Harmadik Balogh Gyula: A kubikos

Harmadik Balogh Gyula: A kubikos

2018. 05. 16., sze - 09:52
0 hozzászólás

Kollár Árpád Harmadik Balogh Gyulát Balogh Gyulaként ismerte meg Szegeden. Azt írja róla, hogy csak később lett belőle Harmadik, nem függetlenül attól, hogy ő a harmadik. Új- és régi szegedi, Alsó- és Fölsővárosi történetei olyannyira autentikusak, mintha csak maga is született új és régi, alsó vagy fölső lenne. Harmadik Balogh Gyulának ugyanis kiváló füle és szeme van, amivel fölszippantja a helyi történeteket. Aztán a magyar prózairodalom nagy mesélőihez hasonló kedvvel adja ezeket vissza nekünk, pont annyit csavarva rajtuk, amennyit kell. Mindennek a tetejébe kiváló blues zenész is. Kell még valamit mondanom?

Harmadik Balogh Gyula

A kubikos



Géza bácsi egy literes, zöld borosüvegben előkészítette a tőgymosó pálinkát, majd az ólba indult azanyanyúlért. A koradélutáni nap ragyogóan tűzött le a kertvárosi udvarra, mikor a nyulat a fűrészbakra fektetett deszkára ültette, s ahogy az kissé megszokta a helyét, alákarolva az oldalára buktatta. Ekkor aztán az üveget közelebb húzva a tőgymosóval bedörgölte, és mint a pattanást, sorban kinyomkodta az állat begyűlt emlőit. Sokszor megesik ugyanis, hogy szoptatáskor az anyák gyulladást kapnak, ilyenkor pedig minél hamarabb meg kell őket tisztítani. Erre való a pár fokos főzet is, segít fertőtleníteni.
Géza bácsi, hogy a fűrészbak még véletlenül se legyen olyan, a váladékot egy kerti lapátra fejte, amit aztán lelökött a földre. Épp csak ennyi kellett a régóta ott szűkölő vizsla kutyának, rögtön odaszaladt és lenyalogatta a szerszámot. Nem mész innen? De már nem tudott kiáltani, mert az aznapra egyébként is panaszos gyomra két egymást követő határozott sugárban kiadta magából az ebédet.
– De, hogy mindez ne legyen elég – szőtte tovább a tőle megszokott módon –, a kertből odaviharzó tyúkok pillanatok alatt felcsipkedték a lábam alól az ételt.
Elképzeltem a fodros kavalkádot, mint egy Brueghel kép folyton cselekvő, színes forgatagát, s némiképp hitetlenkedve ingattam a fejem. Géza bácsi sosem mozdult ki Újszegedről, nem jött át a hídon a belvárosba.
– Van itt minden, posta, közért, kocsma. Még külön vasúti megálló is – mondta. A nyugdíj óta a kert mellet amúgy is csak az egyetemista albérlőivel törődött. Hosszasan beszélt, okította őket, hogy mit, merre érdemes, hol olcsóbb, rövidebb, újabb. Aztán, mikor eljött az ideje, a pertu mellett éjszakáig beszélgettek lenn, a Kőkorsóban.
A nagy történetek mesélői persze ritkán járnak magányosan. Nem lenne elég zsíros a tét, amit tromfolni lehet. Géza bának is megvolt a maga cimborája, a Tóth Imre. Róla azt beszélték, hogy egyszer a saját rottweilerük olyan rossz helyen kapta meg, hogy szegény azóta csak valami cső segítségével tud vizelni egy zacskóba. Hát, nem tudom, az biztos, hogy én sosem láttam a mellékhelyiség körül. Az Imre egyébként halőr volt a Fehértói halászaton. Húsz éves praxisa alatt minden nap félnégykor kelt, így általában a kocsmából is korán hazaindult. Mégis sokszor megesett, hogy mire kiért, a bekötő úton már hosszú sorokban kígyóztak a pecások Wartburgjai. Az éjszakás halőr, a Szőrmók ugyanis folyton elaludt, és rajtuk kívül másnak nem volt a nagykapuhoz kulcsa.
Imre bácsi mesélte azt is, hogy egy időben, kint a tavon SS tiszti egyenruhát hordtak a dolgozók. A halastó vezetője ugyanis világháborús relikviákkal kereskedett. Lukas sisak, zubbonyok, tőrök, sőt még egy oldalkocsis BMW motor is állt kint az udvaron. Mígnem elfogytak a kacatok, s nem maradt mit eladni. Ekkor eszelték ki, hogy a színházi szabóval hamisítvány egyenruhákat varratnak. Hátha így is lesz olyan barom, aki megveszi. El is készült az első garnitúra, ragyogó fekete posztó, ezüst váll-lap, és nem is maradt más hátra, csak az antikolás. Meg kellett koptatni, hogy eredetinek is el lehessen adni.  Kiabált a főnök: Imre! Szőrmók! Fiúk! Aztán sorban kiosztotta az új munkaruhát. És – bár a Lestyán fején úgy billegett a tányérsapka, mint a Szentkorona a IV. Károlyén –, innentől kezdve a Fehértói halszaporítók területén mindig lehetett látni hálót vető, varsát szedő vagy éppen a fűzfa alatt szundikáló SS tiszteket.
A relikviahamisításból a főnök szépen gyarapodott, a hallgatásért cserébe pedig hagyta, hogy a melósok hazalopjanak némi halat. Ez aztán elfogadható mellékest jelentett az Imrének is, hiszen jó pénzért ő hordta be az asztalra valót a környéken mindenkinek.
– Látjátok, ez a Tóth Imre milyen örömmel végzi a munkáját már vagy huszadik éve? – fordult felénk Géza bá, mikor egy kora őszi délután a barátja a kocsmaudvaron kiporciózta a megrendelt pontyot. – Ha az ember nem azzal foglalkozik, ami a hivatása, jobb, ha mindjárt az első fizetéséből kötelet vesz. Fiam, nekem kubikos volt az apám, sőt az ő apja is, és én mégis hová jutottam? Szégyen. Nézd meg, mi lett a múltkor is, hogy nem ács lett az ács fia. Középkor, inkvizíció, rosseb! Végül felállva az asztaltól ott is hagyott minket.
Ezután hetek, hónapok teltek el úgy, hogy a Géza nem jött. A zöldkerítéses, palatetős kiskocsma pedig üres lett, akár a temető, és a novemberi szél homokkal fújta bekörülöttünk a sörkertet.
– Vajon mi lehet vele? Találgattunk. Beteg? Valaki úgy tudta, hogy hasnyálmirigyrák.
– No, szegény, hát azzal sem jut messzire.
A Géza bácsi pedig csak ült otthon a feleségével és senkinek sem nyitott ajtót. A kertben néha lehetett látni, ahogy a gyújtóssal vagy a nyulakkal babrál. Egyik nap fölszedte az udvar felőli konyhaküszöb elkorhadt deszkáját és a helyét betonnal öntötte ki. Ráköszöntem, de csak a kerítésen át intett, aztán be is húzódott a lakásba. Éjszakánként sokáig égett nála a lámpa. Magában okokat és célokat fejtve cérnaszálakká, hosszú bejegyzéseket írt a naplójába.
Végül egyik reggel, ahogy fölkelt és a fürdőszobába ment, a polcon félretolva a borotvát, a krémet és a fogkeféket, a tükörbe mélyedt. Hosszasan figyelte a ráncait, hunyorogva vizsgálta a barázdákat, ahogy az eltelt évek végigszántották az ábrázatát. Aztán még közelebb hajolt, hogy az orra az üveget érte. Mintha igazából elomló, agyagbarna földrögökből állt volna az arca, rajtuk itt-ott kisebb hajtások, tyúkhúr, árvacsalán, maszlag. Távolabb, a buckák közt mozgásra lett figyelmes, széles szárnycsapásokra, veszekedésre. A látóhatár szélén hófehér sirályok csipkedték föl a földből kiforgatott gilisztákat. Előttük közvetlenül egy ló vonszolta az ekét, ahogy régen őnáluk. Csillag, ne, fordulj! Majd a zajra különféle rágcsálók bújtak elő a fűből, aztán egyszercsak megnyílt a föld, és a Géza bá, hopp! Eltűnt a saját fejében.
Röviddel ezután érezte, hogy a hátára zuhan, hogy alig kap levegőt, és hosszú-hosszú percek teltek el, mire végre ki tudta nyitni a szemét. Egy kissé penészes szagú gödörben feküdt, a négyzet alakú lyuk peremén nagy tömegben zajongtak az emberek, köztük még éppen csak, de látni lehetett az eget. Egy szemüveges vénember a gödröt vizslatva egészen közel hajolt, majd félhangosan megjegyezte: Hát ez nincs egy méter! Néhányan röhögtek: Hallgassá’ má’ öreg! Majd hirtelen elcsöndesültek, a távolból a sekrestyés közeledett. Míg beszélt, a búcsú felett érzett bánat vacogásra késztette a lelkeket. Aztán az egybegyűltek homokot szórtak a Géza arcába, először marékkal, majd lapáttal, kapával húzták rá a göröngyöket. Végül a sírásók szamócával palántázták be az elegyengetett hantot, mint mondták, az ő végakarata szerint.
Mikor befejezték a munkát, a Géza bácsi felesége hátat fordítva a tömegnek, félig nyílt terpeszben rugózva háromig számolt. Ujjongva ünnepelték, mikor a matektanár átúszva az ég felé kapdosó karok között elkapta a koszorút. Ő lesz hát a következő megboldogult! Aztán, a ceremónia lezárásaként, egyszerre szidni kezdték a Gézát, aki erre recsegve-ropogva megfordult maga körül. Majd újra és újra, és már éppen fel is fordult volna a gyomra, mikor meglátta maga előtt az öregapját, az apját és a testvéreit, amint azok a föld alól sorban tolják elő a talicskákat.
– Gyere kubikolni, fiam! Ezt akartad, hát most végre együtt vagyunk újra!
Tőlük egy karnyújtásnyira ünneplőruhás gyerekek egy csoportja csámcsogva rágta a tőzeget.
– Na, csak viccelünk ám, a munka igazán ráér holnapig. Gyere, induljunk a torra! Meglátod, milyen jó sorod lesz! És ha nem tetszik a szakmánk, belekezdhetsz bármi másba. Itt a bátyád, ő földmérő, geográfus mérnök. A testvérem, a Miska, paleontológus. De itt is vagyunk, látod ezt a nagy termet? Te ülsz majd az asztalfőn. Neked baloldalon mi, jobbra a feleséged rokonai. Közvetlenül melletted egy üres széken, ott egy kép az asszonyról, előtte pohár víz és egy nagy tál murva. Nézd azt a szép mészkőtortát! Vagy inkább egy tányér homokot kérnél? Itt kiváló a kvarcit! Kissé hátrébb a régi középiskolás barátaid ülnek, hajnalig velük is tudsz majd beszélni. Hanem, add most már ide azt a kakasszívet!
– Milyen szívet, apám? Kérdezte a Géza bácsi megdermedve. – Amit még öregapám ásott el a küszöb alá, a homokba, mikor a házat építette? Az áldozati szív nélkül nem léphetek a túlvilágra, és a házban ragadok örökre? Hát, nincs egy hete, hogy kidobtam a sittre!
Még hajnali kettő fele sem járt az idő, mire elcsendesült a mély. A tor elmaradt, a zenekar összepakolt, és visszafeküdtek a krizantémcsokrok alá a holtak. A Géza bácsi pedig azóta is csak áll ott a betonküszöbön, átkozódva.

 

 

Harmadik Balogh Gyula 2016-ban végzett a SZTE-BTK Magyar nyelv és irodalom szakán, szintén ez év tavaszán nyerte el a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat. A szépirodalom és irodalomtudomány mellett aktívan foglalkozik rendezvényszervezéssel és számos alkalommal találkozhatunk vele a Huckleberry Guys blues zenekar énekes-gitárosaként is.