A történet kezdete ősi mintákat követ: van egyvalaki a nagy alföldi rónán, aki aki kilóg a többiek közül, s akit társai kritikával fogadnak, mert nem értik a másságát. „Azt várták tőle, hogy mindent szó nékül elfogadjon, engedelmes volt tehát, de nem engedett magához közel senkit. Akik nevelték, butaságnak vélték jámborságát, lassanként lemondott róla mindenki.” Tátos, az árva juhászfiú azonban, amit nem talál az emberekben, megtalálja a természet, főleg az állatok bölcsességében.
Aztán ismert toposzok mentén halad tovább: magányát egy ismeretlen töri meg, aki felborítja az addigi életét, melyet éppen megtalálna az emberektől való távolságában és a természet közelségében. Megérkezik valaki, aki szintén más, mint a társai, megjön lassan, rejtélyesen, szinte észrevétlenül, és feltétlenül álruhában: a Lány. Tori, aki fehér daru képében Japánból keveredett valamilyen rejtélyes, horizontális módon a magyar alföldre, belép Tátos és Uccu kutya életébe egy titokzatos sérülés által, s felforgatja a fiú életét – egész addig, amíg az meg nem tanul önmagából kilépni.
Két világ határán mozog a történet, és mindkét főhőse is: föld és ég határán: a pusztában, emberek, boszorkányok és állatok között, az elvesztés és a megtalálás határán. A birtoklás és az elengedés között. A táltoslétra pedig, mely a világok határán keresztüvisz, Tátos maga készítette furulyája és a természettől tanult intuíciója.
Mit akar a nő? Mit a férfi?
Hogyan találják meg azt, ami boldoggá tudja tenni önmagukat, a másikat?
És hol húzódik a határ két ember között?
Bár itt nem sárkányokkal kell harcolniuk, csak a szegénységgel és önmagukkal, az egymásnak ellentmondó vágyak feszítése szét tud cincálni egy kellően meg nem alapozott szövetséget. Vagy, ha finom intuícióval legyőzi az aktuális nehézségeket, megerősítheti az embert önmagában.
„A havon táncolt, hullámzó mozdulatokkal, hosszú ruhaujjai suhogva úsztak a levegőben. Nyitva volt a szeme, de nem nézett sehová. Haja sötéten lobogott, fényes fehér ruhája vörösen villogva követte karjának-lábának kibomló és egymásba hurkolódó íveit, leheletének fehér párája fel-felcsapott, miközben hol erre, hol arra fordult, mintha lélegzésének ritmusát követné.”
Vezérfonalként fut végig a történeten az alkotás, többek között a zene és a tánc metaforájában: a nő tánca, a daru tánca, az ecset tánca, a furulya gyógyító éneke. A cél az egyensúly megtalálása a természet megfogható és az ember megfoghatatlan és kimondhatatlan benső világa között, a tánc és a szerelem, a láttatás és a láthatóvá válás, a sebzettség és a sebezhetőség között: az emberlét és a vegetáció között.
Nem mindig a mese kimondatlan törvényszerűségei szerint mozog a történet, Uccu kutya sorsa, az ezer origami daru legendája, a titokzatos metamorfózis a sérülés által daruból leánnyá és vissza – olykor mintha találomra, véletlenül, előre nem jelezhetően történnének az események – az érzelmektől vezetve.
Kinyílás. Befelé fordulás. Megrettenés, megsértődés, félelem.
Pont, mint a valóságban.
Felnőttek meséje a Senki madara, a belőle áradó mély szomorúságot egy gyermek ilyen formában nem tudná feldolgozni. Kevés szín: fehér, fekete és egy kevés vörös. Sok csönd, nagy terek. Egy felnőttnek is csak úgy tud adni, ha örök dilemmáiban hagyja magát vezetni az ősrégi szimbólumok és az kevésbé képi, de a klasszikus mesékhez funkcióban hasonló, újszerű fordulatok által.
Ha volna két életem, így a lány, az egyikkel hozzád tartoznék, a másikkal szabad volnék, szabadon alkotnék.
A modern kor jellemzője, hogy az utat és a módot a kettő egyesítéséhez nem találják – hacsak nem tanulják meg a ragaszkodás helyett az elengedést.
„Ha itt marad: meghal. Ha itt marad: festeni fog. Ember alakban, daru alakban, ujjal, hajjal, kitépett tollal, saját magát használva fel, használva el. Festeni fog, nem repülni, lobogni, szállni. Láttatni fog csak, látni nem.”
A kötet keletkezéséről bővebben a librarius.hu-n.
Szabó T. Anna: Senki madara. Magvető és Vivandra Kiadó, 2015.
