Hamvas Béla és a buddhizmus

Hamvas Béla és a buddhizmus

2018. 04. 28., szo - 07:31
0 hozzászólás

Hamvas Béla arra jutott, hogy a buddhi, vagy Buddha-tudat nem más, mint az ember őseredeti alapállása, éber léte, amit mindenki felébreszthet magában, mert mindenki ugyanazokkal őseredeti alapokkal rendelkezik. Azt mondta, hogy ugyanerről az éberségről szólnak végső soron a védák, a szúfi, az orfika és erre a felébredettségre hív a kereszténység is Jézussal és a szeretettel.

Az alábbi írás a Magyar Buddha című öt előadás negyedik előadásának esszé változata. A teljes előadást a Buddha FM-n hallgathatjátok meg. Az utolsó előadás 2018. május 3-én lesz, 17:15-tól a Művészet és Élet Alapítvány központjában /1056 Budapest, Váci utca 40. I/7. (23-as csengő.)/ Részletek a DRÓTon itt. Gyertek!

A Buddha FM és az előadások hallgatói, a DRÓT olvasói, és a közösségi oldalon való hozzászólók kérésének elegettéve az öt előadásból különlenyomatot és az előadásokat egy CDre rakva lemezt készítünk korlátozott példányszámban.

Ha szeretnéd az öt előadást különlenyomatban olvasni (és ezzel a szerzőt és a projektet támogatni), kérjük írj emailt az aranymadaralapitvany@gmail.com címre, tárgymezőbe írd, hogy "Magyar Buddha", a levélbe pedig a címedet és hogy mennyi példányt szeretnél. A továbbiakat egy hónapon belül emailben jelezzük.


Weiner Sennyey Tibor
Hamvas Béla és a buddhizmus

 

„Buddha több mint félezer évvel élt Jézus előtt, és mindaz, amit életéről és tanításából megőriztek, hiteles. Nem úgy, hogy minden lépése ellenőrizhető, és minden szó, amit följegyeztek, tényleg elhangzott. Erre azonban nincs is szükség. A fontos, hogy nem vettek el belőle semmit, és amit hozzátettek, a tanításból magától értetődően következett.”
Hamvas Béla: Scientia sacra. III. 125 o.

1.

    Aki a címben kissé csalókán felvetett kapcsolatot meg akarja érteni, annak először is el kell engednie beágyazottságát a modern létbe, el kell felejtenie, amit eddig gondolt Hamvasról és a buddhizmusról és meg kell próbálnia megértenie, egy teljesen más - nem dualizmusra épülő - elképzelést. Vagyis nem úgy kell erre gondolni, hogy Hamvas buddhista volt vagy sem. Továbbá semmi sem egyszerűbb, mint Hamvas Béla esszéit és fordításait filológiailag szétszedni és bebizonyítani, hogy hol másolt, hol ollózott, hol másított. Különösen igaz ez a keleti vallások kapcsán tett korai írásaira.
    Az igazság azonban az, hogy amikor Hamvas Béla buddhizmus kapcsán tett megállapításait, gondolatait és fordításait vizsgáljuk, akkor három nagyon fontos dolgot kell leszögeznünk. A prekoncepciót, a kontextust és a filológiai helyzetet, végül pedig a következményeket.
    Az első, hogy

Hamvas Béla egy prekoncepció - előzetes elképzelés -, méghozzá a közös emberi hagyomány létének feltételezése mentén nyúlt a spirituális bázissal rendelkező szövegekhez, így a buddhista hagyományhoz is.

Nem az a feladatunk, hogy eldöntsük ez az előzetes elképzelés helyes-e és nemes-e, vagy rögeszme inkább, még csak nem is az, hogy egyetértsünk vele vagy elutasítsuk, hanem egészen egyszerűen meg kell értenünk, hogy Hamvas Béla azt gondolta, sőt helyesebb úgy mondanunk, hogy arra a következtetésre jutott és úgy tudta, hogy az emberiségnek létezik egy közös hagyománya, amelynek ugyanaz a kezdete.

„Minden ember kivétel nélkül az isteni eredetű ősembertől származik.”
Hamvas Béla: Scientia sacra. I.n.: Hagyomány. 374. o.

- írja 1941-ben megjelent Scientia sacra című tanulmányában, amely azt is jelenti, hogy

minden emberben kivétel nélkül megvan a lehetőség az isteni ember, a magasabb rendű ember, a buddha-tudatú ember felébresztésére.

Azért nem írok übermenschet, mert mindenki az erre a szóra később rárakódott negatív jelentésre és történetre gondol, amikor ezt hallja, nem pedig arra, amit Nietzschénél ez eredetileg jelentett, pedig Nietzsche hatása Hamvasra megkérdőjelezhetetlenül hatalmas.

    Ennek a Scientia sacra dolgozatnak azért is kiemelkedő a jelentősége, mert később címadója lesz nagy könyvének, amelyben a hagyományt összefoglalni igyekezett. Már ebben a dolgozatban lefekteti a hagyomány válságirodalmának - számára szinte kortárs - kánonját, úgy mint Guénon, Evola, Ziegler, Ramakrishna, Vivekanand, Lama Kazi Dawa Samdup, David-Neel, Jung, Max Müller, hogy csak néhányat említsünk az itt felhozott és hivatkozott szerzők közül. Különösen fontos szerepe van René Guénonnak, akiről azt írja, hogy

„(A hagyomány) Guénonnál az egész keleti szellemiség leglényegesebb alapfogalma. Guénon nagy kört rajzol meg: a távol-keleti, kínai, hindu, buddhista, tibeti, közép-keleti, héber, arab, mohamedán, egyiptomi és görög, korai keresztény és gnosztikus művek legjavát összefűzte, mert az írott művekben bizonyos egyöntetűséget vélt fölfedezni, és úgy vette észre, hogy az egyöntetűséget a művek egymásnak átadták, tekintet nélkül arra, hogy az egyik mű hindu, a másik arab, az egyik buddhista, a másik gnosztikus vagy mohamedán. Valamilyen hagyományról van itt szó szó, amely az ősidőkben kezdődött.”
I. m. 372. o.

    Majd pedig a szent tudás átszármazott korokon és népeken, műveken, sőt zenén és épületeken keresztül. Az Aranykor története ez, amivel a modern ember elvesztette kapcsolatát, krízisbe került, a válságban él. A modern ember nem tudja, hogy az írott mű legfőbb és őseredeti célja szent volt, a hagyomány továbbadása, amelyben egyszerre volt jelen az inspiráció és a logosz. Mindent megtenne a modern ember azért, hogy azt a keveset, ami az emberiséget még a szakralitáshoz, a többhöz, a fenségeshez köti leleplezze, ezért keveri össze a vallást a hittel, próbálja a tudomány felől megbuktatni a szentet, bebizonyítani a lét anyagba süppedését. Bizonyos értelemben a modern embernek igaza van, ez a saját igaza, amiből nem lát ki, s amely, mint mocsár ellepi lelkét. A modern ember nem tudja elképzelni, hogy az ősember okosabb volt nála, hogy volt magasabb rendű lét, amelynek célja nem a fogyasztás volt, hanem a teremtésben való részvétel. A modern ember válságban van, s mi sem jelzi jobban válságát, mint, hogy azt hiszi győzött, mindenre választ talált, mindent leleplezhet.

A modern ember válságának egyik jellegzetes tünete az, hogy éppen a modern emberek közül kerül ki folyamatosan az új ember, a másképpen gondolkodó, a más megvalósításokat választó. Ilyen új ember, ilyen új gondolkodó volt Hamvas Béla is,

aki részleteiben és megoldásaiban modern, eredményeit és megvalósítását illetően félreismerhetetlenül új. Mit jelent modern embernek lenni? Semmi mást, mint egyfajta kondíciót, beállítottságot, megszokást, amibe már gyerekkorától kezdve a modern társadalomban mindenki belekerül, éppen ezért van benne mindenki a pácban. Iszonyatos erőfeszítés ebből a modernségből kilátni és kiemelkedni, pláne, hogy bár van segítség, de mégis mindenkinek saját magát kell kirángatnia a saját hajánál fogva a mocsárból.
  

 A modern irodalom nagyobb része éppen azért fecsegés, mert az ihlet, a mindent áthatoló szent szellem, vagy a magasabb értelem idegen számára. Az ihlet deszakralizálása és az értelem relativizálása olyan jól sikerült Hamvas Béla huszadik századában, hogy ma, a huszonegyedik században, ha egy költő arról beszél, hogy önmagát kiüríti, hogy a versel megtöltődjön és az így született vers lényege, hogy értelme van, azt egészen egyszerűen kinevetik. A költők pedig évezredeken keresztül így alkottak, s így született a világirodalom valamennyi kiemelkedő műve, mindaz amely éppen ezért nem csak irodalom, hanem élet. Nincs is veszélyesebb játék, mint amit iskoláinkban saját gyerekeinkkel űzünk, hogy úgy teszünk mintha a történelem, az irodalom, az etika, a filozófia, a matematika, a biológia, a fizika, a kémia és a többi tudomány mind-mind valami külön-külön tudomány lenne, mintha egymáshoz semmi közük sem lenne, s végképp semmi közük az élethez, ami szent. Mintha nem ugyanolyan emberekkel történt volna meg az elmúlt évezredek történelme, mintha nem ugyanolyan emberek írták volna az irodalmat, mintha nem minket, embereket határoznának meg a természet törvényei. Nem tudom, hogy mi az ijesztőbb, ha tudatos az elidegenítés a művészetektől és tudománytól, vagy ha abból az általános tudatlanságból és igénytelenségből fakad, aminek következtében erősen kérdésessé vált, hogy lesz-e még élet a XXI. század után ezen a bolygón.
    Hamvas Béla ezekkel a problémákkal általánosan szembesült, válságnak nevezte és mintha az első, 1941-ben írott Scientia sacra dolgozatban Guénonról írott gondolkodást teljesen magáénak is tekintette volna, ezért végighaladt az egész hagyományon és megpróbálta feltérképezni azt. Ez persze egy véget nem érő folyamat volt, hiszen az emberiség szellemi-lelki hagyományának leírása lehetetlen, különösen mert kezdetét is lehetetlen megragadni, ahogy maga Hamvas mondja:

„Minden régi forrás azt mondja, hogy az ősmű a közvetlen kinyilatkoztatás volt.”
I. m. 373. o.

   Vagyis ugyanazt, amit a Szentírás, hogy kezdetben volt az ige. Arról beszél itt Hamvas, hogy Ádám és Éva a Paradicsomban még nevén nevezték a dolgokat, s a nyelv csak a bábeli torony összeomlása után kuszálódott össze, vesztette el szakralitását. Ha mást nem is, azt mindenki megtanulhatja Hamvastól - különösen pedig az idős Hamvastól -, hogy a mítosz mögött hogyan kell mindig meglátni a valóságot, a misztérium mögött az igazságot, hogyan lehet észrevenni a látszólag rejtett, valójában evidens összefüggéseket az analogikus gondolkodáson révén. Erre egyébként azt mondja Hamvas, hogy valójában az ősember gondolkodása volt, s az új embernek ezen is túl kell lépnie és az egységlogikát kell alkalmaznia. Az egységlogika pedig azt mondja, amit Buddha, hogy minden én tehát semmi sem én, minden üres, még az üresség is üres.
    Kanyarodjunk tehát vissza témánkhoz és értsük meg jól, hogyha arról beszélünk, hogy Hamvas Béla mit gondolt, mit írt, mit fordított a buddhizmusról, akkor azt ebbe, a hagyomány kontextusába kell helyeznünk, mert neki az a prekoncepciója volt, hogy ez a hagyomány létezik. Tekintsünk el attól, hogy mi mit gondolunk erről, akár lelkesedünk érte, akár elutasítjuk, próbáljuk meg megérteni, hogy Hamvas Béla azt gondolta, hogy az egész emberiségnek egyetlen közös hagyománya van és ebbe az összes szent irodalom beletartozik, mindegy hogy hol, mikor és milyen nyelven írták. Ráadásul ez az elképzelés azt is feltételezi, hogy ezek között átjárás és megfeleltethetőség van, mert egyetlen őshagyományból származnak. De ez csak az első, amit tudatosítanunk kell.
    A második az, hogy megpróbáljuk Hamvas Béla buddhizmusról írott gondolatait és fordításait az életmű kontextusában elhelyezni, filológiai helyzetük sajátosságát megérteni.

2.

    Hamvas első fontosabb esszéje, amely közelébe merészkedik a buddhista világnak A láthatatlan történet (1943) esszékötet Milarepa című írása. Ebben egyébként Milarepa vázlatos életrajzát adja az említett Lama Kazi Dawa Samdup könyvét felhasználva, ám rendkívül eredeti elképzeléseket kifejtve. Nem csak Milarepa életéről, hanem a tumo-ról - a lélek tüzéről vagy belső tűzről - és még számos érdekességről beszél. Különösen azért izgalmas ez, mert egy évvel később, külön kis kötetben megjelenik a Tibeti misztériumok című kis könyve, amit „fordított és bevezetéssel ellátott Hamvas Béla”. És itt meg kell állnunk, éppen a legfontosabb filológiai kérdések egyike merül fel ennek kapcsán. Már e kis könyvecske megjelenésekor a korabeli recenzió úgy írt róla, hogy

„Hamvas Béla útmutató szerepe könyvének, A láthatatlan történetnek megjelenése óta egyre szélesebb körben válik világossá.”

- ennyit arról, hogy nem ismerték fel a kortársak Hamvas jelentőségét, de folytassuk: 

„A magyarságban kitörölhetetlen nosztalgia él a keleti dolgok iránt, alkatának kétségtelen keleti rekvizitumai miatt.

A Kelet mint életforma, mint filozófiai tartalom ugyanúgy izgat bennünket, mint az a Nyugat, melynek évszázadok óta keleti bástyájaként ismerjük magunkat.

Hogy ez a Janus-szerű magatartás mennyi problémát vet elénk, azt itt nem kell elmondani, de arra, hogy kötelességeket is ró ránk, itt sem árt figyelmeztetni. önmagunkat keressük a nyugati és a keleti arc vonásaiban, egyformán. A Kelet-tudományának növekvő szerepe érezhető napjainkban, s amikor fölfedezzük Hamvas Béla filozófiájának leszűrt tisztaságát és világosságát, akkor vezetése mellett a kötelességek teljesítésébe is belefoghatunk, mely elsősorban ismereti. Ez a kis kötet kitűnő válogatással sok részletre rádöbbent, s új távlatokat nyitogat. Hamvas aszkétikusan kimért bevezetése ugyan sok homályt hagy, a fölhasznált irodalom jegyzékét is nélkülözi kíváncsiságunk, de abban a reményben, hogy ez a kis kötet nyitánya egy sorozatnak, mint egy ismeretlen és mégis ismerős világ hírnökét köszöntjük benne.”
Szabó András: Tibeti misztériumok. Diárium 1944/8. 123. o.

    Arról, hogy a magyarság számára mit jelent a Kelettel és a keleti dolgokkal való foglalkozás már értekeztem Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél kapcsán, jelen esetben az a fontosabb részlet, hogy (Hamvas)

„sok homályt hagy, a fölhasznált irodalom jegyzékét is nélkülözi”. Darabos Pál azt írja ennek kapcsán, hogy„Ez a kritika is rámutat egy bizonyos nyitott kérdésre Hamvas Béla műveivel, elsősorban tanulmányaival és esszéivel kapcsolatban, nevezetesen „a felhasznált irodalom jegyzékének” kérdésére.”
Darabos Pál: Egy életmű fiziognómiája. II. 429. o.

    Darabos továbbá kiemeli, hogy Hamvas háború előtt írt tanulmányai - néhány kivételtől eltekintve, mint például Az öt géniusz - még nem nélkülözik a bibliográfiát, de aztán stílusa és mondanivalója is sokat változott:

„Gondolkodásának és megismerési útjának előrehaladtával, tehát a negyvenes évek elejétől kezdve, amilyen mértékben közeledett a szútra-stílus mélyebb megismerése és elsajátítása felé, olyan mértékben távolodott a bibliográfiai hivatkozásoknak az írásai majd’ minden sorához való odarendeléstől. Írásai, akárcsak a költőkéi, mind ihlet hatása alatt születtek, és az írás során körülvették őt jegyzetei, amelyek között azonnal megtalálta az adott helyhez illő gondolatot, idézetet.”
Darabos. i. m. 430.

    Darabos itt nagyon pontosan mutatott rá arra, amit egyszer szerethetünk Hamvas Béla írásaiban, máskor pedig sajnálhatunk, adott esetben kritizálhatjuk, mégpedig, hogy

a háború után Hamvas beintett az irodalomtudománynak, és egyszerűen csak leírta gondolatait, néha megjegyezve, hogy kitől éppen mit vett, néha pedig alig megkülönböztetve, hogy mi az ő gondolata, mi pedig másé.

Mindezt pedig kétségtelenül összekötötte az a szútra-stílus, amivel alkotott, azaz az egy szuszra írás, ami egyébként az ihletett szerzők sajátja.
    Hamvas lényegi gondolatainak megértésétől fosszuk tehát meg magunkat, ha nem értjük, vagy nem akarjuk megérteni, hogy milyen kontextusban, hogyan és miért alkotta meg műveit.  Hogy egy példát mondjak, filológiailag ugyan érdekes, hogy a Száz könyv ötletét egy az egyben - az általa is elismert, sőt személyesen megkeresett - J. C. Powystól kölcsönözte, de még érdekesebb, hogy mi a különbség az általa kiemelt és a Powys által megmentésre szánt könyvek között, és még ennél is érdekesebb, hogy mit ír arról a száz könyvről és miért nincs egyetlen magyar sem köztük. Mindez azonban mellékes ahhoz képest, hogy Hamvas Béla egy új kánont ajánl benne a régi helyett.
    Hamvas tehát először a tibeti buddhizmusról beszélt a Milarepa esszéjében és a Tibeti misztériumok című kis fordítás kötetében, valószínűleg azért, mert Lama Kazi Dawa Samdup könyvének szerkesztője, Evans-Wentz könyvei voltak rá nagy hatással. Evans-Wentz korának eredeti alkotója volt, aki Indiába utazott, hogy a buddhizmust jobban megismerje, majd ott találkozott Samdup lámával (és másokkal), segítségükkel lefordította és magyarázta a tibeti buddhizmus fontosabb elképzeléseit. Később néhány könyve - a buddhista misszió kiadásában, Hetényi Ernő fordításában - magyarul is megjelent, mint például a Tibeti yoga és titkos tanítások, amelyet ha elolvasunk, akkor láthatjuk, hogy sok részlet szinte azonos Hamvas könyvével, annyi talán csak a különbség, hogy Hamvas a magyarázatokat sok helyütt elhagyta, más sorrendet és más műveket is használt, mint például - a Hamvas felesége, Kemény Katalin által fordított - Alexandra David-Neel könyveit, és hogy sokkal sodróbb, jobb a stílusa, mint Evans-Wentznek.
    Hamvas Milarepa esszéjét, nevezhetjük a magyar irodalom egyik legjobb esszéjének, ahogy különlegessége és a korban magyar területen egyedülállósága miatt hasonlóan izgalmas a Tibeti misztériumok is, ám,

ha Hamvas csak ennyit foglalkozott volna a buddhizmussal, akkor joggal mondhatnánk, hogy felületes ismeretei voltak, továbbá a buddhizmusnak csak a tibeti, misztikával erősen átitatott olvasatát adta, amit a mai kutatás könnyen meg is kérdőjelezhetne itt-ott. Csakhogy Hamvas még tíz évvel később is visszatért Buddha tanításának tanulmányozásához!

Ezért kell megértenünk, azt amit harmadikként próbáltam leszögezni, mégpedig a következményeket.

3.

    Hamvas Béla a hagyománnyal kezdett foglalkozni a negyvenes években, amelynek része volt a buddhizmus, de nem kizárólagos része. A negyvenes években írott dolgozatai - tekintettel az éppen zajló második világháborúra, arra hogy háromszor behívták katonának, hogy dezertált, hogy bujkálnia kellett, hogy a házát bombatalálat érte és mindene, így valamennyi kézirata és jegyzetei is megsemmisültek - érthető módon nem annyira kifinomultak és kidolgozottak, mint az egyébként szintén nem túl rózsás körülmények között, az ötvenes években írottak. Márpedig a buddhizmus tanulmányozásában - ahogy másban sem - Hamvas nem állt meg a másodlagos ismereteknél, hanem sokkal tovább ment.
    Eljutott addig a gondolatig, hogy

„Buddha megvilágosodásából a hagyomány új fejezete kezdődik, a hinajána és a mahájána, a kínai és a japán zen, a tibeti aszkézis, valami, amit Sákjamuni nem is gondolt, és nem is mert gondolni, és nem is gondolhatott, mégis abból az egyetlen világos pillanatból fakadt, mintha valaki ezer évekre sok milliárd ember számára új bázist teremtett volna a földnek, és új napot, hogy fényével azt megvilágítsa és melegítse.”
Hamvas Béla: Patmosz II. 74. o.

    Az ötvenes években,

1954-1955 során fordított Buddha beszédeiből, úgy mint A tűzbeszédet, a Lényegtelen és a lényegesről szóló beszédet és A vakok és az elefántról szóló beszédet. Mindezeket megtalálhatjuk Az ősök nagy csarnoka első kötetében, sajnos azonban a kötetből valamiért kimaradt, de szamizdatban korábban elterjedt a Hajmeresztő beszéd fordítása

(ez a Maha-sihanada sutta, Majjhima nikaya XII.), amiben pedig olyan fontos buddhista tanításokat ismerünk meg, mint amikor az eltévedt ember próbálja leleplezni Buddhát, vagy a tíz érdemet, Buddha aszkéta korszakát és annak végét, melyek mind többször is visszatérnek a Scientia sacra és más Hamvas esszékben, mint fontos történetek. És hogy miért Hajmeresztő beszéd?

    „(…) A tiszteletre méltó Nagasamala egész idő alatt a Magasztos mögött állt, és szavait legyezte. Végül a tiszteletre méltó Nagasamala a Magasztos felé fordult, és így szólt: „Csodálatos, Magasztos uram, csodálatra méltó! Mert mialatt ezt a beszédet hallgattam, egész testemben beleborzongtam, és a hajam az égnek meredt. Hogy hívják, Magasztos uram, az elhangzott beszédet?”
    Akkor hát, Nagasamala, őrizd meg ezt a beszédet „Hajmeresztő” néven.
    Így szólt a Magasztos. A tiszteletre méltó Nagasamala elégedetten és örömmel hallgatta a Magasztos válaszát.”

Részlet Hamvas Béla szamizdatban maradt fordításából. Tiszapalkonya, 1955. II. 18.

- ebből a részletből egyébként csak az derül ki, hogy miért „Hajmeresztő beszéd”, az sajnos már nem, hogy mi is az a „szútra-stílus”, amit Darabos Pál joggal emlegetett.

Ha azonban elolvassuk Hamvas 1955-ben fordított Gyémánt-, és Szív szútráról szóló tanulmányát, majd pedig „Az észt meghaladó tudás” szútráját és A gyémántnál keményebb (avagy a „Gyémánt szútrát”), akkor megértjük miről van szó.

Arról a sodró lendületről, arról az egy nagy lélegzetről, amelyben egyébként nagyon sok Hamvas-szöveg is íródott.

Amíg Stein Aurél a Gyémánt szútra első nyomtatott példányát találta meg az Ezer Buddha barlangjában, addig ötven évvel később Hamvas Béla ugyanezt a szútrát fordította le magyarra.

Természetesen azóta ennek a szútrának számos más magyar fordítása is keletkezett, nem feladatom e fordítások összehasonlító elemzése, elég az hozzá, hogy Hamvas fordításai rendkívül feszesek, s ha a filológia beléjük is tudna kötni, az mit sem árthat annak a ténynek, hogy van magyar Szív- és Gyémánt szútránk Hamvas Béla tolmácsolásában. Ha valaki a buddhizmus észt meghaladó tudását szeretné tanulmányozni, annak alighanem ezeket a fordításokat javasolnám.
    Mint ahogy az sem mellékes, hogy ugyanebben az évben megírta nagy Zen tanulmányát is, amelyben a Virágbeszéd kapcsán megjegyzi:

„A sok iskola és szekta közül az egyik a csodákat művelte, a másik a ceremóniát, a harmadik mitológiát csinált, a negyedik aszkézist űzött. Mindez hínajána volt, ahogy azt a hinduk mondják, a kis út. A mahájána, a nagy út, a szútrákban merült el, de a legfelsőbb csúcson állt a virágbeszéd tanítása, a hangtalan tanítás.”
Hamvas Béla: Zen. Az ősök nagy csarnoka. II. 309.

    Persze ebbe is bele lehetne kötni, mert nem biztos, hogy ugyanazt értjük mahájána és hinájána alatt, mint amit Hamvas értett, pláne, hogy nem tudjuk a virágbeszéd tanítása, a hangtalan tanítás alatt, vajon egészen pontosan „mire gondolt a szerző”? A lényeg, hogy mindez, amit nem tudunk, Bodhidharmával Kínába vándorolt, és leginkább a japán zenben tudott fennmaradni napjainkig. Gondolatait Hamvas a zenről elsősorban Daisetz Teitaro Suzuki esszéire építette, de azokon - szokásához híven stílusával - túl is lép, amikor például azt mondja:

„Ha az észt meghaladó tudást végre megérti (a tanítvány), a mester rárivall, hogy a legfontosabb teát inni és rizst enni. Az ember nem lehet elég triviális. És elég metafizikai. Azt mondja a zen: a virágot, amit Buddha felmutatott, nem fogja sem a mohóság tüze, sem a harag mérge, sem az éhség kardja, sem a létóceán vize, sem a filozófiák fojtó füstje.”
i. m. 334. o.

    És ez alighanem az egyik legfontosabb gondolatot készíti elő, amit magyarul a buddhizmusról mondtak. Mégpedig azt, hogy

„Buddha a mítoszt és a vallást tökéletesen fel akarta számolni, tanításából mégis vallás lett, sőt erősen mitikus vallás.”
Hamvas Béla: Sientia sacra. II.  154. o.

    Éppen ez a vallástól és mítosztól megszabadult gondolkodás az, amihez Hamvas Béla - életrajzát ismerve - nem túl rózsás körülmények között, több mint egy évtized alatt eljut a buddhizmus tanulmányozásában.
    Olyannyira, hogy végül is Hamvas azt mondja Buddháról, hogy:

„Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében.”
Hamvas Béla: Scientia sacra. I. 112. o.

    Végül is arra jut, hogy

a buddhi, vagy Buddha-tudat nem más, mint az ember őseredeti alapállása, éber léte, amit mindenki felébreszthet magában, mert mindenki ugyanazokkal őseredeti alapokkal rendelkezik.

Azt mondja, hogy

ugyanerről az éberségről szólnak végső soron a védák, a szúfi, az orfika és erre a felébredettségre hív a kereszténység is Jézussal és a szeretettel.

Most azonban csak azt vizsgáltuk, hogy mit gondolt Hamvas Béla a buddhizmusról.
    Ha most tovább mennénk akkor az már sokkal messzebbre vinne, és sokkal inkább arról szólna, hogy Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél, Lénárd Jenő és Hamvas Béla nyomán, saját tapasztalatai és olvasmányai után e sorok írója mit gondol a buddhizmusról, s annak már a következő esszének kell lennie.