A gyermeknevelés művészet! Szerinted is?

A gyermeknevelés művészet! Szerinted is?

2016. 05. 11., sze - 09:25
0 hozzászólás

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve a következő a Dróton megjelenő, gyermeknevelésről írt szakkönyveket bemutató sorozatomból. Ha szerinted is művészet a gyermeknevelés, akkor szólj hozzá, add tovább! Miért? Hogyan? Te hogy éled meg? 

Könyv

A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”  (Bruno Bettelheim)

Rögtön pontosítok is, mert rendhagyó módon, a közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt könyv három részéből csak elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján. Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás,  bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak. 

Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis 

Bruno Bettelheim csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója.

A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított  minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt. 

Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt. 

Bettelheim szerint 

a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha 

a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete. 

A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy 

a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. 

Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert 

a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. 

A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben. 

Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből. 

Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint 

a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást.

Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így? 

Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)

A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.  

Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)

Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek, míg más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy 

átszűrték magukon a feszültséget 

és nem adták tovább a gyerekeknek. 

A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)

Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit. 

Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)