A golyó, amely megölte Puskint - részlet

A golyó, amely megölte Puskint - részlet

2019. 06. 13., cs - 09:18
0 hozzászólás

Péterfy Gergely új regénye most jelent meg. A DRÓTon részletet olvashattok belőle.

A golyó, amely megölte PuskintKristóf Instagram-storyját néztem reggel: az ablakból hegyekre látni a tompa, tavaszi napsütésben. Az utcán motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat a szomszédból.

Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok. A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. Szemközt, az egykori parókia leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel.

A német kidől.

Még kettőt odalő, puszta biztonságból.

Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmen. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Aztán a kép elmegy a monitorról, Kristóf, immár ő maga, nem a digitális avatar az erkélyhez megy, kinyitja az ajtót és kilép: a háztetők mögött a párában feltűnik az óceán. Küldtem egy smájlit, csak hogy tudja, látom, vele vagyok, nem tűntem el – és közben azon gondolkodtam, hogy ebben a rövid snittben mennyi minden benne van. Olyan sok minden rakódott benne egymásra, amit csak Kristóf meg én érthettünk – de az is lehet, hogy csak én -, hogy egészen beleszédültem, mennyi rétege van a jelentésnek. Meg hogy mennyire mélyen ott van ez a történet bennem, és mennyire tervszerű és következetes volt az utolsó tíz év, az utolsó felvonás, amelyet közösen rendeztünk és néztünk végig, vagy, hogy pontosabb legyek és hűségesebb a képhez: mennyire következetes és tervszerű az utolsó pálya, amelyen együtt multiplayereztünk. Akkor már én is kint voltam a harctéren: nem pixelek között, hanem a saját, megszokott játékomban, amelyen annyiszor végigmentem már az összes pályán, a nélkül, hogy a végére értem volna.

Az utolsó pálya még hátra volt, de hiányzott hozzá kulcs: egy rejtekajtó, egy fel nem vett fegyver, egy elintézetlen feladat. Valami újat kellett kitalálnom. Egyre jobban nyomasztott az emlék, ahogy megfutamodtam Olga elől: a napjaimat úgy kellett berendeznem, hogy minden pillanatra jusson valami, ami lefoglalhatja a gondolataim, nehogy véletlenül feladat nélkül maradva szembe találjam magam a kudarc emlékével. A legjobban nem attól féltem, hogy gondolatban újra kell élnem, ahogy feltárul előttem Olga teste, én pedig nem használom ki az alkalmat, hogy végre egyesülhessek vele; nem is az, amikor elmenekülök, ahogy kirohanok az ajtón, le az utcára, végig a városon. Ezeket még úgy-ahogy, óvatosan és távolról meg mertem érinteni, mintha távcsővel néznék rájuk, mint egy távoli városra, amelyet eltakar a novemberi köd.

A legijesztőbb emlék, ha úgy tetszik, a parancsnoki bunker a rommá lőtt város mélyén, amelyhez nem mertem közel menni, nem is az én emlékem volt, csak egy feltételezett valóság: az, a pillanat, amikor Olga megérti, hogy hiába kínálkozott fel nekem. Úgy éreztem, belepusztulnék, ha bele kellene gondolnom, mit érzett akkor, amikor felfogta, hogy vesztett, véglegesen, visszavonhatatlanul elbukott mindent, hogy tovább már semmi esélye; amikor rájött, hogy értéktelen, hogy kacat, hogy nevetséges, hogy reménytelenül és visszavonhatatlanul magányos; amikor bele kellene gondolnom, hogy csalódott bennem; amikor bele kell gondolnom abba, hogyan jelenhettem meg a gondolataimban én, a csaló, az áruló, az idegen.

Egyre halványodott a magyarázat, amely évekig felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: egyre kevésbé tudtam hinni abban, hogy azért menekültem el Olga teste elől, mert meg akartam őrizni a szerelem éteriségét. Évről évre érthetetlenebbnek tűnt, miért akartam ragaszkodni a gyerekkor nemtelenségéhez és egyre pőrébben és leplezetlenebbül állt előttem a magyarázat: gyávaságból. Könnyebb lett volna, ha azt mondhatom magamnak, nincs mit tenni, impotens vagyok.

Esténként annyi altatót vettem be, amennyi biztosan kiütött reggelig, reggel azonnal a munkába vetettem magam, amely egész estig kitartott, estére gondoskodtam magamnak nőről fél üveg whiskyvel, utána altató és alvás. A munkamániás, gyógyszerfüggő, félalkoholista orvos, aki kurvákkal tölti be az űrt, mert képtelen párkapcsolatra, annyira nem illett liberális elveimhez, hogy az öngyűlölet egészen a torkomig ért, hiába fizettem be egy fél vagyont a prostituáltak rehabilitációját segítő alapítványnak.