Hamvas Béla és a kereszténység

Hamvas Béla és a kereszténység

2019. 09. 25., sze - 20:06
0 hozzászólás

Mit gondolt Hamvas Béla a kereszténységről? Van-e vallás nélküli hit? Mi az a Hagyomány? Ki volt Jézus Krisztus és miért kell róla újra és újra beszélni? Előadásában Weiner Sennyey Tibor a Fasori Evangélikus Templomban ezekre a kérdésekre is kereste a lehetséges válaszokat. Az előadás esszé változata most a DRÓTon olvasható.

Weiner Sennyey Tibor

Hamvas Béla és a kereszténység,

avagy kísérlet a szoros olvasásra személyes kommentárokkal

 

1.

            Hamvas Béla fő műve kétségtelenül  – a Karnevál mellett – a Scientia sacra - amelynek teljes kidolgozása 1941-től egészen 1960-ig tartott, sőt folytatásán haláláig, 1968-ig dolgozott. Korábban már írtam arról, hogy Hamvas Béla stílusa, gondolkozása, világa, tehát élete és műve miképpen változott, s ez leginkább éppen a Scientia sacra könyvein látszik. Beszéltem már a Scientia sacra keletkezésének történetéről, az alapvetéséről, amely meghatározta az első részt. A mű második része teljes egészében a kereszténységről szól, a szerző 1960-ban fejezte be.

            Míg az első rész „az őskori emberiség szellemi hagyományát” volt hivatott bemutatni, addig a második részben nem egyszerűen a kereszténységről beszél Hamvas, mint a Hagyomány betetőzéséről, hanem igen határozattan kifejti elképzeléseit az egész európai vallásosságról, filozófiáról, hagyományról. Kevés annyira megosztó műve van, mint éppen ez. Még egyszer hangsúlyozom, hogy Hamvas Béla legfontosabb művével találkozik az olvasó, amikor olvassa a Scientia sacrát, különösen pedig a kereszténységről szóló részét, s a megközelítése ennek a könyvnek sokféle lehet.

            Lehet szigorúan és szorosan olvasni, lehet lassan, meg-megállva és itt-ott felütve, de legjobb újra és újra elolvasni, különböző életkorban, más-más élethelyzetekben, mert mást mond e könyv a tegnapi énünknek, és mást fog mondani a holnapinak. Létezik természetesen tudományos és filozófiai megközelítése, hiszen bizonyára érdemes e könyv ontológiai vagy társadalomtudományi vonatkozásain elgondolkodni. Kétségtelenül a filológiai olvasat vihetne minket a legkönnyebben az életműben való elhelyezéshez, annak megindoklásához, hogy miért tartom – nem csak én – ezt a könyvét az életmű betetőzésének. Mégis, annyi esszé és előadás után, amit Hamvas Béláról írtam és tartottam, bármelyik megközelítés „megúszásnak” tűnik. Ahogy „mismásolásnak” tűnne az is, ha arról értekeznék, hogy hogyan változott és teljesedett ki Hamvas „írói stílusa” az élete során, hogyan írt „orphikus prózát” esszéiben, hogyan talált rá a fordításai során a „szútra stílusra”, s hogyan jutott el végül a „próféták hangjához”, amely erre a legutolsó nagy művére annyira jellemző. Ez a hang persze éppen annyira vonzó sokak számára, mint amennyire megosztó tud lenni ellentmondást nem tűrő, kinyilatkoztatás értékű mondataival. Hiába van azonban az írói hang változásának nagy jelentősége, mégis úgy tűnik nekem, hogy itt, és különösen itt, amikor a Scientia sacráról beszélünk, semmit sem ér ennek vizsgálata. Ahogyan éppen annyira téves Hamvasért rajongani, mint elutasítani. Mindkettő a lényeget hibázza el. Felesleges személytelenné tenni az olyasmiről való beszédet, amit csak a személyesség révén lehet nemcsak megérteni, de beépíteni is az életünkbe, vagyis nem csupán „tudni”, hanem: „megvalósítani”.

            Számomra a leghelyesebb befogadói álláspontnak az látszik, hogy az ember úgy olvassa el a Scientia sacrát, hogy transzparenssé teszi magát. Saját körvonalait, saját képzeteit, saját prekoncepcióit egyszerűen elengedi, és átengedi magán ezt a hatalmas gondolatfolyamot.

            Sem nem igazolni, sem nem megúszni, sem nem elutasítani.

            Nem megyünk bele olyan játszmákba, hogy kiragadott idézetekkel valamilyen elképzelésünket alátámasztjuk, és nem megyünk bele abba sem, hogy nem olvassuk szorosabban a szöveg számunkra fontosabb részeit, mely által a probléma megúszását érhetnénk el. Ez az olvasói stratégia háttérbe szorítja ugyan az egót, miközben személyes marad, de előtérbe helyezi azt, amiről szó van.

            Miről van szó?

            Arról, hogy

Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát.”

Hamvas Béla: Scientia sacra. 2. rész. A kereszténység. Medio. 9. o.

            A könyv nagy része ennek a tételmondatnak a kibontása, igen alaposan, leszámolva a vallás, a filozófia és a tudomány nagy illúzióival, téveszméivel, feltárva a hagyományt és annak kapcsolatát a kereszténységgel. Nem baj, ha valaki nem ért vele egyet, ha valaki mást felháborít vagy kiborít ez a könyv. Nagyon helyes. Célja az ébresztés. Nem könnyű ez, de hát ha nem könnyű, akkor nem az, a beavatás folyamatára senki se mondta, hogy könnyű lesz.

2.

            Mielőtt tovább mennénk, érdemes egy pillantást vetni arra az öt nagy fejezetre, amire Hamvas Béla a Scientia sacra kereszténységről szóló könyvét osztja.

            Az első a kereszténység és a hagyomány kapcsolatát vizsgálja. A második az Evangéliumról és a levelekről szól. A harmadik az Antikrisztusról. A negyedik az androgünoszról, míg az ötödik az Egységlogikáról. E legutóbbi befejezetlen maradt. Ez az öt nagy fejezet annyira összefüggő, annyira összetett, hogy a legjobb esetben is csak néhány szó csupán az, amit most megragadhatunk, mert Hamvas Béla semelyik művére sem jellemző annyira, mint éppen a Scientia sacrára, hogy az egészről szól – és egészben kell(ene) érteni.

            De kultúránk, műveltségünk, világunk amúgy is a legtöbb esetben csak néhány szó bűvöletében ég. Az európai kultúra – Hamvas szerint – a logosz szó körül forog, a buddhista hagyomány a buddhó, a szamszára, a nibbhána, a móha és az aniccsam szavak körül, a védikus tudás alapszavai a mája és a bráhman, hogy csak pár példát mondjak a teljesség igénye nélkül.

            Ezeket a szavakat azonban nem elég az értelmünkkel megérteni, hanem szükséges, hogy „meg is éljük őket”. Semmit sem ért a buddhizmusból, aki nem érti és éli át a „buddha” szó teljességét és tudatosságát, s éppen így nagyon nehéz bármit is mondani a kereszténységről annak, aki nem éli át a szeretetet a maga tökéletességében, hanem csak beszél róla. Mert a szeretet a kereszténység egyik központi szava.

            Lépésről lépésre emelek tehát ki egy-két dolgot a Scientia sacrából, remélve, hogy a teljes mű olvasására tudom biztatni olvasóimat. Hogy e részleteket választottam, persze legalább annyira vallanak rólam is, hiszen számomra is fontosak és meghatározóak. Éppen ezért igyekszem őket röviden kommentálni, ahogyan régi idők szerzetesei látták el a lap szélén megjegyzésekkel korábbi korok bölcseinek írásait.

A kereszténységben lévő egység-gondolat abban a pillanatban, amikor kimondták, elemi erővel tört át. A kis héber gyülekezetet, amely abban a hiszemben volt, hogy számára készült vallás, felrobbantotta. A kereszténység mértéke már az első pillanatban is az egész föld volt.”

u. o. 63. o.

            Ez az a rész, amikor Hamvas a kereszténység egyik legfontosabb és leglényegesebb alapvetéséről beszél, ami egyébként mindennek, ami a hagyomány része, alapállása: vagyis az egész, a globális orientáció, a teljesség. A kereszténység tehát nem csupán egy felekezet vagy egy gyülekezetnek szóló üzenet, nem egy kiválasztott szekta sajátja, hanem az egész bolygón élő összes embert megszólító tanítás. Ilyen értelemben ezen alapvetés szerint mindenki keresztény, aki a jézusi tanításokat magára nézve kötelező érvényűnek tekinti, azokat komolyan veszi és megvalósítani igyekszik életében, vagyis keresztényként él, teljesen függetlenül attól, hogy katolikusnak, zsidónak, muszlimnak, vagy vallástalannak született – vagy annak képzeli magát, esetleg mások annak tartják őt. Ne felejtsük azonban el, hogy Hamvas hogyan zárja el ezt a passzust:

Az egység nagy arányokban Alexandriában bontakozott ki. A gondolkozók kísérletet tettek arra, hogy mindazt, ami a kereszténység előtt volt, egybeolvasszák. Ha a klérus és a politikai hatalom az alexandriai gondolkozást nem üldözte volna, a hagyomány alapjára épített emberiség-egység megvalósítására lett volna lehetőség.”

            Vagyis Hamvas Béla azt állítja, hogy sem a klérusnak, sem pedig a politikai hatalomnak nem volt érdeke ez az egység, sőt üldözte azt az elképzelést, hogy a kereszténységet, annak az egész földre, egész emberiségre vonatkozó egységét megalapozzák és megértsék.

            Miért?

            Mert sajnos sem a különböző felekezeteknek, sem a politikai hatalmaknak nem érdeke annak elfogadása, hogy egyetlen emberiség van, egyetlen földön. Amikor Buddha fellépett tanításával, megforgatván a Tan Kerekét, kimondva a négy nemes igazságot, akkor ő elsősorban a személyes utat hirdette, azt mondta, hogy ha az egyén a nemes nyolcrétű ösvényre lép, akkor megvilágosodhat, megszabadulhat. Amikor Krisztus elmondta a Hegyi Beszédet, s  különösen, amikor elmondta a Miatyánkot, akkor olyan tanítást adott, ami legalább annyira szól az egyénnek, mint az egész emberiségnek. Mi történt akkor, miután mindez vallássá lett?

Amikor a kereszténység vallássá lett, univerzális jellegét elvesztette, mint minden hagyomány, amely vallássá válik. (…) A vallás nem szabadít fel többé, csupán védelmet nyújt, és nem az emberfölötti körökkel való érintkezést hozza, mindössze ezen a világon lehetőleg a terheken akar könnyíteni.”

u. o. 64. o.

            Nagyon világosan érthető, hogy Hamvas élesen külön választja a kereszténységet mint hagyományt és mint vallást. A vallást pedig – mint más műveiben is – igen hosszan ostorozza. Miért? Talán azért, mert semmi sem távolít el annyira, teszi sokszor személytelenné, idegeníti el és ezáltal megközelíthetetlenné változtatja a kereszténységet és Jézus alakját is, mint a vallás.

Az egyetlen vallás megvalósításának lehetősége megszűnt. Ezzel együtt a belátás megérett arra, hogy egyetlen vallásra nincs is szükség, mert ha lenne sem változna semmi. Megszűnt az egyetlen nemzet és nép és nemzetközi nyelv lehetősége, de ilyesmire sincs semmi szükség, mert ha meg is valósulna, semmi lényeges nem változna. (…) Pillanatnyilag Európa a vallásháborúkon túl van, részben a nemzetek közötti háborún is, és az osztályharc is napról-napra értelmetlenebb. Egyetlen kollektív kategória érvényes, és ez az egész emberiség egysége. Az egység csak úgy valósítható meg, ha az ember megérti, hogy történeti és szociális, faji és földrajzi adottságok nem likvidálhatók. A tulajdonságokat nem lehet eltüntetni, csak felhasználni. Minden vallásnak és népnek, osztálynak és fajnak, mint minden emberi lénynek olyan sajátos feladata és értelme és szerepe van, amely mással nem helyettesíthető.”

u. o. 70. o.

            Kérem, amikor ezeket az idézeteket megpróbálják értelmezési horizontjaikba vonni, akkor próbáljanak meg túllendülni saját korlátaikon, mert hiszen máshogyan hangzik mindez most, mint az ’50-es évek végén. Mást jelent ma az „osztályharc” vagy „faj”, de ha megértjük a kontextusból, hogy a szerző mit akart mondani, akkor még ezek a kifejezések is kevésbé zavarnak. Hiszen éppen ezt kívánja meghaladni a szerző, ahhoz hogy eljusson ahhoz az egyértelmű kijelentésig, hogy:

Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz. Deu et Jahve, mondja a próféta, ismerd meg Istent. Gnóthi ton kürion, írja Pál apostol. Szűkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd meg önmagadat. A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni voltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt. 82:6) és azt mondta: „»Nincs-e megírva a törvényetekben, hogy istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai?«”

u. o. 79. o.

      

Az Evangélium sok helyütt Isten és a lélek azonosságáról beszél.”

Jézus Istent és önmagát azonosította. »Aki engem lát, látja az Atyát.« »Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem.« »Mindaz, ami az Atyáé, az enyém.« »Mindnyájan egyek legyetek, ahogy te énbennem vagy és én tebenned vagyok.« »Nem magamtól cselekszem, hanem az Atyától, aki bennem cselekszik.«”

És van még valami, amit alighanem igen fontos lenne megértenünk:

Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülről nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed.”

u. o. 80. o.

            Ha vannak olyanok, akiket zavar, hogy Hamvas minden emberben benne lakozó Istent, Jézus-Isten azonosítást, a lélek Istennel való azonosságát feltételezi, az elsősorban a sokakban lakozó hamis isten-képzetek miatt lehetséges, vagy pontosabban fogalmazva a vallás miatt.

A vallásból nézve rettenet, ha valaki magát Istennel azonosítja, mert a vallás ezt a kijelentést úgy értelmezi, hogy az ember egynek tartja magát a lét hierarchiájának legmagasabb fokán álló lénnyel. A hagyomány azonban nem vallás. A hagyomány a lélek valóságának természetét keresi, és tudomást szerez arról, hogy az Isten valósága és a lélek valóság azonos.”

u. o. 81. o.

            És ezután jön talán a Scientia sacra korunkra nézve egyik legfontosabb kijelentése:

Akinek az egyetlen azonosságról nincs tudomása, annak halhatatlanságtudata korcs. A korcs halhatatlanságtudat a lét korrupciójának első jegye.”

u. o. 82. o.

3.

            Mindezek a mondatok annyira erősek, annyira fontosak, hogy éppen elég lenne egyetlenegyet leírni magunknak egy papírra, elsétálni az erdőbe, s forgatni magunkban, megfontolni az ott olvasottakat.

Isten országának ősképét minden ember magában hordja.”

120. o.

A kereszténység beavatás. Egyetlen lépés. Belépés a nappalba.”

            Aki idáig eljut, az egészen biztosan megérti, hogy Hamvas Béla ebben a művében – is – élesen különválasztja a vallást, az egyházat, a történetben zajló folyamatokat attól, amit kereszténység alatt ért. Aki ideáig eljut, már világosan érti, hogy:

Az Evangélium tanítása nem vallás, a kereszténység mégis már elég korán vallássá lett. De ha már vallás, nem világhatalmi elv, mégis azzá lett. Vajon a vallásnak szüksége volt-e arra, hogy utólag becsempészett részekkel és az eredeti elferdítésével önmaga létét igazolja? Igen. De a világhatalmi elvnek még inkább szüksége volt arra, hogy önmagát a vallással igazolja. Kétezer év óta alig volt nemzedék, amely valamilyen alakban – akár mint szekta vagy filozófia vagy szerzet –, ez ellen ne tiltakozott volna. De akármilyen alakban jelentkezett is, eredetéről tüstént megfeledkezett és elkezdett berendezkedni a világban. A kereszténység első idejében tudatosan és világi érdekből, rosszhiszeműen, egészen biztosan a hatalomért a hamisítások egész seregét követték el. Az Evangélium szövegét igen sok helyen megmásították, sokat elhagytak, még többet hozzátettek. Éppen ezért azok a modern, körülbelül kétszáz éve folyó íráskritikák, amelyek az Evangéliumban oly otrombán garázdálkodnak, a kisebb hibát követik el. A nagyobbat azok követték el, akik az első századokban bizonyos hatalmi csoportok számára a veszedelmes részeket kihagyták és ugyanazok érdekében kellemes mondatokat toldottak be, hogy legyen mire hivatkozni. A különös, hogy akkor ez ellen senki sem tiltakozott. Annál az erőnél, amely az Evangéliumban megnyilatkozott, csak az az erőtlenség volt nagyobb, amely Jézus után elkövetkezett.”

u. o. 131. o.

            Mindezek eredményeként tökéletesen értetlenül állunk Jézus szavai előtt. Nem csoda, hogy maga Jézus alakja is elhomályosodott, s vált nehezen megragadhatóvá, egyre idegenebbé, akinek tettei és szavai közötti mély összefüggéseket már csak nagyon kevesen értik. Végképp nem értik, hogy

 

Jézus a történet fölött áll.”

u. o. 139. o.

            Ahhoz, hogy a kereszténységet megértsük, a tudatlanságunkat, a dühünket kell felszámolni, s ezek a lépések azok, amelyek a belátáson keresztül az üdv és egy bölcsebb lét felé vihetnek. Az üdvöt hajszolni azonban ugyanolyan felesleges és téves, mint a megvilágosodást. Az üdv a keresztény beavatás révén érhető el leginkább. A keresztény beavatás kulcsa pedig: a szeretet.

A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg.”

A szeretet tökéletesen erőtlen, mert minden agressziót feladott. A szeretet teljesen bevehetetlen, mert a létezés legnagyobb hatalma.”

u. o. 172. o.

            Végezetül:

A szeretet logikája az egységlogika. (…) A szeretet a létet megnyitó és átvilágító szó. (…) Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni.”

u. o. 176. o.

            Ennél többet pedig, azt hiszem, nem érdemes, nem szabad, nem is lehet erről mondani. Olvassuk csak el a Scientia sacrát.

Fotó: Vida Veronika.

(Elhangzott az Ars Sacra fesztivál keretein belül a Fasori Evangélikus Templomban, Budapesten, 2019. szeptember 22-én.)