Hamvas és a tenger, avagy ki hallotta Hamvas Béla hangját?

Hamvas és a tenger, avagy ki hallotta Hamvas Béla hangját?

2017. 08. 24., cs - 13:35
0 hozzászólás

Kevés szimbolikusabb eseményt tudtam volna elképzelni, mint éppen ezt. A nácik felrobbantották a Lánchidat, benne a Hamvas hangját rejtő lemezkét is. 

Elmeséltem, hogy mindössze ennyim van, ez az egy cím, hogy „Aenona, a halott város”.

Elmosolyodott.

Azt mondta, hogy ha segítek a földjein a betakarításban, akkor ő elvisz Aenonába. 

Így is lett.

- Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatjátok a DRÓTon.

Weiner Sennyey Tibor

 

Hamvas és a tenger,

 

avagy ki hallotta Hamvas Béla hangját?

 

1.

 

Mi sem jellemzőbb erre a történetre, s arra a viszonyra, ami Hamvas Béla és a tenger között volt, s egészen meghatározóvá vált, mintsem az, hogy amikor ezeket a sorokat írom éppen az adriai tengeren hajózok keresztül, magam mögött hagyva Nin ősi városát, Dalmácia ékszer szigeteit. Igen, itt kell - a tengeren - megírnom, Premuda után, azt a nyomozást, amit az elmúlt hónapokban folytattam. Azért kell, azért kötelező ezt elmondanom, mert éppen amilyen könnyed és szép, olyan súlyos és fontos. Azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ez is hozzá tehet nem csak Hamvas Béla életrajzához, de műveinek megértéséhez is. Ez volt az a filológiai nyomozás, amely során néhány pillanatra olybá tűnt, hogy nem csak legbelül - midőn olvasom -, hanem valójában is hallhatom végre Hamvas Béla hangját. 

Hiszen mégis csak egészen hihetetlen, hogy volt egy ilyen fontos és értékes, egyedülálló és most már mondhatjuk, hogy a korszellem ellenére - vagy éppen azért - nagy hatású szerzőnk, aki bár 1968-ban halt meg, tehát a hang és filmfelvevők feltálalása után jócskán, még sincs egyetlen hang vagy filmfelvételünk sem tőle-róla. 

A kép eltávolítva.Megírtam korábban, hogy hogyan és miért lehetetlenült el Hamvas helyzete Lukács „kritikája” nyomán, ezt a metakritikai álláspontot azóta még jobban elmélyítettem, s talán majd eljön az ideje, hogy jobban kifejtsem, de itt most elég az hozzá, hogy 1948 és 1968 között sajnos hiába is keresnénk film- vagy hangfelvételeket Hamvas kapcsán. 

Nincsenek.

Ahogy nem voltak húsz évig megjelenések sem. 

Holott az életmű legjelentősebb része éppen ezalatt az idő alatt született. Hamvas családja, barátai és tanítványain kívül pedig alig ismerték ezeket a műveket. Bár, Hamvas ekkoriban cinikusan megjegyezte saját magáról, hogy  „Bár én vagyok a legkevésbé publikált szerző e korban, mégis a legolvasottabb”. De ez inkább volt vicces, mint igaz. 

A recepciótlan oeuvre, a visszhangtalan életmű csöndje az alkotót is magába zárja, még akkor is, ha „a dicsőségért feladta a sikert”. Vagyis a siker helyett a dicsőséget választja. Hamvasban és írásaiban nem csak a húszévnyi kényszeredett, végül belső elhatározással megerősített csend a fontos, hanem az emberi minőség és alkotói nagyság harmóniája, az életmű, az életműben megfogalmazódott, valamennyiünk számára megfontolandó gondolatok. A külső csendesség, a sok évnyi intenzív és zajos szereplés és publikálás után, valójában belső munkával volt teli. Nyugodtan mondhatjuk hogy bár érdekes a fiatal Hamvas, hogy miből indult, kimondottan forrongó, fontos esszék és a későbbi nagy művek megalapozásának ideje az 1938 és 1948 közötti időszak, valójában Hamvas Béla megkerülhetetlen szerzővé 1948 és 1968 között vált. 

A Karnevállal és a Scientia sacrával. Esszék terén pedig az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című írásával. Ezek - számomra - az életmű csúcspontjai és kiteljesedései. De ahogy nekünk is el kell jutnunk életünk csúcspontjaihoz, úgy neki is el kellett, s ahhoz, hogy megértse önmagát, hogy világosan lássa mi zajlik benne, legnagyobb segítségére a tenger volt. 

1948 és 1968 között fényképet, mármint valódi és jó portrékat - is, csak Hamvas olyan barátai készítettek, mint például az őt ténylegesen segítő és becsülő Záhonyi Aladár orvos, akinek Hamvas - amikor beteg volt - több ízben is köszönhetett frissítő-gyógyító szanatóriumi kezeléseket - például a balatonfüredi szívkórházban. 

Mi, „a hálás utókor” - ahogy mondani szokták, Záhonyinak elsősorban azt a néhány nagyszerű fotót köszönhetjük, amelyek Hamvas Béláról és Kemény Katalinról szentendrei kertjükben készültek. Hiszen, bár Hamvasnak sok barátja, utólag még több „tanítványa” volt, vagy legalább olyanok, akik különböző visszaemlékezéseikben annak vallották magukat, mégis nagyon kevés, akik abban az időben, amikor a kommunista rezsim félretolta és szerény anyagi körülmények között élt (sosem volt gazdag, de a könyvtárosi állása, amíg megtarthatta, stabil megélhetést és viszonylag kötetlen alkotói időt biztosított számára), ráadásul idős korára egészsége is megromlott: tehát amikor tényleg szüksége lett volna rá valójában kevesen segítették. Záhonyi Aladár, az orvos-barát és Dobes László - aki pénzt is adott Hamvasnak -, vagy Molnár Sándor - aki a kertben segített sokat - ilyenek voltak. Hamvas egyébként levelei és naplói tanúsága szerint nehezen kért segítséget, még nehezebben fogadta el. Amikor meglehetősen csekélyke nyugdíjjal végre nyugdíjazzák másodszor is 1964-ben, Dobes Lászlónak ezt írja:

 

„Kedves László, 

a meglepetéstől még ma sem ocsúdtam fel egészen. Eleinte arra gyanakodtam, hogy (Németh) Feri mondhatott valamit, ami a pénz elküldésére késztetett, de a feltevések nem jók. Akárhogy is van, első mozdulatom, hogy visszaküldöm, de attól az tartott vissza, hogy ez sértő lenne. Most a dolog stagnál, még nem tudom, mit fogok csinálni. Tudod, hogy a pénznek mint pénznek különösebb jelentőséget nem tulajdonítok (Bergyajev írta: a pénz a mi kollektív bűncselekményünk), de objektíven véve a pénzben van valami beszennyező. Ez a pénz, amit Te küldtél nekem, minimálisan szennyes, csak annyiban, amennyiben pénz, és amit semmiféle érdem és szándék és jóindulat nem tud belőle lealkudni. Biztosan te is sokat szenvedtél a pénz démonától. Jól van, tehát viseljük, viselni kell a tőlünk független hatalmak ereje folytán. Ezt tudom mondani, és várok valamely világosságra, amelyben megtudom, mit kell tennem. Szándékod tiszta, és ez Tégedet felment. Most rajtam van a sor. (…) Szentendre, 1964. IX. 7.”

 

Mindez csak arra elég, hogy Hamvas és a pénz viszonyát kicsit megvilágítsuk, s megmutassuk mégis csak volt néhány igazán jó barátja, akik nem hagyták cserben akkor sem, ha bajban volt. Az azonban enyhén szólva is különös, hogy annyi barát és tanítvány járt a szentendrei kertbe, annyi előadást és kiállítás megnyitót tartott - amíg tarthatott -, és mégsem maradt meg egyetlen árva felvételen sem a hangja, vagy legalább is lappangott mindeddig. 

A kép eltávolítva.Aztán előadást tartottam a fiatalkori írásairól, különös tekintettel a kevesek által ismert detektív történetekre, amikor az azokat megjelentető Budapesti Hírlap 1937. december 14-ei lapszámának végén egy rádiós műsorújságban azt nem találtam:

 

„Aenona, a halott város - Hamvas Béla útirajza.” 

 

Ez kérem Hamvas hangja. 

Azt hittem, hogy végre megtaláltam. Tévedtem, egészen mást találtam meg, egészen mást. 

Hamvast és a tengert.

 

2.

 

Amikor megtaláltam ezt, hogy „Aenona, a halott város - Hamvas Béla útirajza.” azonnal írtam a Magyar Rádióban dolgozó néhány barátomnak és az archívum munkatársainak is. Az érdekelt, hogy vajon a rádió Budapest II. név alatt futó sugárzásának 1937 december 14, keddi adása megtalálható-e? Mellékeltem a Budapesti Hírlap aznapi műsorújságának másolatát, amelyben a teljes műsor leírása olvasható. Ezt a blokkot többször ismételték, kezdődött „A földművelésügyi minisztérium mezőgazdasági félórájával” és zárult az „Operettrészletekkel és táncdalokkal”. Engem természetesen az „Aenona, a halott város” című útirajz felvétele érdekelt.

A válasz hamarosan megérkezett: 

 

„Ilyen esetekben ezreléknyi csak az esély, ebben a konkrétban – megnéztem – semmi. Mondom részletesebben: a Rádió saját, rögzített anyagai a 30-asok derekától úgy két évtizedig viaszlemezről mentek. Ezt a lágy hordozót cca 12-szer lehet lejátszani, aztán újra felhasználták újabb felvételhez, aztán megint és megint. Ebbe persze akár két ismétlés is belefért, több nem. (Lelkes hely- vagy sajtótörténészek rendre érdeklődnek, mert olvasták a nyolcvanéves Rádióújságban vagy egyebütt, hogy volt adás és ismétlés…) Amit háború előtti elődeink keménylemezre vágva archiváltak, azt a Lánchíd egyik szerelőaknájában helyezték „biztonságba” 1944-ben a Házat előbb-utóbb megszálló nyilasok és nácik elől. A hidat, mint tudjuk, utóbbiak robbantották fel, ha nem is evégett. Gyakorlatilag minden odalett, a Archívum régi rádiós felvételei szinte kivétel nélkül fonoamatőröktől kapott-vásárolt töredékek. Ezek között nem fordult elő Aenona. Arra is van olykor remény, hogy egy-egy műsor szövegkönyve fennmaradjon. Ezúttal azonban nem történt efféle csoda.”

 

Hamvas hangja a nyilasok által felrobbantott Lánchíddal lett oda.

Megtorpantam kutatásomban. 

Kevés szimbolikusabb eseményt tudtam volna elképzelni, mint éppen ezt. 

A nácik felrobbantották a Lánchidat, benne a Hamvas hangját rejtő lemezkét is.

Mindig mélyen megrázott a kép egyébként a felrobbantott Lánchídról,  hazánk szimbólumáról, a Nyugatot (Budát) és Keletet (Pestet) összekötő hídról,  a magyar reformkor legszebb emlékművéről. Kitörölhetetlenek tudatomból Örkény István visszaemlékezésének sorai, amikor az orosz hadifogságból hazatérve első útja Budapest szívébe, a Lánchídhoz vezetett és akkor ezt írja:   

 

„Első utam a Lánchídhoz vitt. Anyámat sem láttam még, a hidat akartam látni. Azért, mert a búcsú, öt jégzajlással, és négy tavasszal onnan, szintén a hídhoz kötődött. S mindig, amikor emlékezetemben fölrémlett Budapest, az otthonom, én a hidat láttam. Úgy, mint akkor. Egy híd akácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében ragyogva, fényben a fény – a Lánchíd.

Nem tudom, hogy ezerszer vagy tízezerszer egy nap.

Tessék, én élek.

S a jégtorlaszok között romban a híd.

Hazaértem.”

 

Joggal kérdezhetnék, hogy miért olyan fontos, hogy egy-egy író, költő hangját, ahogy felolvassák írásaikat rögzítsük, később is meghallgassuk? 

Tolnai Ottó beszélt arról, hogy senki sem tudja olyan rosszul felolvasni Weöres Sándor verseit mint Weöres Sándor, hogy Pilinszkyről már ne is beszéljünk. „Mintha szőrszál lenne a nyelve hegyén, mikor olvas” ahogy Tolnai Ottó mondta, mégis egyediek, fontosak azok a hangfelvételek, ahogy Tolnai Ottó is úgy olvas Tolnai Ottót, ahogyan senki más. Mert a költők végtére is rossz színészek, de a költészet elsősorban akkor él, amikor halljuk, amikor megszólal. Hamvas írásai pedig - ahogy ő maga fogalmazta meg -, elsősorban nem más mint maga az „orfikus próza”. 

Ez az orpheuszi hang, költészet és próza egyszerre, szútra-stílus, amely ott lüktet, és egyszerre húz és elsodor, ez a stílus gondolkodásából fakadt. Nem póz, nem tanult modor, végképp nem huncutság, hanem ez az ő saját hangja, amelyet nagyszerű felolvasni - ezért olyan jók és sikeresek a Hamvas írásaiból készült hangos könyvek, hiszen kész „rádiójátékok”, hiszen szinte őt halljuk, még akkor is, ha nem ő, hanem mondjuk egy kiváló színész olvassa is fel. De milyen jó lett volna valóban őt hallani, ahogy Weöres Sándort és Pilinszkyt. Mindegy miről, bármiről. 

Ott álltam tehát, kutatásomban megtorpanva, kezemben egy címmel, amiről csak én tudtam, hogy létezett valaha ilyen írás is, ilyen útirajz is Hamvastól. 

És akkor arra gondoltam, amire ilyenkor szoktam, hogy nézzük azt, amit tudunk, és ne azt, amit nem. Ne siránkozzunk az elvesztetten, hanem örüljünk annak, amit találtunk. 

Elkezdtem forgatni magamban ezt a címet: „Aenona, a halott város”. Íme, egy Hamvas-esszé, amiből csak ennyi maradt ránk, az is egy 1937-es műsorújságból. „Aenona, a halott város”. 

Csak később derült ki számomra is, hogy nem is olyan kevés ez.

Hamvas számtalan írásában értekezik tengeri utazásairól, amelyeket főleg a harmincas évek végén tett. Ahogy debreceni költő barátjának, Gulyás Pálnak írja egy levelében: 

 

„Az én nyaraim úgy szoktak elmúlni, hogy két-három könyvvel és kis jegyzetfüzettel elindulok a tenger mellé. S ott mindig és minden esetben találok valamit, amin rágódhatok egy évig. És mindig olyat, ami egy lépcsővel feljebb visz.”

 

Így született meg a Babérligetkönyv, ami igazi tengeri olvasmány, s amelynek folytatásán Ez vagy te! címmel még sokáig gondolkodott. Aztán a Fák című gyönyörű esszéjében, ahol ott van az a korčulai fügefa, amit még manapság is mutogatnak az arra járóknak. Bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy meglehet még éppen az a fa azon a gyönyörű dalmáciai szigeten, azért az biztos, hogy Hamvas írásában bármikor megtaláljuk:

 

„Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép. Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.”

 

De Korčula mellett, nagyon fontos város lehetett Hamvas számára Dalmáciában Šibenik is, 

 

„A hajó fél ötkor kötött ki. Lakást csakhamar találtam, kicsit rendbe hoztam magam, s elindultam a kicsiny, régi kikötővárosban a bűbájos, nyári délutánt méltóképpen semmittevésben eltölteni. A parti kávéházban életem legjobb törökkávéját ittam, aztán szívemben édes gondtalansággal a szűk sikátorokban csavarogtam. Egyszerre csak a dóm terére érkeztem. A régi kicsiny tér éppen olyan meghitt volt, mint amilyen hazug és színpadi a mai. A modern életből a legkevésbé az épületeket viselem el. A dómhoz megyek az idegen sétáló kíváncsi bámészkodásával, s akkor észreveszem, hogy a sok oszlopfő megannyi faragott emberi fej.” 

 

- ahogy azt a Faragott fejek című esszéjében írja. Könnyen idézhetnénk az egész Babérligetkönyvet, amelynek inspirációi hasonló tengeri utazásokból származnak. Ha horvát barátaimnak ajánlhatnék valamit Hamvastól, akkor elsősorban ez lenne az. 

Mégis, semmi sem inkább „tengeri” írás, semmi sem árulkodik jobban Hamvas szellemiségének és a tenger mély és elválaszthatatlan kapcsolódásáról, mint a Láthatatlan történet egyik legköltőibb, leginkább az „orfikus próza” jegyében megírott csodálatos esszéje, a Poszeidón. 

 

„Aki félnapokat, heteken át, állandóan azzal tölt, hogy a tenger partján ruháját ledobja, vízbe gázol, s ott a sziklák tövén cserkészik, kagylókat vesz kezébe, figyeli az üvegrákot, a tengeri rózsát, szegfűt, anemoniát, a mélyből csillagot és víziuborkát húz elő, sajátságos, ijesztő férgeket, aki, ahogy a tengeren, az erdőben is, fölemeli a mohos köveket, a harasztot megbolygatja, a gyep alatt turkál és korhadt törzsek alatt kutat, egészen természetesnek találja, hogy a tengerfenék és az erdő mélye rokon. Annak azt, hogy Poseidón egyaránt a tenger és az erdő istene, nem kell sokat magyarázni. Ez a rejtett lét, az elragadó felszín alatt tenyésző homályos nyüzsgés az ő birodalma.” 

 

- írja ebben a csodálatos írásban, s tegyük hozzá, hogy Hamvas Béla életében megjelent egyetlen saját esszéit tartalmazó kötete, a Láthatatlan történet eredetileg Vízöntő címmel jelent volna meg a szerző szándéka szerint, csak a lektor tanácsát megfogadva változtatta meg a címet. 

Ebben a Vízöntő kötetben kulcsesszé a Poszeidón, amelyben annyi sok és jó észrevétel között, mint például, ahogyan Poszeidón és Síva háromágú szigonyát összekapcsolja, sőt elmondja, hogy miért ugyanaz, majd leírja, elemzi és értelmezi a hármas világjogart, annyi sok észrevétel között ott van az egyik legfontosabb megállapítása számomra, hogy Poszeidón mielőtt a tenger istene lett volna az erdőé volt. Hogy az erdő és a tenger lényegileg azonosak, s hogy ez az erdő és tenger a legbelsőbb mélység, amelyben Poszeidón-Síva vihart keltve és rombolva, háromágú szigonyával előhalássza a lelket. 

Meg kellett találnom Hamvas tengerét, a pillanatot, ahol erdő és tenger összeért, ahol Poszeidón kifeküdt a sziklákra napozni.

Hátrahagytam szentendrei otthonomat tehát és útra keltem én is tengerre, ide, mert nem tehettem mást. Előbb találkoztam az Erdei Költőkkel a tengermelléki erdőben az isztriai félszigeten, ahol arról beszélgettünk, hogy miért és hogyan rokon tenger és erdő, hogy milyen isten lehet az a Poszeidón, hogy mit tudunk mi felhozni magunkból a háromágú szigonnyal, miközben verseket szavaltunk. Itt találkoztam a plitvicei tavak titkos völgyeinek szakadt grófjával, a fiatal erdei költővel, aki előtt szerencsére nem volt ismeretlen Hamvas Béla, s akinek elmondtam kutatásom részleteit. Elmeséltem, hogy mindössze ennyim van, ez az egy cím, hogy „Aenona, a halott város”. 

Elmosolyodott. 

Azt mondta, hogy ha segítek a földjein a betakarításban, akkor ő elvisz Aenonába. 

Így is lett.

 

3.

 

Miután a pajtában ott álltak már szép sorban a szalmabálák, végeztünk barátom földjein, valóban útra keltünk Aenona felé. 

Aenona ősi neve Nin városának, Nin pedig Horvátország, Dalmácia egyik legősibb, legrégibb városa, Zadartól nem messze, kissé északra, egy kicsiny tengeröbölben, aprócska szigeten, sópárlóval és tengerrel körbeölelve, egyetlen földnyelvvel álmosan kinyújtózva a szárazföld felé.  

Már vagy tíz alkalommal jártam Horvátországban, számtalan ismert és kevésbé ismert, különleges helyre eljutottam, hála jó barátaimnak, de Nin valamiért mindig kimaradt. Most kellett ide is eljutnom.

Ahogy lassan beértünk Ninbe, azon gondolkodtam, hogy vajon mit láthatott meg Hamvas Ninben? Miért volt neki olyan fontos, hogy fél órás útleírást olvasott fel a budapesti rádióban „a földművelésügyi minisztérium mezőgazdasági félórája” és az „Operettrészletek és táncdalok” között 1937-ben? 

Kemény Katalin - Hamvas második felesége -, aki nem csak szintén kiváló író volt, hanem Hamvas kitartó alkotótársa is, beszélt egy interjúban arról, hogy nem volt éppen támogatott sem Hamvas, sem Kemény családja részéről nászuk, ők mégis összeházasodtak, s valami egészen csodálatos úton oldották meg a nászutat:

 

„Mi meg négy hét alatt megírtuk egy becsvágyó ifjú doktori disszertációját, s a kapott 300 pengőből gondtalanul elutaztunk Dalmáciába, és úgy élveztük a tengeri szél, az olajfák, az arany bor illatát, mintha öröktől fogva és örökig tartana - és valahogy tartott is.”

 

Ez a „becsvágyó ifjú doktor” Pál Antal volt, akinek disszertációja a Bevezetés a modern karakterológiába címmel, akkor meg is jelent, könyveim között őrzöm. Nem is annyira rossz írás, sok egyetemi pszichológia szakon még ma is meglepődnének, ha ismernék, ez azonban nem Pál Antal műve, hanem Hamvas és Kemény közös munkája, amiről Hamvas - nem kis iróniáról tanúságot adva - még recenziót is közölt, már a saját neve alatt. Ismét csak Hamvas és a pénz ambivalens viszonyára utalnék. A lényeg azonban az, hogy mindez 1937-ben volt, a rádiós előadás ez év decemberében hangzott el, Hamvas tehát az „Aenona, a halott város” útirajzában valójában nászútját írta meg. 

Mielőtt összecsapnánk kezünket, hogy „nahát” - emlékezzünk, hogy éppen Kemény Katalin az, aki figyelmeztet Hamvas Béla kapcsán, hogy 

 

„(…) aki művei alapján tárgyiasított életrajzot akar formálni, éppúgy nem közelíti meg a művével egy testet alkotó lényét, mint aki életrajza alapján értelmezné művét.”

 

Élet és mű egységéről beszélünk, amely teljesen szemben áll „a szerző halott” elképzeléssel. Így tehát, ugyan érdekes és talán mindezideáig kimondatlan és kevesek által tudott életrajzi fordulópont, hogy Hamvas Béla és Kemény Katalin Ninbe mentek nászútra 1937-ben, de édeskevés ahhoz képest, hogy egyrészt ebből született egy elveszett esszé, rádiós útirajz, másrészt, hogy miért  éppen oda mentek, hogy mit találtak ott?

Ezt azonban csak akkor érthetjük meg, ha magunk is utánuk megyünk. 

Így léptem be Ninbe.

Hamvas tudatosságához nem férhet kétség. Sokszor még, amikor azt hinnénk, hogy ösztönösen fedez fel egy-egy egyedi kapcsolódás, vesz észre valami unikálisat a művészetben, irodalomban, életben (melyek számára elválaszthatatlanok voltak, s talán számunkra is annak kellene lenniük), még akkor is tudatosítja azokat. 

Amikor tehát Poszeidón-Síva alámerül a tudattalan tengererdőjébe, hogy háromágú szigonyával felhozzon valamit, akkor azt azért teszi, hogy a Nap megvilágítsa, hogy a fény átjárja, hogy a világosság megtisztítsa. Csak ennek van értelme. A mélységből a fényességre vinni a dolgokat, a tudattalanból a tudat világosságába, az életből a végtelen fenségességbe. A felejtésből nem csupán az emlékezetbe, de a megértés felé. Nem csupán emlékezni Hamvas Bélára, hanem megérezni, hogy ki volt ő és megérteni, hogy miről beszélt.

Így tehát nem véletlenül feltételezem, hogy tudatos döntés volt részéről, hogy második feleségével éppen Ninbe ment nászútra, s nem valamelyik - a magyarok számára történelmi és érzelmi okokból népszerűbb - nyaralóhelyre, mint például Abbáziába vagy Fiumébe. 

Sőt. 

Nin a harmincas években egy kissé elhanyagolt, lepusztult városka lehetett, amit többször hátrahagytak, többször visszatértek, de kétségtelenül a legősibb tengerparti város volt az Adrián. Hamvasnak ezt tudnia kellett.

Neolitikus leletek is kerültek elő, majd az őskorból kiemelkedő liburn - talán illír - törzs volt az, amely itt fővárost emelt, s az ókorban hírnévre tett szert legendásan gyors hajóikkal. A liburnokat Tiberius császár verte le, hajóikat elkobozta, tengerészei között a legjobbak éppen ezek a liburnok lettek. 

A város lakói ekkor még egyszerre tisztelték a liburn erdő-tenger istent és a római isteneket. Ebből a korból került elő az a csodálatos szobor, amit úgy neveznek, hogy Venus Anzotika. A szerelem istennőjét ábrázolja, mellette alig ér fel kecses csípőjéig az a torz-szakállas törpe Priapusz, ki tógáját felemelve, álló phalloszát mutatja felénk. Ez a phallosz épp oly fontos mint a Síva-lingam (ismét kapcsolódás India felé), ahogy Hamvas írja említett Poszeidón esszéjében:

 

„(…) a tudatos hímség az elementáris életen mindig uralkodik.”

 

Emiatt a tudatos hímség miatt fontos, hogy ezen a különös szobron, a Venus Anzotikán megcsodálhatjuk nem csak a szerelem istennőjét, hanem magát Priapuszt, aki napvilágra emelvén hímtagját így lesz a termékenységnek istene, kinek védelme alatt állottak a kecske- és juhnyájak, méhészet, kertészet, szőlőtermelés és halászat, és a kinek szobrait különösen gyümölcsösökben és szőlőhegyeken állították föl. Pásztorok, méhészek, kertészek, borászok, halászok, mind-mind férfiak, akik a férfiú mesterségek legnemesebbjeit űzték, kiknek istene Vénusz és Apollón titkos gyermeke, a torz törpe, a termékenyítő erő, a szerelem gyermeke. 

A mítoszok mögött sokkal több van, mint gondolnánk. 

S akkor tűnődjünk csak el azon, hogy éppen innen, Aenona városából került elő ez az egyedi ábrázolás, sehonnan máshonnan. 

Ó, Venus Anzotika, szerelmes ősanya, és te is Priapusz, teremtő erő, miért éppen itt formáltak meg titeket és tisztelték kettősötöket? 

A paleo-balkán mitológia egyes ismerői szerint (Wilkes, Baçe) a liburnok főistene istennő volt, s ezt az istennőt azonosították a római hódítók Vénusszal, így törve meg spirituálisan is a legyőzötteket, ebben azonban már a hatvanas években a horvát kutatók sem hittek. 

Nagy szerencsémre Kaproncában jó barátom lett egy könyvtáros, akivel még utazásom előtt tudtam Ninről és nyomozásomról beszélgetni, s aki igen nagy segítségemre volt nem csekély szakirodalom felkutatásában.  A legfontosabb kapcsolódó tanulmányokat egy 1969-es, zadari tanulmánykötetben találtuk meg, ahol Suic Mate a Venus Anzotikát nem csak részletesen ismerteti, hanem megjegyzi, hogy a kettősség mennyire fontos lehet, s hogy az ebben a formában, így előkerült egyedülálló szoborpáros valószínűleg több hiedelmet ötvöz. Nem csak a római mitológia köszön vissza belőle, hanem a liburnok férfi-nő kapcsolatról alkotott elképzelése, sőt olyan keleti tradíció is, amiről csak sejtéseink lehetnek. 

Vagyis a rómaiak és a liburnok mellett, az ősi Ninben másféle, talán keleti népek is élhettek. A lakosság sokfélesége később is megmaradhatott, mégis a kora középkor forrongó, népvándorló időszakából egyetlen új nép emelkedett ki, a horvátok, akiknek Nin lett az első fővárosa, s akiknek ősi királyait éppen itt, Aenona-Ninben koronázták.

A horvát királyság, ezáltal pedig a mai Horvátország születési helye ez a város. 

Az évszázadok során azonban többször is végigsöpört Ninen a pestis és más betegségek, ami nem csoda, hiszen amint megérkezünk máris megérezzük a fülledt-párás levegőt, amin a sólepárlók felől alig-alig fújó szél, sűrű és tolakodó tömegével még elviselhetetlenebbé tesz.  Ezért nem egyszer költözött ki innen a papság, a nemesség és a polgárság Zadarba, míg végül semmi nem maradt hátra, csak néhány száz ember, egymásra épült évezredes romok, a só, és irdatlan méretű temetők. Még ma is, ahogy Aenona utcáit bejárjuk, hatalmas kő temetők között sétálunk, megborzongva, hiszen valószínűleg azon, amin éppen megyünk sem más, mint temető. A város szélén, temetőhalmokon áll a horvát kereszténység és történelem legfontosabb temploma, ahol királyaikat koronázták. Temetőket tártak fel bárhol ástak is le a neolitikumból, az ókorból, a középkorból. Aenona végül is egyetlen, sokrétegű, hatalmas nekropolisz, ahogy Hamvas írta, „a halott város”. Nem csak az emberek, de Európa történelme van itt eltemetve, az őskortól napjainkig.

Különös úticél ez nászútra.

Vajon mi volt az, ami az embereket ősidők óta vonzotta Aenonába?  A tengerek és az erdők találkozása? A legendás liburn flotta? Venus Anzotika? A horvát koronázási templom? Hogy Hamvas Béla és Kemény Katalin ide jöttek nászútra? 

Dehogy.

Az emberek ide a fehér aranyért jöttek. 

A sóból éltek és a só miatt halhattak meg. A só tartósította maradványaikat, s az itt élőknek a só ma is legfontosabb. A fehér arany a legkülönösebb élelmiszer, amit az ember magához vehet. Egyszerre nélkülözhetetlen és veszélyes is. Tartósít és kiemeli az ízeket, valódi kincs. Aenona pedig erről a sóról volt híres, s ma is az. 

Az élet sója az, amit a holtak városában meg lehet találni.

Nem is olyan rossz célpont egy házasság hajnalán.

 

4.

 

Hamvas azonban, mint korábban jeleztem nem csak Ninben járt, hanem később is - 1938-ban és 1939-ben - is visszatért az Adriára. Kemény Katalin szavait idézem:

 

„A következő két nyáron még meg tudtuk ismételni a tengerparti utazást. Apró turistákat nem látott szigeteken szálltunk meg. Az egyiken olyan göcsörtös szőlőtövek között, mintha még Odüsszeusz ültette volna, fej nagyságú márványtömböt találtunk, fél oldalát a tenger szabályos görög maszkformára mosta. Haboztunk, elhozzuk-e, de irdatlan nehéz lévén elrejtettük a sziget csúcsán emelkedő kápolna tövében, „jövőre majd szíjba kötve hazahozzuk”. A vonatról éppen a Balatont pillantottuk meg, amikor egy utas hangosan olvasta az újsághírt: Danzig.”

 

Ez a második világháború kitörésének pillanata. 

Jó volna tudni, hogy melyik szigetcsúcsi kápolna tövében rejtették el azt a görög maszkformára mosott márványtömböt, mert lefényképezve az lehetne méltó címlapja a Hexakümionnak, Hamvas nagy illúziók alkonyára szánt írásának, amelyben olyan szépen megmutatja, hogy a filológia tudományát hogyan tette meghatározó tudománnyá - a Hamvas számára is alapvető  - Nietzsche.

Ami a nagy illúziók után következett az egész világon rettenetes és végzetes volt. Hamvas és a háború viszonyát máshol vizsgáltam már, most elég lesz annyi, ahogy Gulyás Pálnak írt 1941-ben:

 

„A tengert a háborús idők elvették tőlem. Marad a hegység, ezért készülök egy kis bányászfalucskába déli Máramarosba. Lehet, hogy ott is megtalálom az évem Múzsáját. Számomra a nyár semmi esetre sem a gyűjtögetés és rendezés ideje, hanem a „nagy élmény”, a kitágulás és továbbnövés. Megesett, hogy nem hoztam haza többet, mint tíz összefirkált jegyzetlapocskát, és könyveim is félig kiolvasatlanok voltak. Mégis alig győztem télen megérteni azt, amit nyáron átéltem. Istenem, a tenger! Mostanában hetekig csaknem beteg voltam a honvágytól, és megkíséreltem, hogy elmehessek. De konzulátusi engedélyek, pénz, egyéb lehetetlenné tették. Azért voltam kénytelen azonnal Szentendrére szökni, hogy legalább „valami” legyen, ha már a tenger nem lehet.”

 

Aztán rá pár hónapra hozzáteszi:

 

„De Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.”

 

A kép eltávolítva.Hamvas és Szentendre viszonya azonban már egy másik írás témája kell legyen. S hogy Hamvas mennyire szerette a tengert és magával hordozta azt még jóval később is, azt Záhonyi Aladár egy Pécs-környéki közös túrájuk kapcsán is észrevette: 

 

„Amikor továbbhaladtunk, föl a Tettyéről fölfelé vezető kövesúton, a fenyves tövében lapos kövek hevertek. Ő (Hamvas) ránézett és azt mondta:

- Valamikor Dalmáciában olyan helyen nyaraltam, ahol ugyanilyen köveket láttunk, és ezeket a köveket akkor elneveztük csengő köveknek, mert hogyha az ember belerúgott a kőbe, akkor azok összeütődve csengő hangot adtak.

Ezek után megrúgta a követ, ami valóban csengő hangot adott.”

 

Talán ez a csengő hang az, amit Hamvas a tengertől kapott, mindenesetre a Babérligetkönyvben, a Poszeidónban most már ott kavarog az Adria sós illata, még akkor is, ha felvételről a szerző hangját mi már nem hallhatjuk, de legalább tudunk róla, hogy elment az élet sójáért Aenonába, a halott városba. 

Íme, Hamvas hangját kerestem és a tengerét találtam meg.

 

(A fotókon Hamvas Béla és Kemény Katalin a szentendrei kertben. Fotók Záhonyi Aladár. Külön köszönet Záhonyi Zsófiának.)

A kép eltávolítva.HAMVAS BÉLÁról a DRÓTon

Hamvas Béla 120

:: Emlékest a Várkert Bazárban + VIDEÓ

 

Ennyi embert együtt még irodalmi esten nem láttunk! 440 ember volt kíváncsi a 120 éve született Hamvas Béláról szóló beszélgetésre és az azt követő előadásra 2017 június 15-én a Várkert Bazárban. A beszélgetést Szőcs Géza nyitotta meg, majd Thiel Katalin - a filozófia professzora -, Müller Péter - író - és Weiner Sennyey Tibor - költő, író - beszéltek Hamvasról és Hamvashoz fűződő viszonyukról. A házigazda Juhász Anna volt. A beszélgetésből részleteket tekinthettek meg a DRÓT felvételén.

Titkosrendőr volt Hamvas Béla?

Az igazság pedig az volt, hogy Hamvas Béla rájött nyomozása során: a bűnjelek saját magához vezetnek. Tényfeltárás, dokumentumok, részletek és információk egy elveszett hangfelvételről a DRÓTon!

Hamvas Béla és a politika

Thiel Katalin eperjesi előadása + VIDEÓ

Hamvas Béla válsághoz fűződő viszonya, markáns politikaellenessége egyrészt az átélt krízis-élményekből, a személyi szabadságot semmibe vevő korabeli intézkedésekből, a diktatúra hatalmi túlkapásaiból vezethető le, másrészt a mindezek nyomán kialakuló bölcseleti alapállásából, az életről és a létezésről vallott nézeteiből. 

 

Hamvas és a háború

Weiner Sennyey Tibor eperjesi előadása

+ VIDEÓ 

 

Tudom, hogy nagyon kevesen fognak megérteni. Tudom, hogy még kevesebben fogják elfogadni mindazt, amit most mondani fogok, éppen ezért igyekszem Hamvas írásaiból, naplóiból és leveleiből gondolataimat alátámasztani. - Hamvas Béla szülővárosában, születésének 120-dik évfordulója alkalmából rendezett eperjesi konferencián tartott előadás esszé változatát olvashatjátoka DRÓTon.

 

Tépelődések az időről

Az idő problematikája Hamvas Béla Karnevál című regényében- Thiel Katalin esszéje

Hamvas Béla szerint a regényforma a legmegfelelőbb az időszemlélet és a morálfelfogás közötti összefüggések bemutatására. Ez az oka, hogy megírta fő művét, a Karnevált, amelybe belesűrítette minden filozofikus gondolatát, s amelynek eredetileg az „Egyetlen pillanat” címet szerette volna adni. 

Hamvas Béla 120 éve született. Ez alkalommal Hamvas-hetet tartunk a DRÓTon és új és korábbi Hamvassal kapcsolatos írásainkat tesszük közzé lapunkon. Elsőként Thiel Katalin esszéjét olvashatjátok, amely az idő problematikáját járja körbe Hamvas Béla Karnevál című regényében.

Hamvas kontra Lukács, avagy mi a művészet?

Ez a történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül(t). - Lukács György szobrát elbontják a budapesti Szent István parkból. A Fővárosi Közgyűlés döntése nagy vitát váltott ki, ennek a vitának apropójából közöljük újra Weiner Sennyey Tibor alábbi esszéjét, amely a szerző 2015-ben megjelent kötetében Az elveszett királyságban publikált elsőként. 

Bevezetés Hamvas Béla világába

Nem, ez nem kurzuscím valamelyik egyetemen és nem is tankönyv. Csak egy cikk címe, ami a Hamvasról készült filmről és könyvről szól, és amit érdemes elolvasni és megnézni. MOST!

Hamvas egész életműve a létrontás ellen lép fel... - mondta Thiel Katalin

...épp az emberszeretet jegyében. Megtanít bennünket az evangéliumi emberszeretet nehéz kötelességére. Írásaiban újra és újra kitér a létrontás legkülönfélébb formái ellen, épp ez alapozza meg a hamvasi emberszeretet tartalmát. - mondta Thiel Katalin, akinek a DRÓTon most elolvashatjátok a 2016. november 12-én, a Hamvas Béla emléknapon, Hamvas Béla és Kemény Katalin sírjánál elmondott teljes beszédét.

Hamvas és 1956

+ VIDEÓ

Hamvas, amikor azt mondja, hogy nem lehet semmit sem hárítani, az annyit jelent, hogy nem lehet semmit sem hárítani. Amikor azt mondja, hogy lealjasodás volt, akkor az azt jelenteni, hogy lealjasodás volt. Ilyen egyszerű ez. És amikor arra utal, hogy a magyarok még egy győztes forradalmat is képesek lettek volna elrontani, akkor az azt jelenti, amit mond, gondoljunk csak arra, hogy miben élünk most, 2016-ban? És erről nem tehet senki más, csak mi. - Weiner Sennyey Tibor Hamvas és 1956 című beszéde elhangzott a Hamvas Béla emléknapon, 2016. november 12-én, a szentendrei Városháza dísztermében, és most a DRÓTon teljes egészében olvashatjátok és nézhetitek meg videónkon. 

Hamvas háza

+ videó és esszé

Tudtam a házról. Hallottam róla ezt-azt, innen-onnan. Ez az a ház, ahol a Karnevált és a Gyümölcsórát írta, ahol kertészkedett, ahol a legszebb jegyzeteit készítette. 

Hamvas és a politika

Minden irodalmi tett politikai tett, de nagyon kevés politikai tett irodalmi. Talán ez volt az a gondolat, ami visszatartott attól, hogy mindazt, ami most következik leírjam. 

Hamvas és a nők,

avagy nehéz szatírát nem írni

...két nagyon érdekes részletre is felfigyelhetünk. Az egyik Hamvas Béla viszonya a nevetéshez, végső soron a humorhoz. A másik Hamvas Béla elképzelése a nőkről, és a nők lehetőségeiről és korlátairól. - Milyen volt Hamvas Béla viszonya a nőkhöz? Mi a helyzet az indiszkrécióval az irodalom és történet írásban, és hogyan jön képbe már megint az a fránya filológia? És végül: miért nehéz minderről nem szatírát írni? 

 

Gondvána

- Weöres Sándor és Hamvas Béla barátsága és levelezése

Weöres Sándor és Hamvas Béla a XX. századi magyar irodalom talán legfontosabb és éppen ezért legproblematikusabb figurái. Problematikusak, mert nem biztos, hogy igazán értik és igazán ismerik alkotásaikat, szemléletüket, szellemüket. 

 

Ördöngös dekameron

megjelent Hamvas Béla eddig kiadatlan regénye

...az van, hogy itt mindenki jobban tudja, jobban ért hozzá, már megmondta előre, mégsem tesz senki semmit, vagy ha valaki tesz valamit, akkor jobb lett volna, ha inkább mégsem tesz semmit, mert egészen biztosan mellé üt a szegnek, vagy olyan folyamatokat indít be, amelyeket jobb lett volna inkább elkerülni. Mondhatnám, hogy a magyarság kritikája ez a regény, de az igazság az, hogy az egész emberiségé. – 2015 nyarán jelent meg Hamvas Béla 1928-ban írott regénye, az Ördöngösök. A könyvről Weiner Sennyey Tibor ajánlóját olvashatjátok a DRÓTon.

 

A bor poétikája,

avagy Hamvas Béla és Békássy Ferenc barátsága a borban

Úgy tűnik a fiatal Békássy legalább annyira szerette a bort, mint a középkorú Hamvas. Ahelyett, hogy most sorban végigmondanám, amit mindenki tud, hogy mennyire fontos volt a görögség Békássynak és Hamvasnak egyaránt, azt javaslom, hogy hajoljunk kicsit közelebb Békássy Bacchusához, töltsünk egy pohár bort és olvassuk lelkesen és szorosan, mert az sokkal többet elmond a bor poétikájáról, mintha még többet mesélnék mindennek a hátteréről. - a DRÓTon most elolvashatjátok Weiner Sennyey Tibor előadását, amit a százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárban egy borkóstolón tartott, 2016 december 2-án.

HAMVAS kapcsán a DRÓTon

Hamvas, a köcsög

Weöres Sándor ominózus pécsi szobra után, most Hamvas Bélát is elérte az újmagyar giccskultusz, annak ellenére, hogy a leghatározottabban ő maga tiltakozott saját írásaiban az ilyesmi ellen. Hamvas Béla Miska-kancsóvá lett.

A kép eltávolítva.

Hamvas tollhegye

„Ki tudja, nem arról szól-e itt minden, hogy épp a legjobbaknak kell eltűnni nyomtalanul." - 118 éve született Hamvas Béla (1897. március 23 – 1968. november 7.) író, filozófus, esztéta. A DRÓTon írtunk Hamvas és Lukács vitájáról,  Weöres Sándor és Hamvas Béla barátságáról és levelezéséről és arról is, hogyan változott Hamvas köcsöggé, de most - Hamvas születésnapja alkalmából - Danyi Zoltán jegyzetét közöljük Hamvas Béla különleges tollhegyeiről a DRÓTon

Az irodalom nem háború, hanem művészet - válasz a Magyar Hüperiónban megjelent levélre

Lehet mégis többről van itt szó, mint Hamvas Béla életművének értelmezéséről. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy itt vajon nem a XXI. századi magyar szellemiségről van szó? Nem arról van-e szó, hogy elkövetjük-e hamarosan ugyanazokat a hibákat, melyeket kevesebb derűvel megáldott elődeink? Nem arról van-e szó, hogy még súlyosabb jövő előtt állunk, mint gondoltuk? 

Tillmann J. A.: Hamvas és a lápvilág

Hamvas még nem Evola, mint ahogy a lápvilág sem az ő sara. 

Hamvas Jobbikos énje, avagy a nettó történelemhamisítás

Úgy látszik, hogy az elhülyülés könnyed és bájos pillanata volt midőn Hamvasról köcsögöt formáztak, ahhoz képest, ami most következik. Mi jön most? Hamvas Béla életművének politikai okokból való teljes lenyúlása és félreértése. Jobbról is, balról is. Így is, úgy is.