi felfelé mennénk a gleccseren, ellenben itt 3 részre esett szét. A középső részen állunk, most már mindhárman. Ez kb. 4 méteres “hosszú” szakadék. (Szélesebb, mint hosszabb). Elvált a felső résztől az alsó meg ettől. A “kunszt” az, hogy ahol állunk kb. 2,5 - 3 méterre van attól a résztől, amerre mennénk. Előttünk, alattunk tízen méteres szakadék. Ezen a vékony kiemelkedésen elmegyek a gleccser jobb oldaláig (eddig kb. középen másztunk), de ott ez a 2 gleccser letöréstávolsága csak nőtt. Vissza.

Átkötözködünk.  Dávid vállalkozik, hogy lemászik itt és megpróbálja a jégfalat. Standból biztosítom. Hozzákötöttük magunkat ehhez a max. 4 méter “széles” letöréshez. Dávidot nem látjuk, csak halljuk. (Szerencsére az idő nagyon jó lett, szél sincs, ami elvinné a hangot.) Leért a letörés aljára, innen szemből uccu neki. Ahogy elhelyezi az első jégcsavart a falba, illetve csak helyezné, mert csak 1 cm-et csavar bele, kicsit meglepődik. 10 méteres repedés keletkezett. Hatalmas feszültség van a jégben. Kedves Olvasó, érzed, hogy ez nem normális? (Akkor jó, jöhettek mászni, hiszen hallgattok a belső megérzésre). Dávidot egy picikét győzködjük, hogy jöjjön vissza. Benne van a pakliban, hogy vissza kell fordulni. (Innen csak 6-os dobással mehetsz tovább.) De talán ő is így gondolta, csak hangosan megerősítettük. Fontos az egyetértés.

Persze ott állva, 48 órát bivakolva, felajzva, hogy nem hághatjuk meg a Hegyet… kicsit más. Van, akinek megy. Belőlük remélhetőleg öreg Hegymászó lesz.

 

Nem volt egyszerű azon a jobb oldali részen se lemászni, se felmászni. De tovább nem tudtunk haladni. A triumvirátus megint ülésezik. Hogy mindent kipróbáljunk, felajánlom, hogy megpróbálom átugrani a szakadékot.

Átkötözködünk. Táska le, csákány elő, élre rá (állok), aztán mosolygok a hülyeségemen. Helyből kéne ugrani 2-2,5 métert és felfelé egyet. Nem mondok semmit, csak a Srácok felé nézek. Látják ők is a helyzetet. Talán az is benne volt a tekintetekben, hogy itt és most vissza kell fordulni. Már megint ezt gondoljuk, aztán utolsó pillanatban jön még egy gondolat. Előveszem a túrajégcsákányt. a végére kötök 4 méter kötelet és megjégcsákánydobálom a túloldalt, hogy odaakadjon. Vicceskedünk. Hamar előkerült a kamera is, hogy felvételt készítsenek a dobásról is. Csodák csudájára a harmadikra úgy állt be(le), hogy nem tudom lerántani.

Mi vaaaaan?

Kb. én nem hiszem el, mi történt a szemem előtt. A jégcsákány végén lévő kötelet odaadom Dávidnak terheljen már bele, amennyire csak tud. Hiszen ő lejjebb volt a standban, biztonságban. Húzza, rángatja - tart! Beszarás! Alig hisszük el, de így felcsillant a remény! A másik végét a standba kötjük. Így egy penge kötélpálya lett a 10 méteres jégfal felett. Megkezdődhet a légjég- tornászkodás. A munka nagy részét megoldottam - gondoltam.

- Dávid, gyerünk, mászd ki!

Átkötözködünk, András szemmel szurkol, standból biztosítom Dávidot és eltűnik a Góliát nagyságú letörésben. Kantárral hozzáköti magát a jégcsákánykötél-hídhoz. Tart! Nagy küzdelmek árán Dávidnak sikerül a túloldalra is eljutni és egy jégcsavart betolni. Nem lehetett olyan egyszerű, hiszen vagy 4-5-ször próbálta. Még lépő hurkot is csinált, de legtöbbször csak a két csákány csapkodását láttuk, őt nem. Csak azt éreztem, hogy sokszor beleül a kötélbe - hiszen ekkor engem húzott. Majd beadta az unalmast, eltette a jégcsákányokat és a kesztyűt levette, hogy jobban érezze a kötelet és jobb legyen a szorítása. Jégcsákánykötélbe kapaszkodva húzza fel magát. Húzza, húzza, de mielőtt fellépne, a jégcsákányra akasztott kötelet túlfeszítve kirántja a helyéről. Bele a mélybe. Mindenestül. Persze tartom, a kötélen lóg. Jelzi, hogy visszajön - nem túl szépen fogalmazott.

Vázolom a helyzetet második rész: 3 srác, 48 óra bivakos várakozás után, 2900 méteren, 3 óra mászás után, előttünk 1 olyan akadály volt, ami „csak” 3 méterre volt és két órája szenvedtünk. És most már túloldalt egy jégcsavar is van, amibe az egyik kötelet már befűztünk. Hogy oldjuk meg?

This is a job for zuppe...man! :) Negyedszer is átkötözködtük. Egyik kötelet András, a másik pedig Dávid kezelte, mivel az egyiket engedni a másikat pedig behúzni kellett. Táska le, csákány elő, élre rá. Most már nem volt csákánykötélhíd, ellenben a túloldalról jött vissza az egyik kötél és nem is akartam átugrani, hanem lemászni néhány métert, majd a túloldalt az enyhén áthajlójégfalon felmászni. Tiszta sor, rendes mászás.

Annyira ereszkedtem le, hogy át tudjak terpeszteni a túloldalra. Átlépni se volt triviális. Végül is minél lejjebb mész, az elvágó jégfal annál közelebb lesz, de annyival többet kell mászni áthajló jégfalon. Próbálom optimálisra belőni a leereszkedés arányát. Egy kis párkányt szemelek ki a túloldalt. Tényleg kicsit. Féltenyeremnyi, az is lefelé lejt. Erre akarok úgy rálépni, hogy a hágóvasam elülső fogai belemarják magukat, egy biztos lépésem legyen. Tehát valamennyire lendületből kell átlépni és erre a pontra szúrva szuggerálni. Hooo-rukkk. Megvagyunk. Most van az, hogy egyik lábam itt másik ott. (Még jó, hogy évekig kapus voltam, eleget nyújtottam ehhez a tánclépéshez). Ez eddig frankó, de ebből kell kilépni úgy, hogy mindkettő lábam az áthajlós részen legyen. Tehát kifelé fogok dőlni. Karom pont olyan hosszú a csákányokkal megtoldva, hogy a jégfalat elérem. Nem akarok tökölni, hiszen ebben az állásban pár méteren keresztül nem fogok pihenni. Csak fáradni lehet. Szóval szintén megnézem, hova üssem a csákányt. Zuuutty. Kong. Egy nagy tányér alakú jég repedezett meg. Kb. félméteres átmérőben. Ismerem az effektet, hideg van a jég belsejében a felületen viszont meleg, tányérosan törik. Pontosan ide kell csapnom még kétszer, hogy tudjam használni ezt a pontot. Ez a jégmászás esszenciája: ugyanoda ütni. A következő ütésre ez a jégdarab leesik, majd utána tudok csak olyan jégbe csapni, ami meg is fog tartani. Mindezt persze fenn vázolt 92 fokos falon. És mivel az egyik kezemmel „csapkodok” így egy kézzel tartom magam az áthajlásban. Végre sikerült úgy beütnöm, hogy az tartson is. Már csak 1,5-2 métert kell így menni. A szituban és utána is úgy éreztem, hogy jól haladok. Amikor Dávid sokkal később megmutatta a videofelvételt elcsodálkoztam.

- Moly vagy - mondja, közben mosolyog. Azaz molyoltam, tehát lassú voltam. Mondjuk az is igaz, hogy az összes csákánycsapásomra a jégfal repedezik, bomlik. Végül is annyit szenvedtünk már itt, hogy nem érdekelt a fal tetején térddel lépek fel. Nem a legszebb, nem volt a leggyorsabb, de kimásztam. Fuckyeeeah!

MÁSSZÁL!

A többiek unszolására feljebb megyek kb. 15-20 métert. Ott már nincsenek letörések. Csinálok standot. Utólag eszembe jutott, hogy igazán csinálhattam volna egy kapaszkodó hurkot a kilépés tetejére és akkor nem kellett volna a srácoknak felpruszikolniuk azt a pár métert. Dávid jön, feszíti a kötelet az áthajlásban, erre a stand, amit csináltam furcsa hangot ad. Talán az egyik jégcsavar mozdult meg, talán a hideg fém és a kötél nyúlása adta azt a különös hangot. Mindenestre majd beszarok. Dávidnak hiába kiabálom: MÁSSZÁL! Nem nagyon segít, hiszen nem hallja, azonkívül elönt az adrenalin melege és nem tudom kidolgozni magamból (egy helyben kell maradjak). Inkább csak sötét gondolataim vannak, amit próbálok elhessegetni. Dávid, amikor mellém ér egy újabb jégcsavarral toldja meg a standunkat. Huh! Andrást már teljes nyugalommal biztosítom, nagy az örömködés, amikor mindhárman fenn vagyunk.

 

Egy kicsit kifújtunk. Egy ilyen kaland után az embernek jobban megtetszik az ÚT. Fáradtságának gyümölcse van. Volt miért küzdeni. Élvezem, ha nehéz azért, ha könnyű… Ez a beszarásos dolog is megszépül, még ha, tényleg ki is kéne mosni a gatyát :D

Szóval belelendültem, maradok elől és ismét szinkronban mászunk tovább, tovább… Kb. 2 köztes van köztem és András között, aki maradt a 60 méter kötél végén. Fincsi a gleccser, végre olyan, hogy harapja a csákányom. Nem volt hiába ez a sok reszelés. Faljuk a falat, habzsoljuk a métereket. Egy néhány száz métert megyünk így. Ahol a jégcsavart becsavarom, ott előtte lekaparom a felső réteg havas jeget, ami a mászáshoz még jó, de csavarnak tartani kevés.

 

Volt több olyan felszökés, ami viszonylag egész meredek volt (70-75%-os). Az egyik ilyen közepén a jobb kezem tricepsze begörcsöl. A többiek csak addig nevettek, amíg ugyanahhoz a ponthoz nem érnek. Nekik is bedurrant a jobb tricepszük. Azt beszéltük, hogy a helyi hegy szelleme. Mi más? Dávidnak szorgalmasan szólok a szituk előtt, hogy figyeljen. Például ha esnék, csúsznék felkészüljön és megfoghasson. Sok sharte van, de ezek között nincs olyan, ahol nagy lenne a távolság. Viszont a topoban olvasott gleccser-labirintus kezdődik. Ha oldalra néztem a sziklák felé, a hasadékok egyértelműen látszódtak. Középen ezeket befedte a hó, akár többméteres hó-hidat alkotva. De figyelve nem fogtak ki rajtunk. Aztán jött egy rész, ami egy kicsit kacifántos volt. Bevártam Dávidot, míg teljesen rám figyel: egy vékony hó hídon akarok átmenni. Ha tart átérek, ha szakadok Dávid megfog - egy idő után. Mintha tojásokon lépkednék, haladok lépésről lépésre. Tart? Tart. Annyira nem nyugszom meg. Sőt ahogy közeledek a szakadék szélére, egyre jobban izgulok. Minek is - gondolom magamban, a kötél úgyis megtart. Egy gödröt pillantok meg a hóban, közel a hó hídhoz, ahogy közelebb lépek a gödörből lyuk, lyukban tátongó mélység. Nem jó! Kiabálni se akarok. Currikkolok, azon a nyomon, amit odafelé tapostam, míg bőven a biztonságos zónába nem érek. Nézzük, a következő lehetőségnél forduljon jobbra. Egy szélesebb út vezet majdnem a gleccser széléig, majd középre húz. Közben persze széles letörések, tátongó mélységek mindkét oldalon. Eszembe jut az Ice Age rajzfilm, amikor menekülnek a leomló jégen. Jéghidak, ritkán látott formák, törések, repedések különleges formációi váltakoznak bármerre néztem. Szerencsére szélesebb volt itt a híd, de ki tudja….? Nem álltam le fotózni. Inkább érdekes volt, mint félelmetes. Átjutottunk ezen is: egy platóra értünk. Lapos, széles. Az idő változatlanul nagyon jó. Lenn, a völgyet széltében-hosszában belátjuk. Summáztuk az eddigi mászást, örömködtünk, betoltunk egy fél csúcs-csokit elpakoltuk a kötelet, jégcsákányt, elővettük a túrabotokat és elkezdtünk felfele botorkálni. Szerencsére a shartékon már túl vagyunk, habár egy két gyanús hely még volt, de túllendültünk azokon is. Lendületünk nem volt olyan nagy és gyors, szóval a következő pár száz méter szintet kicsit lassabban tettük meg, mint gondoltam. A Griessferner NW ezen a részen az út jobbra kanyarodik, mi egyenesen mentünk tovább. (“Járt utat a járatlanért mindig hagyd el” B.I.) Térkép alapján az út felmegy a Hochfernerspitze csúcsra, mi pedig a 47 méterrel magasabban lévő Hochfeiler csúcsot néztük ki. Ez a lokális maximum. Maximális extázis! :D De addig van még pár száz méter felfele. És úgy néz ki, hogy nem ez lesz a gyorsasági rekordom.

 

Van egy hágó, ahová a többiek előbb értek. Ugyanis amikor én tapostam a nyomokat, szerettem volna a szűz havat is fotózni. Ez még nem jelenti azt, hogy hátrébb kerültem volna, csak ahogy a fotógépet elővettem az a pillanat fájt, amikor az objektív sapka a kemény hórétegre esett. A többi már csak kínzás volt. Mintha sajtreszelőn kellett volna reszelnem. Ahogy Dávid és András próbálták megfogni a túrabotjukkal a lefelé csúszó obi sapkát, azt hittem 1-1 pillanatra, hogy meg tudják állítani. De az csak kb. 50 méterrel lejjebb állt meg. Elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem.

5 perccel később értem a hágóba, mint a többiek. Addig megbeszélték, hogy inkább lemennek pizzázni és sörözni. Úgyhogy valahogy így vezették be a kérdést:

- Lemegyünk meleg pizzát enni és hideg sört inni hozzá vagy pedig szo...unk még 2-2,5 órát és felmászunk arra a Hegyre?

- Mászunk! - és már indultam is, hogy kétség se férjen ahhoz, hogy másképp is lehetne gondolni. Így az esti melegedés és lazulás helyett még egy éjszakát maradunk a Hegyen. Egy winterraum (téli szoba: csak ágy, talán takaróval) várt minket, ki tudja, hogy milyen kondíciókkal.

A hágóból egy kis gerincen egy nyereghez értünk. (Jegyzem, mert a Griessferner északi falának egy lehetséges menekülő útja és ki tudja, lehet, hogy még visszajövök ezért a szép fal(at)ért.) A nyeregből pedig a Hochfeiler lábát kereszteztük, a Hegy könnyebb oldalához. Szemből nem akartunk nekimenni, mert ahhoz a meredekséghez talán már túl fáradtak voltunk. Egyébként azon az oldalon megy fel egy jelzett gyalogösvény is, amit főleg nyáron taposnak a bakancsosok. A traverzben (oldal irányú mozgás a leejtőn) legalább 10 méteres távot próbáltunk tartani egymástól, hátha fentről valami nagyobb hótömeg megmozdulna. Alattunk nem látszott semmi szakadék, csak egy hosszú-hosszú havas platni. Szóval “take it easy, Honey” volt. Újból én jöttem a taposásban. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság míg átérünk. Kicsit többször álltam meg, mint akartam volna; megelőzni mondjuk nem tudtak volna a többiek. A nyeregbe kiérve lepakoltuk a táskáinkat és elindultunk megtenni az alig 100 méteres szintkülönbséget. Kezdtem magamat átadni annak a csodás érzésnek, hogy magam vagyok a Hegyen. Kezdtem a jelenben lenni, nem akartam már sehova se menni, ...

egy kicsit kényszeredetten indultam el a csúcs felé, persze tudtam, hogy jól fog esni, meg szép is a kilátás, meg meg meg… győzködöm magam, de ha nem jutottam volna fel, akkor is nagyon szép lett volna. Hiszen, szembe velem ezernyi Hegycsúcs magaslott a felhők felett és én is ott voltam - az óriások között. A nap aranybarnán ragyogott és a felhőket felülről fényezte. Egy-egy bekúszó magasabb felhő pedig ezzel a fényezéssel játszadozott. Így volt, hogy némely felhő fehéren rikított, míg mások a magas Hegyek miatt árnyékot vetettek. A felhőzet jing-jangja. És bármerre nézhettem ezt a játékot láttam. Illetve majdnem bármerre, mert mászótársaim már elindultak felfele, így indultam el egy úton...a csúcs felé.

:)

Egy ideje már csak elindultak,
gondolok rájuk, meg-megállva.
Nyikorgó hágóvassal a lábra,
mentek a gerincen, mentek nem hiába.
Én meg őszinte ember voltam,
forgolódtam, fotózgattam.
Hagyhatom a jeges csúcsot másra.
Engem hagyhatnak hátra.
Csak mentek és tapostak némán,
nem figyelték, nem is néztek a tájra,
a Hegyek fényesen csillogtak egymásba,
keringtek, havasodtak a magosba.
Nem mennék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
keresztje masszív az égnek,
áll ellene a hatalmas hónak-jégnek-szélnek.

 

Látom a csúcskeresztet már közelről, rajta vastagon a futt jégréteg. Tökéletes az idő, csúcshoz érünk. Kitágul minden, az előző kis gondolatomat elfújja az első suhallat. Örömködünk. Boldogok vagyunk. Kicsit megpróbáljuk lehozni ezt az örömöt is, rögzítjük a fenti eseményeket, messze-messze ellátni, végtelenséget megérinteni, így még jobban érezni.

 

Aztán elindulnak
vissza,
azt veszem észre, hogy egyedül
maradok,
kacagok, majd könnybe lábadok
az az irtó kicsinység száll reám, hogy az a nagy mindenség mégiscsak felengedett
és beengedett
és beengedtem mindent
és csak dőlt, de nem bírtam
a könnyem potyogtatom
jah, de rég éreztem
ezt fújom ki minden terhem.

A csúcson...

Ilyen állapotban engedem magamból ki-be a dolgokat, aztán helyre kell rázkódnom, hogy teljes figyelemmel újból az Útra koncentráljak. Hogy figyelmem ne lankadjon, aktiválom a koncentrációs képességem.

Loaded ...100%

 

Most már újból az úton. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Így lezárom magamban, de a többiek is látják könnyes arcomat, mondom, hogy boldog vagyok.

És veszem fel a súlyt, amit az előbb letettem.

Indulunk lefele a gerincen.

Már csak annyi van hátra, hogy

előre a hüttébe.

Egy turista úton,

de télen.

Újból szembe a felhőtenger, csúcs halmokkal.

Körülöttünk csend és nyugalom. Aztán meglátjuk a szép nagy kőházat lejjebb pár száz méterrel - még egy darabon azért kell menni. Széles gerincen majd elkanyarodni balra. Még egy nagyon fuzzy tájon megyünk át, mintha temető lenne. Körülöttünk kő oszlopok, és síri csend van, csak a hó ropog alattam, takarja a tájat. Az utolsó szakaszon jön. Meglepetésünkre egy via ferrata. Még mindig figyelni. Most még jobban. Azért egy biztonsági kantárt rákötök a vashuzalra. Hamar túl vagyok rajta. 300 méter már csak a ház. Visszaszámlálási láz.

Itt vagyunk, megvagyunk?!

Ki lehet fújni?

Még egy utolsó csekk a winterraumban, nyitva, ágy, takaró van.

Ki lehet fújni.

El lehet engedni.

Megérkeztünk a mai “haza”.

 

Mindenki kirakja az utolsó kajamaradékokat. Elosztjuk. Az egy napból kicsit több lett. Holnap lesz a 4. Szorgalmasan járok ki hóért. Olvasztjuk, forraljuk. Az egyetlen teafiltert vagy’ már a második fél literbe áztatjuk. A levest kanalanként porciózzuk, egymásnak adogatjuk a bögrét. De még holnapra is hagyunk annyi csokit, hogy okésak legyünk.

Aztán lefekszünk az ágyba. Kicsit több mint 13 órán át tartott a “túra”. Elfáradtunk, de a fáradtságunk nem engedett aludni.

Reggel szedelőzködünk, csinálunk egy-két ásó, kalap, nagyharangos fotót egy közeli domb tetején.

Aztán az őszi-nyári időben lesétálunk, visszatérünk a sárgaleveles vidékre.

 

Magunk mögött hagyjuk a havas jeget. Sétálunk, közben találunk egy megfelelő tisztást a fuck for forest következő helyszínéhez, ha már úgyis filmet csináltak róla.

Átkelünk egy szép hídon,

majd az autóhoz érünk.

Az autó a parkolóban,

a parkolóban vadászok

a vadászoknál sör, bor pálinka

nyitom az autót,

autóban magyar sör,

viszek párat a vadászoknak,

barát lesz mindenki,

sajtot, sonkát tolnak kezünkbe,

folyik a sör a torkunkon, eszünkbe

jut a 4 nap.