Gulyáskonzerv

Gulyáskonzerv

2018. 04. 16., h - 10:40
0 hozzászólás

Többfelé hallani mostanság elveszett generációról, azokról a mostanra középkorúvá érett, többnyire képzett fiatalokról szólva, akik valamikor a kétezres években mentek el Magyarországról nyugatra, odakint megtalálták a boldogulásukat, de akik eddig legalábbis még nem gondolkoztak végleges elszakadásban, ám akiket csalódott keserűséggel tölt el az újabb kétharmad és az ezzel együtt állandósulni látszó lemaradás Európától, az orosz mintájú társadalmi modell, az új feudalizmus, vagy ha tetszik neo-kádárizmus kiépülése hazánkban.

Az általános állítás mögött különböző egyéni történetek és vélemények húzódnak meg, a korábban Bezzegország-sorozatot jegyző szerkesztőnk, Petneházi Gábor története és kendőzetlenül keserű véleménye is egy ezek közül.

<--break->

Gulyáskonzerv

 

2010. április 25-én késő este az autóban hallgattam, ahogy Orbán Viktor bejelenti pártja ott és akkor forradalminak kikiáltott győzelmét, ami pontot tett az MSZP-vel és Gyurcsánnyal folytatott hatalmi harcának végére. Nem éreztem örömöt, inkább valami baljós várakozást, nem tetszett, amit mondott, erre pontosan emlékszem, bár a szavait már egyáltalán nem tudnám felidézni. Akkoriban Szegeden éltünk egy kétszobás panellakásban a feleségemmel és az egyéves fiammal, én ún. predoktori foglalkoztatásban az egyetemen voltam segédmunkatárs, feleségem pedig a klinikán, rezidens képzéséhez februártól visszatérő, kezdő orvos. Financiálisan nem éltünk jól, a fizetésünk pont nem fedezte minden kiadásunkat, annak ellenére sem, hogy én mellette haknikra jártam a tancházas zenekaromal, ill. a család is támogatott minket – az autót pl. apósom vette. Ennek ellenére nem nagyon aggódtunk: fiatalok voltunk, élveztük a kisgyermekes létet, a napfényes Szegedet. Azon a nyáron még a tengerhez is eljutottunk, én kaptam egy hónap ösztöndíjat Padovába, ők pedig kijöttek utánam az utolsó tíz napra.

Úgy tűnt, hogy ezt az életformát, ha szűkösen is, fent lehet tartani:

gőzerővel dolgoztam a fordításaimon és a doktori témámon, az egyetemre bármikor bemehettem, volt néhány kurzusom, szerettem csinálni. A kisfiunk jó helyet talált a bölcsödében, feleségemnek még egy éve volt a képzésből. Táncházaink rendszeresen voltak, jó társaság jött össze mindig. Időnként színházba, moziba mentünk, egyszóval afféle vidéki polgári-értelmiség életet éltünk, kevés pénzből, de öntudatosan, nagyon magyarként.

2010-ben a választáson természetesen én is a fideszre szavaztam, ill. az lmp-re, utóbbira a zöld gondolat jegyében, előbbire abban a reményben, hogy változást hoznak a Gyurcsány-féle zűrzavar után.

A változás azzal kezdődött, hogy mindenhol személycserék történtek, és számos, pl. a kultúra, oktatás, tudomány területén korábban fenntartott, elindított programot, támogatást hónapokra befagyasztottak, sokat közülük végérvényesen. Az én lejegelődött pályázati pénzből fenntartandó állásom is megszűnt 2011 tavaszán: maradtak a haknik, ill. a feleségem ügyeleteket vállalt, így húztuk ki nagyjából a nyár közepéig. Eddigre már azt is eldöntöttük, hogy a kilátástalan anyagi helyzetünkre gyógyírt párom orvosi hivatásából próbálunk meg szerezni: miután ő elég jól beszélt németül, az egykori évfolyamtársai közül pedig nem kevesen már külföldön dolgoztak, nem volt kérdés, hogy megpróbál valahol Németországban álláshoz jutni. Én – bár nem beszéltem a nyelvet – belementem ebbe, mert nem láttam más lehetőséget. Így történt, hogy július végén, miután a lakásunk kulcsait újdonsült bérlőinknek átadtuk, a mindenféle csetresszel, személyes holmival tengelysüllyedésig megpakolt autónkkal elindultunk az ismeretlenbe. Átmenetileg a feleségem szüleinél húztuk meg magunkat Nyugat Magyarországon, pontosabban bejelentkeztünk oda, hogy a fiúnk ott járhasson bölcsödébe, miközben én Bécsben töltöttem egy kéthónapos ösztöndíjat, feleségem pedig szintén kijött utánam egy rövidebb tanulmányútra, de közben már a fejvadász-cég által leszervezett állásinterjúkra is járkált. A bécsi ösztöndíjam lejárta után még elmentem egy szűk hónapra Kolozsvárra (ezen is, a másikon is a doktori témámhoz gyűjtöttem anyagot), de november végén már az időközben eldőlt bajorországi költözésünkre készültünk, albérletet kerestünk, stb. Azóta is itt élünk. Közben megtanultam úgy-ahogy németül, ledoktoráltam, két évig posztdoktori ösztöndíjas voltam az MTA Irodalomtudományi Intézetében, voltam kutatni Varsóban, Krakkóban, kaptam ösztöndíjakat Wolfenbüttelben, Innsbruckban. Jelenleg a Szegedi Egyetem munkatársa vagyok, saját projektemen dolgozom, ill. több másikba bedolgozok, miközben családapaként a közben kibővült kiscsaládunk napi dolgait is intézem. Leginkább itt Bajorországban, de természetesen sokat ingázunk és ingázok egyedül is, konferenciákra járok, próbálok szakmai szinten jelen lenni.

A hazaköltözést már régóta fontolgatjuk: részben a család miatt, részben az ingázásomat lerövidítendő, és nem utolsósorban a gyerekek kulturális nevelése miatt.

Tisztán látjuk azt is, hogy a jelenlegi lakóhelyünkön nem fogunk tudni beilleszkedni, pontosabban nem úgy, ahogyan azt igényelnénk: több kultúrára és hangsúlyozottan magyar kultúrára van szükségünk, színházra, zenére, táncra, irodalomra, értelmes emberek társaságára, kicsit ahhoz hasonlóra, amiben eltávozásunk előtt éltünk, csak biztosabb anyagi háttérrel. Az is világos előttünk azonban, hiszen üvölt a kontraszt a hazalátogatásaink alkalmával – hogy ez az idea mind inkább illúzió, mert

Magyarországon a korrupt politika kártékony, az értékteremtést lassan teljesen ellehetetlenítő befolyást gyakorol az élet szinte minden területére – mégis ragaszkodtunk eddig hozzá, mert egyszerűen nem tudtunk jobbat, és valahol reménykedtünk, hogy a távolodás Európától egyszer megáll, vagy netán megfordul.

Afféle köztes létben vagyunk/voltunk tehát, tulajdonképpen se itt, se ott, és ennek az állapotnak tökéletes szimbóluma és lassan szinte egyetlen megélt (beélt) terévé lett az autónk, amivel évente 3-4-szer tesszük meg az oda-vissza távot egykori és mostani lakóhelyünk között. A gyerekek imádják (mi már kevésbé). Az útjaink során hallgatott különböző válogatás cd-ink az ő zenei és kulturális nevelésüknek az egyik legjobb eszközei, az ízlésünknek megfelelő, de lehető legszélesebb merítéssel és legszínesebb választékkal. Lemodellezi nagyjából azt, amiben felnőttünk, annak természetességét, hogy egyszerre lehetünk európaiak, magyarok, világfik, bármilyen hitűek, rangúak, mindez nem számít:

csak az a fontos, amit alkotunk, létrehozunk, megteremtünk.

Van tehát a cd-ken autentikus magyar és cigány népzene, igényes rock, alternatív, jazz és klasszikusok; Cziffra György Chopint zongorázik, Roby Lakatos hegedül, az Egyszólam énekel, utána Stephane Grapelli Django Reinhardtal, majd Bach János Passió, Mozart Requiem, Vivaldi kettős verseny, Monteverdi; AC/DC, Hair, Queen, Beatles, Stones, Tarantino-filmzenék, Cseh Tamás, Kispál, Emil Rulez, Cimbaliband, Belga, Hobo Blues Band, stb: mindenből egy kevés. Csupa olyan szám, amit szeretünk, valamiért fontos nekünk és szeretnénk továbbadni. A hároméves utánozhatatlanul adja vissza a Belga „Nem leszünk gyarmat” tuskofon refrénjét, miközben fogalma sincs róla, hogy az egykori paródia lassan valóság lesz. Ez köszön ránk rokonlátogatásaink során a mind néptelenebb, pusztásodó vidék egyre gödrösebb útjain zötyögve, az pedig, hogy „heló turiszt, Hángeri iz a parliámentál demokraszi,” már csak keserű grimaszra késztet. S mostmár az ugyanott megénekelt Rádió („vics iz kóld Lánc”) is megy a levesbe. Nemzetestül.

Legutóbb egy hete jöttünk vissza, sokfelé jártunk, én egyedül is, és éppen mondtam is a feleségemnek, hogy milyen hallgatható rádió lett a Lánchíd, kicsit olyan aktuális műsorokkal, mint a régi közszolgálati, amit oly sokszor hallgattunk a szegedi panel konyhájában. És persze amiről az utóbbi időben (Soros!!) legtöbbször már undorral kapcsoltam el. Lásd még egyéb média, vö. a 2010 előtti helyzetet a mostanival. Siralmas. Úgy tűnik, mostmár csak a cd-k maradnak.

„Konzervvér,” minden este.

Miért írom mindezt? Azért, mert évtizedekig a konzerv sem áll el, ráadásul ha csak azt esszük, meg is betegít. Nem tudjuk sokáig fenntartani ezt a köztes állapotot, viszont az is kiderült az utóbbi napokban, hogy az értékteremtő, a világot józanul szemlélő és arra rezonáló szellemi és anyagi kultúra Magyarországon még egy jódarabig visszaszorulóban lesz, és abban, ami a helyére nyomakszik, nekünk már tényleg semmi keresnivalónk.

Lopott pénzből nem lesz se sport, se nemzeti burzsoázia, se irodalom, se kultúra.

Közmunkából nem lesz szakszervezet, szervilis meghunyászkodásból sem polgári öntudat. Herdáljuk hát továbbra is az erőforrásainkat, folytatódjon a haláltánc, vegyünk hitelre mérgezett vodkát, szóljon hangosan az ének, tekerjük fel a völkisch-t, csavarjuk fel a szőnyeget (régi perzsa, jó pénzt ér). A 2/3 részeg torát üli: ha nem iszol, nem csatlakozol a kórushoz, buzi vagy.

Azt húzd hogy: „Mind-nyá-junk-nak-el-kell-menni.”

Főzzük a gigantikus gulyást, ami végül a nemzet esszenciája lesz a történelem nagy asztalán, de már nincs, aki kavargassa: odaégett, megkeseredett és ráadásul csupa befeszült ín, mócsing, csont és zsír; a javát ellopják, vagy megszökik, vagy meg sem születik, vagy nem ide.

A bokréta Isten kalapján megbüdösödik.

Ki kell mondani, amire rajtam kívül rengeteg csalódott európai magyar jutott múlt vasárnap óta, le kell számolni az illúzióval. Ide nekünk nincs visszatérés. Őrizzük a konzervet még egy darabig, de egyszer az is megromlik.

Aztán mehet a szemétbe. Majd egy kiskakas kiássa tán és ráérez egykori ízére, kotkodash.