Hanyatló nyugat, kivirágzó kereszt?

Hanyatló nyugat, kivirágzó kereszt?

2020. 01. 20., Mon - 16:15
0 hozzászólás

„Ez a kultúra, amely saját magát falja fel, ideológiák tömkelegével, hatalommal és digitális rabszolgasággal elkábítva, embervoltunkat a csontig és az ösztönig lecsupaszítva – nem lehet az én emberlétemnek a mentsvára és küzdelmemnek célja.”

Stenszky Cecília gondolatait a DRÓTon vitaindítónak és gondolatébresztőnek szánjuk világunk válságos helyzetéről és egy lehetséges megoldásról.

Hanyatló nyugat, kivirágzó kereszt?

Hanyatló nyugat, kivirágzó kereszt?

„Én nem láték szebb termőfát

Mint Úr Jézus keresztfáját

Mert az vérrel virágozék

Szentlélekkel gyümölcsözék.”

(karácsonyi magyar kánta)

 

Sok nehéz élményben volt részem az életemben, de mindig az a legfájdalmasabb, amikor szembe kell nézni valamivel, ami nem vágyott változásra kényszerít. Változni jó dolog, mondaná az optimista énem, amelyben az időm nagy részét töltöm, mire ráfelel a realista: és olyan nagyon lassú. Hogy miért lassú? Mert nehéz. Mert nagyon fáj. Például magánnyal jár: máshogyan gondolkodom, mint sokan azok közül, akik fontosak nekem. Mert tükörbe kell nézzek, és azt látnom benne, hogy amit csinálok, az nem jó; s az egó számára nincs nagyobb arculcsapás, mint azt látni, hogy nem ő a legszebb, legszuperebb, legmenőbb, legéletrevalóbb, legzöldebb, legjobb fej a vidéken.

Nehéz az is, amikor olyan természeti éspervagy emberi kataklizma kúszik be az életünkbe, amikor egy ponton fel kell állni a székből, és feladni az egyéni vágyakat, hogy a közösségét tegyem előtérben. Nem mártírságból, nem szolgaságból, nem ostobaságból. Emberségből.

Jó esély van rá, hogy még a mi életünkben lesz egy olyan pillanat, amikor le kell vizsgáznunk abból, hogy mennyit érünk mint emberek.

Nem mint diplomás emberek, nem mint magyarok, európaiak, fehérek, középosztálybeli férfiak, nők: hanem mint emberek. Mit jelent ez? Első körben: észre kell venni, hogy helyzet van, s ki kell lépni az árnyékból a napra: ez vagyok én most, és így gondolom, és vállalom, hogy konfliktus lehet belőle. Másodsorban: tettekkel.

Belső konferencia – mit konferencia, háború dúl bennem folyamatosan. Nem nézek tévét, nemigen hallgatok rádiót és ritkán nézek híroldalakat, és remekül vagyok, mondja a régi énem, az, amelyik egy kerek egész, gyönyörű, derűs világban él, amelyiknek az volt a jelmondata tíz évig: "az élet szép!" (Mondjuk most is ez, csak most nem mondom el naponta).

De amit nézel, azt viszont a közösségi oldal szűrőjén teszed,

vágja rá a kritikus önmagam, csak azt olvasod, ami kényelmes, és amit azok az emberek írnak, akikkel egyetértesz.

Hiszen lehetetlen minden egymásnak ellentmondó oldal vagy állítás igazságtartalmát megvizsgálni! – felelek vissza magamnak, senkinek nincs annyi ideje, miért pazaroljam az időm arra, aki ostobaságokat mond?

De vajon honnan tudod, hogy ostobaság? Elég kritkusan olvasod-e azt, ami eljut hozzád, vagy csak a magad igazát erősítgeted? – vigyorog az az énem, amelyik folyton-folyvást előre hajt – elég tájékozott, elég zöld, elég jó szülő, író, tanár, elég haladó, nyitott, elég tökéletes vagy-e? Egyáltalán, ki vagy a szerepek mögött?

Minden áldott héten szembe jön egy cikk, amely kirángatja a fejemet a kényelmes homokból, egy-egy hír, amely fejbe ver. Olyannyira sokkol, hogy a testem is reagál rá, kiver a meleg, a hideg, és legalább egy órát, de inkább egy napot és tengernyi rémálmot azzal töltök, hogy feldolgozzam azt a tényt, hogy azok a borzalmak, melyekről a történelemórán tanultunk, és azt gondoltam róla, hogy soha a büdös életben nem lesznek testközelben, itt vannak.

Hogy megszúrja, hogy agyonveri, hogy kirángatja, hogy megalázza, terrorban tartja, hogy felgyújtja, hogy megerőszakolja, hogy elfordítja a fejét.

Egyénileg, rendszerszinten. Hogy egyik a másikat közvetlenül és közvetetten, saját magával egyetemben oly módon meggyalázza, hogy nincs más szavam már erre: az emberiség végnapjai. Amikor őrültek és pszichopaták kezében van pénz és hatalom.

És ezek csak a tünetek! Mert ráadásul kasztrendszer van ma Magyarországon és a világban egyaránt, van szinte-kitörhetetlen-mélyszegénység, van rendszerszintű, intézményesített erőszak az egészségügyben és a közoktatásban egyaránt, van butítás és tudatlanságban tartás, egymás ellen uszítás, diktatúra; a kultúra, a művészet és a szabadság szétverése, modern rabszolgaság, elnyomás és ellehetetlenítés.

A módszer olykor az ősrégi 'aki kapja, marja', a 'kenyeret és cirkuszt', valamint a jól bevált 'oszd meg és uralkodj', s még sok egyéb.

Amikor így körülnézek és sokkot kapok, utána amint magamhoz térek, elszégyellem magam. Nem az érzékenység miatt – hanem mert az első gondolatom az, hogy én hogyan fogom kimenekíteni a családomat, ha a lakóhelyemhez érne a katasztrófa, hogy én túléljek, meg azok, akiket szeretek. Te jó ég! – kiált fel bennem valaki – ez ha nem is teljesen a náci gondolkodás, de nem áll messze tőle: a felsőbbrendű éljen túl, a többi kit érdekel, sőt pusztuljon...

Pedig az egyetemen olyan büszke voltam arra, hogy filozófiaórán egyedül én mertem föltenni a kezemet a tanár egy olyan kérdésére, amely egy háborús lélektanú élet-halál helyzetet vázolt föl: én bizony nem ölnék akkor sem, ha az életem múlna rajta. Nem? Valóban? – kérdi kajánul a ritkán szóhoz jutó szkeptikus, földhözragadt énem.

De én azt felelem neki: soha. Már felébredtem. Kiszálltam a játszmákból.

A változás fáj. Mert arra késztet, hogy ne a magam boldogulását keressem; arra késztet, hogy elengedjem az én egyetlen és gyönyörű életemben azokat az álmokat, melyek rendes, nem kizökkent időben teljesen rendjén valóak lennének, és megkeressem azt az egyetlent, amit csak én tehetek, hogy a világ egésze és az idő visszazökkennjen. Nehéz a feladat, mert háromszáz éve már legalább, hogy ássuk ezt a gödröt, amiben benne van az egész dicsőséges, felvilágosult, modern, átkozott nyugati civilizáció.

Milyen jelre várunk még, hogy meglássuk: csakhamar összeomlik minden, amit eddig ismertünk? Ne áltassuk magunkat: a Föld túl fogja élni. Az emberiség nem biztos. A kultúránk nem biztos. Mi valószínűleg nem. Még mindig ugyanazok a prioritásaink?

Nem mindegy, hogy állva és tiszta tudattal várjuk a Ragnarököt, vagy az Állatfarmon, ahol nem lehet már megkülönböztetni, melyikünk a disznó és melyikünk az ember.

És nem az fogja túlélni, akinek sok pénze van, nem is feltétlenül az, aki erős, aki okos, vagy aki képes túlélni a vadonban.

Egyáltalán, lehet, hogy nem is a túlélés a cél, hanem hogy emberek maradjunk: őszinték, szabadok, elfogadóak, erősek a múlttal és a jelennel való szembenézéshez, és olyanok, akik nem felejtették el, hogy a lelkünk hová tartozik.

Van azért pár példa előttünk, felköthetjük a gatyát.

Nekem szerencsém van: viszonylag kevés sérüléssel megúsztam az életem első harmadát, mire abba a bizonyos sötétlő erdőbe jutottam, felébredve találtam magam, akkor már felvérteztem magam a saját démonaim ellen, és eldöntöttem, hogy magamon kívül másokért is élek – és megfizetem az árát. Hamvas Béla után szabadon: az életem legyen életmű, ne elsősorban a műveim. Mert bár fontos számomra a művészet, az alkotás, az önkifejezés, fontos a kultúránk, meg az is, hogy milyen nyomot hagyok magam után – de a leges-leglényegesebb számomra most: hogy ember maradjak egy embertelen világban, és ezt közvetítsem minden szavammal, minden tettemmel. Ehhez alapot a hit ad. A hit abban, hogy nem pusztán test és matéria vagyunk egy véletlen bolygón, hanem hogy egyek vagyunk a teremtettségben és a szeretettségben egymással, a világgal, a természettel, Istennel (vagy nevezzük aminek akarjuk); és egyszer élünk – de akkor örökké.

Nem, számomra most nem az a legfontosabb, hogy mindenképp szüljek sok-sok derék kis magyar gyereket a falanszterbe (akiket aztán négy-hat éves kortól vagy minél korábban kivesznek a kezemből), hogy a keresztény Európa roskadozó oszlopait és a hanyatló nyugatot tartsam vállvetve a többi alvajáróval, míg alá nem szorulunk.

Ez a kultúra, amely saját magát falja fel, ideológiák tömkelegével, hatalommal és digitális rabszolgasággal elkábítva, embervoltunkat a csontig és az ösztönig lecsupaszítva – nem lehet az én emberlétemnek a mentsvára és küzdelmemnek célja.

Nem tudja rajtam kívül senki sem megmondani, hogy az én életemnek mi az értelme. Ha azt mondom, szeretni, az közhelyesen hangzik. Pedig ha azt mondom: szeretni akkor is, amikor mindenki más fél, gyűlölködik, közönyösen elfordul, betagozódik a rendszerbe és megakadályoz abban, hogy az legyek, ami: tündöklő isteni gyermek, szellemi lény – az már egy kicsit nagyobb kihívás.

De – nem vagyunk egyedül ezen az úton. Eszembe jutnak a történelem neves és névtelen fényes csillagai, akik egymagukban is változásokat tudtak elhozni.

Akik kovász tudtak lenni a kenyérben, só az ételben, világító lámpa, amelyet képtelenség véka alá rejteni. Nem vagyunk egyedül.

Amikor a történelem során akár csak néhány ezer lélek, egy kovásznyi együtt gondolkodó ember egyfelé nézett és egymással összhangban cselekedett, az az esetek egy részében előrébb tudta fordítani a történelem kerekét. Két lépés előre, egy lépés hátra.

Hát itt vagyunk.

Ég a fél világ, szó szerint és metaforikusan egyaránt. Elcivilizáltuk magunkat a három legfontosabb dologtól, mely az életünknek energiát és irányt ad: természettől, a közösségtől-hagyományoktól és az értelmes munkától.

Hát én így nem tudnék repülni, a gyökerektől megfosztva. Tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hogy magunk alatt vágjuk a fát: mit várjunk attól, aki nem lát saját magán túl? Felkelünk, mert felkelt a nap, csörög a vekker, és bemegyünk a munkahelyre, mert pénzért adják az ételt – és nem vesszük észre, hogy a világ kizökkentségét mi is toljuk egyre távolabb a helyes medertől. Valóban abban bízunk, akinek szava van és hatalma, hogy majd jól fog dönteni?

A legfelső egy centiméteren élünk, ahelyett, hogy a felszínt megtörve alámerülnénk a mélybe: abba a világba, amelyben egymással és a kozmosszal egyek vagyunk; amelyben szembenézünk a sérüléseinkkel és meggyógyulunk; amelyben a hagyományok átadódnak;

abba a világba, amelyben nem a félelem szülte gyűlölet és a tagadás irányít, hanem az összetartozás, és a legmélyebb vágyaink.

Ez a mélybe merülés fáj, de ez a fájdalom nem könnyű élvezetet, hanem mély örömöt hoz világra.

De még ha van is bátorságunk lemerülni a mélybe, meggyógyulni, kimondani a gondolatainkat – vajon hogyan lehet azokat konkrét tettekre váltani? Kisemberek vagyunk, mégis mit tehetünk?

Nagy svindler lennék, ha ezt most megmondanám. Mindannyiunk számára eljön majd a pillanat, és akkor remélhetőleg felismerjük. De itt kezdődik minden a szívben, csöndesen, lassan, és amikor ideje lesz, kivirágzik a tett, mint a keresztfa. Én hiszek abban, hogy a nagy csata már elvégeztetett ott a Golgotán. De azért minekünk is van még munkánk, nem is kevés: gyógyulni és gyógyítani, kitartóan úszni az árral szemben, megtalálni és csinálni azt, amire hivatásunk van. Akinek van füle, hallja meg!

A szerző tanár, műfordító, mesélő, anyuka, a DRÓT alapító szerkesztő-alkotója.

 

Van véleményed ebben az ügyben? Hozzá szeretnél szólni?

Írd le gondolataidat a DRÓTnak! Címünk: [email protected]