Go with the flow! Szamárral a világ végéig és tovább :) Banka Roland írása

Go with the flow! Szamárral a világ végéig és tovább :) Banka Roland írása

2016. 05. 14., szo - 07:29
0 hozzászólás

Zürichben voltam bankár, majd örököltem apámtól három jól menő középvállalkozást. Megvolt mindenem, de egyik este, mikor épp bekokszolva cumiztattam a jakuzzimban Endivajnáné Palvin Shakirát óránként százötvenezerért, egyszer csak megszállt az üresség érzése. Rájöttem, hogy ez nem az, amire szükségem van. Nem volt teljes az életem. Kipattantam hát a vízből, összepakoltam a hátizsákom, és egy hétre rá már a Karib-szigeteken voltam rákhalász; azóta is a világot járom, és történetemmel igyekszem inspirálni az embereket… 

Csacsi

Múltkor egész nap esett az eső, úgyhogy unalmamban utazós blogokat olvasgattam egy nyilvános wifi-lelőhelyen, és azt tapasztaltam, hogy a sztorik jelentős része a fenti vázra épül. Nos, az enyém nem. 

Adott ponton ugyanis hiába próbáltam összepakolni a hátizsákom, ha egyszer nem volt pénzem hátizsákra. 

Végül anyukám kért nekem kölcsön egyet a barátnőjétől, hogy elindulhassak zarándokolni. (Pirike néni, ha legközelebb hazamegyek, ígérem, visszaadom!)

Kezdem az elejéről. 

A gondosan elhúzott vidéki egyetemi éveket követően csóró és elég szar magyartanár lettem egy Halálfasza környéki kisváros középiskolájában. 

(Most már jobb lennék, de egyrészt hasonlóan csóró, másrészt meg már nem lennék.) Igazi neurotikus bölcsész, aki Derridára élvez (és rengeteg indokolatlan zárójelet meg pontosvesszőt használ); de a világ nem hajlandó őt megérteni. 

Akkoriban már évek óta volt egy tök jó csajom, csak aztán inkább lelépett egy arra cirkáló német pszeudo-hippivel, és nekiállt vele a Scooby Doo szerűre mázolt Transporterükben lakva utazgatni a világban. Még a nevét is megváltoztatta, most már valami Szeretmegmentő Szivárványos Yoko Ononak hívják, és valahol Harmóniaföldén lakik Fritzcel, van saját vízforrásuk, kutyájuk meg szivárványgyáruk. Sőt, utazós blogjuk is, aminek alapsztorija szintén a fentebb vázolt receptet követi, még ha ők ezt valószínűleg nem is így látják. 

Azt mindenesetre teljesen megértem, hogy lelépett.

Ezen az esős, olvasgatós napon már csak a fejemet ingattam még az életmóddá emelt utazós szkripteken is, de emlékszem, amikor a tanárkodás után Pestre költöztem, és az irodai fézbukozást otthon is folytatva hesszeltem a 10 éve nem látott volt iskolatársak nyaralós fotóit, néha nekem is posztolhatnékom támadt. (Azért nem szoktam, mert szerintem 

az állapotfrissítés már nevében is hazugság: akárhányszor próbáltam, sose lett tőle frissebb az állapotom, pedig akkoriban ráfért volna.) 

A homályos, Nagyvárad téri albérleti szobámban lőtt borostás szelfi felé írtam volna, hogy „kinek kell a puccos koktélod meg a bikinis szőke nőd Ibizán, te kinyalt köcsög?! én most szívtam el egy rossz minőségű spanglit, és mindjárt kicsapom internetes pornóra, csak kár, hogy akadozik, mert a szomszédtól lopom a wifit, de mindegy, mert lassan úgyis indulnom kell le, hogy az ágy alól összekapart apróból megigyunk haverral egy Kőbányait a beton pingpongasztalon, és megbeszéljük, hogy milyen szép az élet…”

Szeretnék amúgy én is valami ütősebb nevet (mint mondjuk Max Power vagy Bombera Krisztina), de Banka Roland vagyok és pont. Jó, ha az ember szem előtt tartja, honnan jött. 

Én például tradicionális lúzer dinasztiából, amelyben elvált szüleimtől korán megtanultam, hogy a pénz valami olyasmi, ami felett stresszelni, feszengeni, veszekedni kell, a megszerzéséért kikészülni, hiányában (értsd: mindig) méltatlankodni és szégyenkezni. Amikor ennek a gyökeres tapasztalatnak a megfejeléseként 

azt láttam, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan kumulálódó nemzeti korrupció már nem csupán mennyiségileg növekszik, hanem egy minőségi váltással átcsapott abszurdba, akkor elhatároztam, hogy ehhez a játékhoz én bizony nem asszisztálok tovább. 

A pénz szarházi gazemberré változtatja az humanoidot, aki pedig eredetileg jó dolgokra született. Bojkott politika, bojkott pénz! Nem úgy fogok kilépni a lúzerágról, hogy több pénzt szerzek, hanem úgy, hogy egyszerűen ignorálom.  A nevemet pedig nem lecserélem, hanem Isten humorérzékének tulajdonítva javamra fordítom. (Tavaly volt egy olasz csajom, Yoko óta az egyetlen, gondoltam rá, hogy ha lányunk születne, elnevezhetném az olasz nemzeti bankról Banka D’Itáliának, csak aztán a történetnek olyan végkifejlete lett, hogy már nemcsak a bankokra, de időlegesen az olaszokra is kimondtam a kollektív bűnösséget…)

Visszatérve, a borostás-félhomályos szelfit végül nem posztoltam ki, de azért lementem a pingpongasztalhoz arra a Kőbambira, és megemlítettem a havernak, hogy elmehetnénk Spanyolba felkeresni Komposztáló Szent Jakabot, hátha ő majd mond valami okosat. Ő azt felelte: 

„El Camino? Aha, az fasza… Amúgy mióta vagy unatkozó ötvenes háziasszony, akinek kirepültek a gyerekei, és túl sok Coelhot olvasott, amitől még hülyébb lett?!”

Van itt sztereotípia bőven a Jakab-úttal kapcsolatban, ez csak egy volt a sok közül. Lássuk, rájuk tudok-e cáfolni? 

Az első lépés, hogy ezt a haveromat mégsem hívom magammal. Elhívtam viszont egy másikat, akinek van némi filmes tapasztalata, és bedobta, hogy forgathatnánk az úton videoblogot vagy egy hosszabb dokumentumfilmet. Ha ehhez szponzort is találnánk, akkor már meg is lenne a hiányzó anyagi fedezet a zarándoklathoz.

Jó ötlet!

Szeretünk amúgy sétálni, csak azt a sok cuccot ne kéne cipelni, főleg, ha tényleg kamerákkal meg ilyen szirszarokkal megyünk. És ekkor elhangzott a teljesen komolytalan mondat, amilyenből napi szinten több száz szokta elhagyni a száját, de ami ez esetben konkrétan megváltoztatta az életemet: 

„Szerezni kéne egy szamarat, vagy valami.” 

EZ AZ!

A szamár az állati cuki.

Megírtam tehát a szponzorvadász projektvázlatot, aminek immár a csacsivásárlás is részét képezte, mutatok belőle részleteket:

„Korunk anyagiassága és az ember természettel való kapcsolatának megromlása közös tőről fakadnak. Ez az alapgondolata az egyre szaporodó alternatív társulásoknak, amelyek az anyagias-technokrata korszellem antitéziseként igyekeznek lépéseket tenni az önellátás felé. 

A városi hajszától megcsömörlött ember visszatérését a fenntartható és megújuló forrásokhoz a Föld szórványos immunreakciójának is tekinthetjük, hiszen a világgazdaság működését meghatározó rendszer hosszútávon egyre inkább tarthatatlannak bizonyul. 

A társadalmi dezintegráció és a pénz értékmérőként való kiiktatása természetesen számos ellentmondást szül, és számtalan nehézségbe ütközik. Tervezett filmünk ezen ellentmondások és nehézségek mikroszintű feloldását keresi, miközben szem előtt tartja a lehetőséget, hogy tökéletes megoldások talán nem is léteznek. Szempontunkból maga a keresés folyamata lényeges, amelyet hagyományosan egy út szimbolizál. /…/ A tradicionális vallások szerepének visszaszorulása spirituális űrt hagyott maga után a nyugati világban, amelyet a fiatalok jelentős része egyházaktól független, eklektikus elemeket tartalmazó, személyes vallásossággal igyekszik kitölteni. Ebben rend szerint humanitárius elvek kombinálódnak önmegvalósító illetve öntranszcendáló törekvésekkel. Az effajta egyéni vallásosságnak – akárcsak a szervezett vallások esetében – gyakran maga a Camino is katalizátora, sőt, megalapozója. /…/ A meghatározott céltémák közül 

az anyagiasság ellenében állna a pénzalapot nélkülöző, konzumigényeket minimálisra redukáló életmód; a természettől való elidegenedéssel szemben a félnomád körülmények és egy szamár társsá fogadása, illetve az ezek nyomán fellépő felelősségvállalás. 

/…/ A csacsira az ismert spanyol patáskarakter, Rocinante nevét ruházzuk: utunkra letűnt értékektől vezérelt modern Don Quijote és Sancho Panza kísérleti zarándoklataként tekintünk. Saját élményeink és reflexióink megörökítésén kívül a felvételek egy része érdekes karakterek képsoraival, interjúival operálna, ily módon sorsokat feldolgozva, és közös pontokat keresve a fentebb említett egyéni vallásosság jelenségvilágában.”

A srác persze lemondta az utat, én viszont, az a helyzet, hogy azóta is ezt csinálom. 

Dokumentumfilm ugyan pont nincs belőle, a felvetett kérdések megválaszolására vannak viszont részeredmények! Hogy ezeket kifelé is kommunikáljam, azt teszem, ami pillanatnyilag módomban áll: újabban blogot szerkesztek. Sőt, most, hogy a sok sétálástól már eleve friss az állapotom, még „állapotfrissíteni” is szoktam a hozzá tartozó fézbukoldalon. Ahogy említettem, a nevemet is igyekszem javamra fordítani: a blog címe a szamár nevével való fúziómból lett Rolandante. Ófrancia mondahős-druszám ugyebár Don Quijote egyik lovagi példaképe volt, az andante meg azt jelenti, hogy „lépegetve”, mintha csak az utam kottája felé írt zenei utasítás lenne. (A reneszánsz Dantét viszont ne emlegessük, mert – bár hozzám hasonlóan megjárta a poklot és a mennyet –, nem elég, hogy politikus volt, de még olasz is! Plusz szerelmes egy bankárleszármazottba. Fujj.)

Engem a bevezetésben felvázolt történethez hasonló nagy önmegvalósítások anno nemhogy nem inspiráltak, de valójában ronggyá frusztráltak. 

Azt sugallják, hogy az életmódváltáshoz először meg kell tapasztalnom a kurrens társadalmi rend diktálta sikerfogalom üres mivoltát. Én ezt sose tapasztaltam meg. Szeretnék viszont inspirálni, mert ugyebár tanár vagyok (meg útközben még pszichológiából is lediplomáztam); a szakmai identitásom sértetlen, bajom csak a rendszerrel van. Amiből – jó hír! – ki lehet lépni. 

Legyen ehhez bevezetés ez a rövid kis mese, ami – La Fountaine-t és Vonnegutot egybefésülve – akkor született, mikor napokon keresztül a Rocinante származási helyének határában gyűjtögettem útmenti népdalfurulyázással a szamárra valót:

A tücsök és a hangya

Egyszer volt, hol nem volt, a tücsök egész nyáron csak bulizott meg chillezgetett a mezőn, amíg a hangya ott húzta az igát mellette.

Aztán jött a tél, és a tücsök éhezett, mert nem volt kajája begyűjtve, ezzel szemben a hangya meg jól megdöglött, mivel a közönséges fekete hangya (lasius niger) dolgozóinak átlagos élettartama 4-6 hónap.

Így megy ez.