Göncz Árpádra emlékezünk Göncz Árpáddal

Göncz Árpádra emlékezünk Göncz Árpáddal

2015. 10. 06., k - 16:32
0 hozzászólás

Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra - kőre, hullott ágra, kátyúra - a napfény. - Göncz Árpádra két rövid Göncz Árpád írással emlékezünk a DRÓTon. Add tovább. 

 

93 éves korában elhunyt Göncz Árpád köztársasági elnök. 1922. február 10-én született. Részt vett az 1956-os forradalomban, amiért életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult – a börtönévei alatt lefordította J. R. R. Tolkien Gyűrűk ura című regényét.

A rendszerváltás idején az egykori kisgazda politikus a Szabad Demokraták Szövetségéhez csatlakozott, az első szabad választás után az ország közjogi rendjét meghatározó MDF-SZDSZ-paktum részeként 1990 májusában köztársasági elnökké választották – azóta is ő az egyetlen, akit másodjára is újraválasztottak.

Alábbi két prózai írása a Hazaérkezés című kötetében jelent meg. 

 

A gyerek

A gyerek fölnyúlt a terített asztalra - még épp csak hogy elérte -, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott.

- Vakondka - mondta. - Meggyógyult.

A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke.

Döglött.

- Hát ezt hol szerezted?

Nagyanyja adta meg a választ.

- Találtuk. Az erdőben.

- És nem tudtad rávenni, hogy?...

- Látod... Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra... A pultra.

Képzelheted.

- Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult.

Egymásra néztünk. - Az ördög tudja, mi baja volt... mitől...

- Nem rég... Még meg sem merevedett - mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában.

A gyerek érte nyúlt.

- Mossatok inkább kezet - mondtam. Aztán a gyereknek: - Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki.

- Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük.

Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez.

- Mert vakondka meghalt.

A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült:

- Dédi is meghalt - mondta.

Aztán megeredt az eső; sűrűn, keményen dobolt a tetőn; az ablakot lassan guruló mennydörgések rezegtették.

- Vakondka fél - szólalt meg a gyerek. Azt hittük, alszik már. - Dédi is - tette hozzá nagy sokára.

Hallottuk, csak forgolódik; időbe telt, míg elnyomta megint az álom.

 

Hazaérkezés

Zsuzsának

- Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát - mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.

Nem felelt.

Odakint tombolt a nyár. A színek.

Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.

Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.

Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:

- Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged... . hidd el, én is csak üggyel-bajjal...

Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.

Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.

Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: - Apa, most vezess - és behunyta a szemét.

Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.

Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Most te, Apa!

Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.

Ő is értette a kisfiú kezét.

Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.

Az asszony látta, hogy ő látja.

Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra - kőre, hullott ágra, kátyúra - a napfény.

 

I.n.: Göncz Árpád: Hazaérkezés. Pátria, 1991. Fotó: MTI.

Hasonló témájú alkotások