„Újabban a nyilvános halottgyalázás különös módját eszelték ki. Az elhaltnak, amikor már nem tud ellene védekezni, szobrot állítanak, nevére emlékbizottságot állítanak fel, még bélyegeket és érmet is készítenek és utcát is neveznek el róla. Te nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy ember s ezért a nagyságnak járó gyalázat engem nem illet meg. Végrendeletileg meghagyom tehát, hogy rólam emlékkönyvet ne adjanak ki, barátaim rólam ne írjanak megemlékezést, fölöttem ne tartsanak gyászbeszédet, utcát vagy teret rólam ne nevezzenek el, arcképemet ne fessék, szobromat ne faragják meg, díszsírhelyet nekem ne adományozzanak, s nevemet ne használják fel arra, hogy költői nagydíjakat tűzzenek ki.” – írta Hamvas Béla a Summa Philosophiae Normalis című írásában. Azóta utcát neveztek el róla, bár ez ellen tiltakozott volna, kutatóintézetet, igaz alighanem ez ellen is lett volna egy-két szava. És miután Weöres Sándort a gyorsétterem elé leültették Pécsett, elkészült Hamvas Béla arcképével egy kancsó, ami azon kívül, hogy nem kicsit giccsesen ábrázolja a többet és jobbat érdemlő szerzőt, de még díj is.
A szándékot, az adományozók jószándékát és a díjazott kiválóságát nem vitatnám, mivel egyiküket sem ismerem, és ez az írás most nem is igazán róluk szól, hanem arról, hogy mennyire félreértettek itt valamit, meglehet generációsan.
A józsefvárosi hírportál adta hírül 2014. december 25-én, hogy „A Józsefvárosi Galéria adott otthont a Százados úti művésztelepen élő és alkotó Mihály Gábor legutóbbi társas kiállításának, így nem volt véletlen, hogy idehívta borkedvelő barátait és ismerőseit egy kis ünneplésre. A Hamvas-fürt borművészeti díjat ugyanis a szobrász és Molnár Pál újságíró alapította és 2005 óta adományozzák a Kárpát-medencei borkultúráért, borászatért sokat tevő embereknek, közösségeknek.”
Ám a java csak ezután következett:
„A díjátadó elején a Vándor Vokál szórakoztatta a közönséget egy boros témájú magyar népdalcsokorral, majd Mihály Gábor mutatta be a díjat, egy nem szokványos Miska-kancsót. Először is azért sem hétköznapi, mert bronzból készült, másodszor pedig Hamvas Béla múlt századi filozófus és ismert borkedvelő arcát formázza.”
– sejtettem, hogy valami igazán fontos eseményt mulasztottam azzal, hogy vidékre utaztam a fővárosból az ünnepekre, de hogy ennyire, azt nem is gondoltam volna.
Biztos vagyok benne, hogy a díjat megkapó kiváló borász kritikámat meg fogja érteni, hiszen a cikkből az is kiderül, hogy idézem: „Ezek után Dr. Rohály Gábor címzetes egyetemi docens mondta el laudációját, melyben – többek között – felemlegette azt az ellentmondást, amely Szepsy István díjainak sokasága és szerénysége között áll fenn.” –, abban azonban kevésbé, hogy a Hamvas Béla arcát Miska-kancsóra álmodó, Munkácsy-díjas (1979) és a „szobrai által a magyar történelmet és az olimpiai gondolatot megismertető” művész, Mihály Gábor is. Értem én és jó dolognak tartom, hogy borozgatnak barátaikkal kiállításmegnyitókon és másutt is, ez remek szokás. Megértem, ha a sportot és a magyar történelmet formázza egy az évek során nevet szerzett művész. Most azonban nagyon mellé fogott.
A kancsó, amit ráadásul díjként készített igazi anti-Hamvas tárgy, valami ami teljesen szembeáll azzal, amiről Hamvas írt, amiért az egész életmű létrejött.
Vagy éppen ellenkezőleg, ezzé lesz a Hamvas-hívők kezében egy nagy hatású életmű. Semmivé, giccsé. Persze valamit fogtak A bor filozófiájából, de szinte semmit sem értettek a Karneválból, meglehet a Scientia Sacráig és az esszékig már el sem jutottak. Ennél már csak az a stádium rosszabb, amin szintén könnyű megragadni, amikor elolvassák Hamvas írásait, és azt hiszik mindent tudnak. Ha már ő felment a hegyre, nekünk nem kell, mi megúszhatjuk, nem kell törekednünk arra, hogy megpróbáljuk megérteni Krisztust, Buddhát, a Védákat, elég, ha Hamvast olvasunk. Ez tévedés. Senki sem üdvözül helyettünk. És igen, a félreértelmezésnek és a giccsnek a valódi tétje, hogy a valódi katarzis és az üdv lehetősége menthetetlenül távolra kerül. Amikor Weöres Sándort és Hamvas Bélát ennyire félreértelmezik, akkor maguktól és környezetüktől is irtózatosan távolra helyezik a két ragyogó életmű segítségével elérhető üdv lehetőségét. Ez az igazi tétje az újmagyar giccsnek. És ez az amiért újra kéne gondolni ezeket az alkotásokat, amit természetesen ilyen elismert művészek nem fognak tenni. Ahogy írásomat sem úgy fogják érteni, mint ami, szolid tiltakozás és kérés, hogy hagyjuk abba nemzetünk valóban nagyjainak giccsel való gyalázását.
